5.bejegyzés *Változnak a sorsok*

*Demi szemszöge***

Az egyik pillanatban meg akarom ölni magam, a másikban pedig már az új albumomra készülök egy san diegoi villában. Normális ez?
- Na akkor drága Demi hogyan kezdjünk hozzá a dalíráshoz? - kérdezte Adam a zongora mellett állva.

- Adam neked van olyan dalod, amit te írtál? - érdeklődtem - Talán abból meríthetnénk egy csöppnyi ihletet.
- Hát konkrétan... - törte a fejét - Pillanat mindjárt jövök. Nézz csak körül, tudom, hogy akarsz - én pedig tágra nyílt szemmel és némi kiváncsisággal jártam körbe a ház minden egyes szegletét. A ház szinte csak fekete és fehér volt, egyedül a családi fotók hoztak színt Lamberték otthonába. Egy csigalépcső vezetett a második szintre, ahol megpillantottam az Adam szobáját. Az ágyon a takaró nem hogy megigazítva nem volt, de egy nagy csomónak látszott. A fekhely alatt tartózkodtak a szennyes ruhák. Tipikus pasi. Csak pár kép volt a falon. Egy fotó Adamről és Kris Allenről, valamint egy gyermekkori kép egy mosolygós, vörös hajú, kék szemű kisfiúról.

Vajon Adam lehetett az? Nemhiszem... Íróasztalán egy HP laptop feküdt, mellette és körülötte pedig szanaszét heverő dalszövegek, kották és emlékeztető cetlik sokasodtak. Nagy fekete szekrényajtók tárva-nyitva voltak (úgy is lehetne mondani, hogy közszemlére tette) megmutatva a bennük rejlő fellépőruhák és egyéb textilanyagok tömkelegét.
- Látom megtaláltad a szobámat - szólalt meg a hátam mögül az itt lakó férfiú.
- Hát ez volt a legrendetlenebb, úgyhogy erre tippeltem. Amúgy ez az édes kisgyerek te lennél? - böktem rá az adott képre.
- Igen. Tudod valójában vörös a hajam. Fura mi?
- Hát...igen. Azt hittem, hogy természetesen vagy fekete, de úgy tűnik, hogy nem minden olyan, amilyennek látszik.
- Szóval akkor írunk egy dalt valamikor? Mert én igazából ráérek, de neked még innét haza is kell jutnod - gondolkodott az én szemszögemből. De én nem akartam hazamenni.
- Majd keresek egy motelt. Vagy ilyesmi...Na de most ne rám koncentráljunk, hanem a dalra. Oké?
- Igenis Miss Lovato! Na akkor irány a piano! - indult a zongora felé. Majd elővett egy nagy hangjeggyel díszített mappát, amit sok papírt tett tömötté. Kihúzta belőle az első lapot és gondolkozva énekelni kezdte.
-"Puttin' my defences up, Cause I don't wanna fall in love, If I ever did that, I think I'd have a heart attack" - és elsőre tudtam, hogy ez a dal az a DAL. Ami hamarosan az én dalom lesz.

*Jared szemszöge***

Csak mereven  feküdt ott. Pedig élt. De azt hiszem, hogy inkább ő élt abban a pillanatban, mint én. Még hozzá képest is halottnak éreztem magam...A testvérem kómásan feküdt az ágyon és semennyire sem érzékelte a külvilágot. Nem tudtam, mit is tehetnék. Üljek ott mellette addig, amíg fel nem ébred, vagy egy csekélyke kis esélyt mutat arra, hogy tud még normális életet élni? És ha ez nem csak pár hónapig, hanem évekig fog tartani? Akkor mit teszek? És ha vajon még fel is épül, akkor fog-e változni? Milyen irányba? Ilyen horderejű gondolatokkal terheltem meg így is épp eléggé zavaros elmémet.
 - Na jó. Utasítottam a főnővért, hogy tartsa titokban miféle rocksztár van a kórházban. Remélem a rajongók sem fogják megtudni mi történt Shannonnal - hadarta el Tomo. Ha adhatnék neki egy hozzá illő jelzőt, akkor biztos ez lenne "Tomo az inkognitós celeb". Miközben hallgattam zenésztársam további nyavalygását a "lelepleződésről" egyre biztosabb lettem benne, hogy milyen rohadtul önzőek vagyunk.
- Tomo - szakítottam félbe - nem vetted észre, hogy csak magunkra gondolunk? Itt van egy kómás ember mellettünk és közben tervet eszelünk ki arra, hogy ezt az egészet hogyan titkolhatnánk el a nyilvánosság elől? Nem hogy őt támogatnánk, beszélnénk hozzá...Nem, mi csak itt sajnálkozunk, hogy mi lesz, miközben a bátyám nincs eszméleténél! Nem tudnál egy kicsit nem saját magadra, hanem másra gondolni? - üvöltöttem vele. Nagy volt rajtam a feszültség. És mellesleg igazam is volt.
- Te komolyan nem fogod fel, hogy mit mondok? Az a tét, hogy Shannon pihenni tudjon. Hogy ne zaklassák a rajongók és persze minket sem. Mégis kinek lenne az jó, ha a sajtóban olyan hírek keringenének, hogy "A 30 Seconds To Mars felbomlik, mert a dobos éppen haldoklik"...
- Várj te azt mondtad, hogy haldoklik? Hogy merészeled azt mondani, hogy haldoklik?! - bőszültem fel - Az én testvérem igenis él! Él!
- Figyelj én nem azt mondtam, hogy nem fog felépülni, de nem látok rá sok esélyt - próbálta gondolom elsimítani a helyzetet. Hát nem kimondottan sikerült neki...
- Hogy a jó francba adhatod fel? Itt senki sem adhatja fel!Akkor takarodj innét! Nem akarlak látni! Tűnj el innen! - ordítottam neki. Már az ajtó kilincsét markolászta, mikor odamentem hozzá. - Ne haragudj Tomo. Kérlek ne menj el, mert nem akarom. Shannon sem akarná azt, hogy rosszban legyünk. Én annyira ostobán viselkedtem... - és szemem sarkából egy könnycsepp futásnak eredt - De nem tudom, hogy mi legyen a bandával. Azt hiszem az lenne a legjobb ha....egy jó hosszú időre a Thirty Seconds To Mars szünetet tartana.

Vége...

Mást nem tehetünk. - Mi hárman vagyunk a zenekarban és más nem léphet be!
- Szóval akkor véget ért az Echelonok kora? - kérdezte Tomo olyan mélységesen szomorúan, hogy én majdnem elbőgtem magam.
- Igen azt hiszem véget ért - és ma vetettem még egy utolsó pillantást bátyámra. Kiengedett haja a válláig ért és csukott szemmel feküdt ott mozdulatlanul. Igen, az Echelonok kora végleg lezárult.