3.bejegyzés *Vigasztaló lelkek*

*Tomo szemszöge***

- Kisfiam te vagy az? - kérdezte Mrs. Leto a bejárati ajtóban hitetlenkedve.
- Anyu! - borult Jared a nyakába.
- Ó Tom örülök hogy látlak! - köszöntött engem két nagy puszival. Infó magamnak:ne felejtsem el a fürdőszobában lemosni a rúzsnyomot. Egyébként csak Shannie és Jared anyukája hív Tom-nak. Mondjuk, mert csak neki engedem meg. Olyan mintha a második anyukám lenne. - Fiúk gyertek be! Csináltam egy nagy adag brownie-t, pedig nem is tudtam, hogy jöttök!

Jared és Constance

Ugye milyen különös? Na mindegy. Hideg vagy meleg tejet kértek hozzá? - Leto anyuka nagyon kedves és figyelmes egyetlen hibája talán az, hogy sokszor hasonlít egy túlpörgött búgócsigára. Persze ettől még nagyon is imádom személyiségét és talán ez az egyetlen rossz tulajdonsága.
- Anya ülj le egy kicsit légyszíves.
- Mi az kicsim? Valami baj van? Shannon miért nincs itt veletek?
- Erről van szó Anya. Tegnap a bátyám elesett a fürdőben és nagyon beverte a fejét. A kórházban azt mondták, hogy Shannon agya nagy mértékben károsodott és...
- Úristen! - sikoltott fel Constance vagyis Mrs. Leto. Ám a nagy meglepetés ezután érte.
- ...Shannon most kómás állapotban van - jelentettem be a rossz hírt.
- Ne! Nem! Nem az nem lehet! Tudom, hogy nem igaz! Most jönnek majd a kamerások és azt kiáltják, hogy "átvertünk! haha" aztán Shannon belép az ajtón és hozzámfut, hogy megöleljen! Igaz? Hol van Shannon!
- Anya nyugodj meg! Anya!
- Nem lehet! Nem lehet! Shannon jól van! Tudom, hogy jól van!
- Anya - mondta halkan  Jared, majd szorosan magához ölelte az anyukáját. - Shannon fel fog épülni. Tudom. Érzem. Ez csak egy átmeneti állapot. Gondold végig. Kómásan nem érez fájdalmat. Sőt még baj sem érheti, hogy talán máskor is elesik. Csak be kell menni hozzá a kórházba. Olvass fel neki, beszélgess vele! Az orvosok szerint ez jót tesz neki. Még így is. Kómásan - Jared nyugodtan és érthetően beszélt. Hihetetlen módón jó érvekkel győzte meg anyukáját, aki szerintem már-már az idegösszeroppanás szélén állt.

*Demi szemszöge***

Ez volt az első és egyben a legnehezebb napon. Két és fél év után újra anyuékkal (akik persze látogattak folyton, de akkor sem volt igazi), itthon, a szobámban és egyedül. Első gondolatomat megvalósítottam : felhívtam Selenát.
- Szia Sel! - köszöntöttem barátnőmet.
- Demi most légyszi hagyj egy kicsit békén...
- De azt sem érdekel honnan hívlak téged?
- Demi sok dolgom van...
- Menj a fenébe! - és letettem a telefont. Ne csináljon belőlem hülyét! Rossz hangulatomban összekupordodtam az ágyamon és csak sírtam...sokáig. Ennyit ér másoknak az életem? Egy percre sem érnek rám? Végigcsináltam azt az idióta elvonót és nem vártam dicséretet. Csak egy kis támogatást. De úgy látszik még ahhoz sem vagyok jó...Akkor minek mentem rehabra? Azonnal visszaszokok! Felvettem a fekete bőrdzsekim és eltettem egy tíz dollárost. Már csak azért is újra drogos leszek! Kiléptem a szobám ajtaján és elköszöntem anyuéktól. Még az is megfordult a fejemben, hogy túladagolom magam. Végre eltűnök innen egy jobb helyre. Elsétáltam Mr. Somerfield kávézójába.
- Khm...anyag kéne Mr. Somerfield.
- Demi mennyit? - igen itt nyitott piac van...fura hogy a rendőrök még nem jöttek rá.
- Nagy adagot 10 Dollárért.
- Pillanat és hozom. Tessék Demi kávéba tettem. De azért arra figyelj, hogy ne egybe idd meg az egészet, mert meg is halhatsz tőle - nem, ez nem addógás volt. Inkább csak bíztatott, hogy többet járjak ide.
- Köszönöm. További szép napot - Mr. Somerfield (köznapi nevén Harry) kávézója elég nagy tanyája a drogosoknak. Úgy látszik én is az lettem...újra. Na már csak pár óra van hátra az életemből. De rég vártam ezt! Na még pár percet vártam, hogy feloldódjon a por, aztán le akartam húzni az egész pohár kávét. Mentem az utcán és már nem akartam gondolkodni. Semmin. Végre az ajkaimhoz tettem a kávéspohár szélét és...
- Te normális vagy? Ez egy új Chanel ing volt! - kiáltozott velem egy fekete hajú 30-as éveiben járó pasi.
- Minek jöttél velem szembe nem láttad, hogy inni akarok?
- Te támadsz rám? Nem láttad, hogy az új ingem tönkrement?
- Kit érdekel a hülye inged? A méregdrága kávém rajtad landolt!
- Fizesd ki az ingem és el van intézve!
- Persze majd a te hülyeséged miatt fogok egy vagyont fizetni neked egy amúgy is ronda Chanel ingért! - kiabáltam vele. Erre a válaszra levette a retró napszemüvegét. Megláttam  fekete szemceruzával kihúzott kékeszöld szemét és rögtön tudtam, ki ő.
- Szerinted egy Chanel ing hogyan lehetne ronda? - oktatott ki erősen artikulálva, mondjuk mint egy óvodást.
- Nemtudom. De rajtad nagyon rosszul áll!
- Senki nem mondhat ilyet nekem! Kinek képzeled magad?
- Bemutatkozom Demi Lovato vagyok - nyújtottam felé a kezem. Erre még ő sem számított, eltátotta a száját és elkezdett nevetni.
- Szia a nevem Adam Lambert - na ez volt, amin nem lepődtem meg. Csak Adam Lambert lehet ilyen hiú...
- Sztárok, ha egymásba botlanak igaz? - nevettem fel.
- Figyelj attól, hogy te egy nagy "popcsillag" vagy, attól még ki kell perkálnod nekem az ing árát!
- Meglesz. Te meg perkáld ki nekem a halálom árát.
- Mivan? Valami volt a kávéban?
- Igen. Drog. Annyi mennyiség, amitől meg is halhattam volna. Sőt amennyitől MEG AKARTAM HALNI. Ha te nem botlasz belém holnap már nem élnék - láttatok már sztárt igazán meglepődni? Adam nem pislogott és szerintem azt sem fogta fel, amit mondtam neki. Egyszerűen csak kővé vált ott, az utca közepén a járókelők nagy örömére. Nem szólt, csak megfogta a kezem. Pár perc kellett neki, amíg megnyugodott és utána nagynehezen motyogott nekem valamit.
- Azt hiszem jót tenne neked egy baráti beszélgetés. Te sírsz? - kérdezte aggódóan és gyűrűs ujjaival letörölte arcomról a könnyeket...

- Talán. Milyen messze laksz innét?

2.bejegyzés *Váratlan fordulatok*

Mielőtt a bejegyzést olvasnátok egy picikét figyeljetek ide. Köszi:) Nagyon köszönöm a 100-on felüli oldalmegjelenítést és a viszonylag nagy nézettséget! Jó olvasást:) Csókollak titeket :*

*Jared szemszöge***

- Csukd már be az ablakot, mert megint lekapnak minket az idióta kamerájukkal - szólt Tomo, aki utált a nyilvánosság középpontjában állni.
- Jared ha becsukod én megfulladok ebben a melegben! - igen ez az én drága bátyám, Shannon Leto volt, aki mindig csak a hűvöset szerette. De azt nagyon.
- Döntsétek már el, hogy mi legyen! - kiabáltam rájuk. Egy vita kellős közepén nem akarok az ablak mellett álldogálni és görnyedt háttal hallgatni azt.
- Hagyd bukón és húzd el a függönyt - gondolkodott itt az egyetlen személy, a menedzserünk.
- Végre egy értelmes ember köszönöm - mondtam nyugodtan, majd lefeküdtem a kanapéra. Mire kinyitódott a szemem az éles sanghaji napsütés megvakított.

- Miért kell Kínának ilyen világosnak lennie?- kérdeztem azt hiszem magamtól.
- Világos? Csoda hogy nem takarja el a napot egy felhőkarcoló. Jared te mindig ilyen pozitív vagy reggelente? - kérdezte Tomo Milicevic zenésztársam álmosan. Ő még nem sokszor aludt velem egy házban. Shannon (én csak Shannie-nek hívom, mert így is idegesíteni tudom)már tudna beszélni reggeli szokásaimról. Nemrég félig kómásan nekidobtam a digitális órámat (azt sem tudtam mi az,csak az került először a kezem ügyébe) és 4 napon túl gyógyuló sérülést szenvedett. Ilyen az én nagytesómnak lenni. Nem egy leányálom.
- Shanniekém már fent van?
- Még mindig alszik. Vagy inkább csak horkol. Azt mondják akik horkolnak, nem álmodnak. Éjjel csak félálomban voltam, mert a monoton horkolástól nem tudtam rendesen mély álomba merülni.
- Miért nem vettél be valamit Csipkerózsika?
- Nem volt. Legalábbis én nem láttam, hogy van-e.
- Melyik hülye volt, aki szétszórt mindent a fürdőszobapolcon? Elcsúsztam a gyógyszeres dobozokon és rendesen belevertem a fejem a kádba. Nagyon vérzik? - kérdezte bátyám szédelegve. - Csak kicsit. Nem annyira mint az óra, mikor az orrodhoz vágtam. Látod nélkülem is van sérülésed. Ez egy jó jel. Igaz? Shannie? Tomo Shannon elájult! Azonnal hívd a 911-et!

1.bejegyzés *Tehetségek múltjai*

*Demi szemszöge***

Úgy két-három éve vettem magamon észre először, hogy kövér vagyok. Persze ehhez hozzásegített, hogy nem modellgéneket örököltem szüleimtől. Nem nevezném őket kövérnek, inkább normálisnak. De akkor a soványság volt a "menő". A sajtó is közrejátszott abban, hogy ne legyek elégedett az alakommal. Törekedtem bő és legfőkébb észrevétlen ruhákban mutatkozni, nehogy megint testalkatom miatt zaklassanak. Már nem nagyon jártam emberek közé, de ha mégis, akkor sem a hírességekhez. Ha bekapcsoltam az internetet, csak a rajongói oldalamra kerestem rá. A fanjaimtól vártam vigaszt, de ott is az

fogadott, hogy fogynom kéne. Szégyenem miatt elhanyagoltam a barátaimat, pl: Joe Jonast és Miley Cyrust. Ha nem kerestem őket, ők sem kerestek, azt gondolták jól vagyok, csak lefoglal valami és nincs rájuk időm.

Mikor másodszorra mondtam le Selena bulimeghívását gyanakodni kezdett és átjött hozzám beszélni.

Minél többször társalogtunk, annál jobban felfogta, hogy mi a helyzet. Az, hogy Selenával beszéltem egyáltalán nem változtatott semmin, sőt még szorongtam is, mert mindig féltem, hogy tőle bárki megtudhatja. Ekkor kezdtem folyamatosan nyugtatózni magam. Anyáék sem vettek észre semmit, mert csak titokban csináltam. Mindig csak a legismertebb (a sztárok körében) ás legismeretlenebb (a rendőrök, nyomozók körében) drogárushoz fordultam. Mr.Sommerfield, a vegyészből és botanikusból lett kábítószercsempész mindig pontosan és olcsón szállította a nyugtatókat fájdalomcsillapítókat, valamint a kedvencemet:LSD-t. Ilyen szempontból én viszonylag"jókislány"

voltam, mert nem szívtam extasyt, füves cigit, marihuánát, kokaint és különféle drogokat. Mikor Selena éppen nem a kis Bieberrel volt elfoglalva, jött hozzám. Megkérdeztem tőle, hogy kér-e egy kis port, erre ő elkezdett velem ordítani, hogy hogyan lehetek ekkora idióta. Valahol a szívem mélyén tudtam, hogy igaza van,de nem akartam beismerni sem neki, sem pedig magamnak. Úgy érzem most már, hogy Ő javított meg. Csak Ő. Megbeszélte anyuékkal ezt az egészet. Megmutatta nekik az irigy rajongók kiírásait, a porokat a szekrényeimben, az alkoholt, amit vízként vedeltem és végül a los angelesi rehabilitációs központot, ahol végül elhelyeztek.Visszagondolva már sohasem énekelném Amy Winehouse-tól a Rehab-et. Az elvonó nagyon nehéz volt. A piáért és a drogért mindenem odaadtam volna. De végül itt vagyok. Itt állok ebben a pillanatban a központ előtt és elbúcsúzom a "sorstársaimtól". És eszembe jut egy név: Selena. Akinek mindezt köszönhetem.

*Adam szemszőge***

Beléptem az ajtón. Köszöntem a zsűriknek. Elénekeltem a választott dalt, majd vártam a kritikát. Simon Cowell utolsóként szólalt fel. Az előző mentoroknak elállt a szavuk tőlem (nem egoizmusból). Simon várt addig, amíg én konkrétan szétizgultam magam. Majd megszólalt.
- Tökéletes volt. Ha nem jutsz tovább, én felakasztom magam - dicsért meg Cowell.
- Ekkora megtiszteltetésben még nem volt részem. Igazán köszönöm.
Megkaptam a cetlit, miszerint várnak vissza a következő meghallgatásra is. Kiléptem és először anyuékat láttam meg. Megöleltem a szüleimet és megmutattam a papírt, ami a jövőmet jelentette. Anya először sikítozott és a nyakamba borult. Apa kezet fogott velem, majd láttam, hogy könnyek szöktek a szemébe. Szóval egyszer mégiscsak büszke lett rám.

Az American Idol során sokat gyakoloroltam és tanultam. Nem küszködés volt, sem pedig szenvedés, hiszen minden pillanatát élveztem. Amikor kiálltam a színpadra mindig egy hirtelen eufória söpört át rajtam, ami megadta nekem a hitet és az erőt, hogy valamiben igenis jó vagyok, hiszen akkor nem lennék itt. A végső döntőhöz közeledve kételkedni kezdtem benne, hogy nyerni tudok. Ki szavazna egy homoszexuális, zsidó énekesre? Pedig egyikről sem tehetek. De ez kit érdekel? Senkit. Valahogyan mégis eljutottam a 2.helyre. Ha 2009-ban nem jelentkeztem volna az American Idolba, most nem lennék sztár. És bár mindennek (mint ahogy a sztárságnak is) van rossz oldala örülök, hogy én vagyok a sokak által ismert Adam Lambert.

Prológus

Szeretném, ha nagy figyelemmel kísérnétek ezt a blogot, amit történetesen (de nem tollal) részben valós alapokról kezdek el írni, de nagy segítségem az úgy nevezett kreativítás és ötletesség. A bejegyzések nagyon nagy része valótlan, mivel nem vagyok gondolatolvasó sajnos...
 És mivelhogy a sztárok is emberek lesznek viták, ellenségek, barátok vagy éppen olyan dolgok, amiket nem szívesen élnének át újra. Mint az egyszerű földi halandók életében. Mint az enyémben, vagy a tiédben. Az ő sorsuk annyival másabb...gondold el...mindig elragadónak, kedvesnek és tökéletesnek kell lenned, és a körülötted ugráló embereket cseppet sem zavarja, hogy egyáltalán mit is érzel legbelül...Csak a a külső számít...kivéve ebben a blogban! Itt mindegyik hírességnek lesz egy olyan pontja, amit akár Achilles saroknak is hívhatnánk. Gyenge pont. Mert ettől vagyunk mind emberek.
Jó olvasást <3 jelentkeztem a blogverenyre :33 http://criticismdesignforu.blogspot.hu/