Szóval élvezd ki a pihenést, a lustulást vagy amit éppen csinálsz! A lényeg az, hogy jól érezd magad! Kellemes Ünnepeket! Kata :)
Két történet, Adam és Demié, valamint a Thirty Seconds To Mars tagjaié. 5 ember, öt sors, az életük pedig ebben az időszakban bonyolultabb, mint máskor...
2013. december 28., szombat
Karácsonyi köszönetnyilvánítás versenyre való jelentkezéssel egybekötve
Kedves olvasók szorítsatok, hogy sikerüljön! Jelentkeztem ugyanis egy blogversenyre, ahol vár rám pár megmérettetés...:)
Szeretnék kapni tőletek visszajelzéseket a blog kapcsán. Fontos lenne :) Szóval nem harapok, írj nyugodtan kritikát a blogomról vagy egy fejezetről, ahogy gondolod. Szívesen fogadom a visszajelzéseket. És ha te, igen te most éppen ezt olvasod, akkor engedd meg, hogy Kellemes és Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánjak! Nemsokára a szilveszter is eljön és addig nem lesz új bejegyzés, szóval Boldog Új Évet is! Most, hogy mindenkinek a legjobbakat kívántam, jöjjön egy kis köszönetnyilvánítás. Nagyon elképedtem és meglepődtem azon a tényen, hogy nyár óta milyen nagy mértékben növekedik az olvasóim száma. Hihetetlenek vagytok! Ezt is köszönöm. És persze azok az emberek, akik mindig mellettem álltak, elviseltek és szerettek ebben az évben. A szüleim, a barátaim (K.O.D.V), a bátyáim, a sógornőim, az unokaöcséim, az unokahúgaim, a mamám...Ők. Akikre mindig számíthattam, akik egoizmusomat és önzőségemet hátrahagyva a bennem rejlő igaz embert ismerték meg. Akiket nem tudok pótolni...És a legjobb az, hogy ezekre a dolgokra nem most jöttem rá. Nem a "szeretet ünnepén", hanem év közben. Mert nem csak karácsonykor kell szeretnünk egymást. Nem csak ünnepek alkalmával kell a másikra gondolnunk, hanem minden egyes nap. Bizonyítsd be a szeretetedet figyelmességgel, odaadással, megbocsátással, jólelkűséggel, ne pedig drága és semmitmondó ajándékokkal! Ha adsz is ajándékot, azt ne azért csináld, mert muszáj. Törekedj arra, hogy az illetőnek tetsszen az, amit kap és arra, hogy eközben te is érezd jól magad! Örülj neki, hogy adhatsz! Ebben a pénz által uralt világban már csak a szeretetnek van értéke. Szeress! És most, hogy ennek a kis monológnak a végére értél, ölelj meg valakit!
Szóval élvezd ki a pihenést, a lustulást vagy amit éppen csinálsz! A lényeg az, hogy jól érezd magad! Kellemes Ünnepeket! Kata :)
Szóval élvezd ki a pihenést, a lustulást vagy amit éppen csinálsz! A lényeg az, hogy jól érezd magad! Kellemes Ünnepeket! Kata :)
2013. december 20., péntek
13.bejegyzés *Szülők*
Boldog 1100., 1200., 1300. és 1400. oldalmegjelenítést mindenkinek!
*Jared szemszöge***
- Jópofa vagy Ben - harapdáltam számat mérgesen.
- Miért? Nem jó ötlet? - hitetlenkedett.
- Hát nem bizony! Azért jöttünk a Starbucks-ba, hogy dolgozzunk, nem pedig azért, hogy koncertet adjunk! Shannon, a dobosunk egyébként sincs itt, nem érted? Nélküle nem megy az egész. A dobos adja az ütemet... Eljutott az agyadig? - akadt ki Tomo. Szinte fortyogott a dühtől. Tudta, hogy mi lesz. Előbb-utóbb rájönnek, hogy a bátyám kómában van és mindenféle szörnyű pletykák fogják elárasztani az újságstandokat, az internetet, de legfőbb az Echelonok fejét. Ezt nem teheti. És bár nem tud az ügyről, akkor sem csinálhat ilyet. A héten minden nap plakátokat írtunk alá, fotókhoz pózoltunk, szóval kétszer annyira fáradtunk ki, mint amennyire kellett volna. Még Jenna, a mindig morcos, álmos és bunkó munkatársunk is segített aláírásokat hamisítani (tudom, hogy nem szép dolog, de naponta több ezer autogram még is csak "kicsit" sok). April, az ízig-vérig Echelon Starbucks alkalmazott már szinte hozzászokott a jelenlétünkhöz, így csak naponta ötször ájul el, amikor meglátja Tomot vagy engem. Ben pedig...a főnökünk egyre jobban kihasznál minket, és nem is olyan jó fej, mint ahogy Tomo leírta. Engedi, hogy a rajongók lerohanjanak, néha még át is másznak a pulton, hogy a nyakunkba ugorjanak. Egy ideig szerettem a reflektorfényben lenni, mármint a Starbuckban énekelni, de aztán rájöttem, hogy ez hosszú távon nem jó muri, mert elment a hangom. Napokig némán csináltam mindent, amitől Jenna boldognak érezte magát, mivel hogy "végre kussban van", April pedig szomorú volt, mert nem hallhatta a hangomat. Azt éreztem, hogy Jenna direkt bunkó velem. Okkal. Meg kellett tőle kérdeznem, hogy miért.
- Jenna valami bajod van? - kérdeztem.
- Úgy érted, hogy beteg vagyok? Idegbeteg? Mert ha erre gondolsz, akkor menekülj! - dühödt be a semmiért. Erről beszéltem...
- Nyu-godj már le! - kiáltottam - Nem kell fölöslegesen felkapnod a vizet, érted? Mi a bajod velem?
- Semmi - forgatta a szemét, de nem nézett rám.
- Ja persze. De most komolyan. Mondd már el. Napok óta kerülgetjük egymást és bunkóskodsz, ami nagyon idegesít.
- Egyszerűen nem vagy szimpatikus, fogtad? Folyton csinálod az agyad, hogy te ilyen, meg olyan nagy szupersztár vagy. Ez kissé idegesítő. Koncerteket adsz, mintha te lennél a világ közepe. Szóval ne lepődj meg, ha nem ugrállak körül.
- Ezért vagy mérges? Ezért kell bunkónak lenned? Szinte lefogadom, hogyha ismernél, akkor nem néznél rám ilyen szemmel.
- Nincs kedvem megismerni téged, érted? Nem minden rólad szól!
- Bocs, de ezt már tényleg nem értem...Fogom, hogy nem rólam szól minden, de ebbe most miért vonsz bele. Én csak szeretném, ha megismernénk egymást.
- Én meg nem! Volt dolgom rocksztárral. Tudom, hogy ti mind el vagytok magatoktól szállva, nagyon önzők és idegesítőek vagytok! Meg akartok ismerni, hogy aztán utána úgy átcsesztek, mit a sicc! Elhitetitek velem, hogy szerettek és közben pedig azon vagytok, hogy legyen egy újabb strigulátok. Haha egy a lány is bevette...Vagy nem ezt akarod? Nem akarsz átcseszni, úgy mint a többi? - és már meg is tört. Belül mély fájdalma volt, de az arckifejezése semmit sem árult el.
- Sajnálom, hogy így megbántottak, de én tényleg minden hátsó szándék nélkül szeretnék veled egy normális kapcsolatot. Csak egy normális munkaköri kapcsolatot. Semmi többet. Nem kell haverkodnunk, összeborulnunk, sőt még beszélgetnünk sem, csak próbáljuk meg elviselni egymást. Benne lennél?
- Csak normális munkaköri kapcsolat. Csak ez és más semmi, ahogy mondtad. Ha betartod, kezet rá - tartotta a markát kézfogásra.
- Csak normális munkaköri kapcsolat - csaptam bele a tenyerébe.
- Úgy van - mondta és végre elmosolyodott.
Jó volt látni mosolyogni, mert eddig mindig csak a "morcos Jenna" arcát láttam.
Szóval jól telt el a mai nap is. Tomoval este úgy értünk be az ajtón, mint a hullák. Mikor véget ért a munka, nem mentünk be Shannonhoz, mert éreztük magunkon, hogy bizony pihenésre van szükségünk. Remélem, hogy Shannon is megbocsájtotta. Hazaérve tehát egyetlen dolgunk az volt, hogy elérjük az ágyat, de még az is nehezen ment. Ahogy bemásztam a takaró alá, egyből elaludtam.
- Szállj ki a pofámból! - ordítottam rá kora hajnalban, amikor azért visítozott, hogy elkésünk.
- Told ki a valagad, öltözz fel és menjünk már! - siettetett.
- Nem megyek ma. Kifáradtam és kész. Ma egyébként is szombat van, miért kell bemennünk? - ásítoztam.
- Mert munkaidő van és Ben száz, hogy pipa lesz, ha nem leszel ott. Ha nem jössz, kénytelen leszek elvinni a kocsit...Egyedül... - nagyon akarta, hogy elmenjek. Álmosan nem találtam sok összefüggést, hiszen még az orromig sem láttam, de tudtam, hogyha Tomo elviszi a kocsit, akkor nagy bajok lesznek.
- Várj tíz percet - mondtam neki és kisétáltam a fürdőbe. Arcom beesett, tekintetem üveges, hajam kócos volt. Csak egy szokásos reggel - gondoltam. Ébresztésként vízzel locsoltam le magam, hogy friss és üde legyek, de higgyétek el, hogy a kinézetemen és a közérzetemen egy cseppet sem változtatott. Mindegy, attól még valahogy magamra kapkodtam a ruhát, nézhetővé tettem magam, aztán mivel Tomo már nagyon toporgott, kikínlódtam vele a kocsihoz.
- Vezethetsz - ajánlottam fel.
- Kösz haver - tartotta kezét pacsiért.
- Hagyj...Fáradt vagyok, ezért nem én vezetek. Amúgy is meg kell egyszer tanulnod vezetni - ásítoztam. Nem akartam, hogy hálálkodni kezdjen, mert ha egyszer belejön, akkor nem tudja abbahagyni. És egyébként is, nincs rá oka. Annyira álmos voltam, hogy a kocsiban újra visszaaludtam. Tomo rázogatott meg, amikor a kocsi már leállt.
- Na kelj fel! - noszogatott.
- Én itt maradok. Menj csak... - toltam el az arcát. A szemem újra lecsukódott és megint mély álomba szenderedtem.
- Jared! Na gyere már ki! - húzott ki Tomo a kocsiból és majdnem elestem, ha valaki nem rántott volna karon.
- Miért ilyen igazságtalan velem a sors? - hisztiztem. Felnőtt létemre is úgy viselkedtem, mint egy óvodás kölyök.
- Ne butáskodj! - nevetgélt April. Nagyon vidám volt ahhoz képest, hogy hajnali hat körül lehetett. Vegül ez a két jómadár bevonszolt a Starbucks-ba, aztán leültettek az első székre, amit láttak. Lábaim szétterpesztve, kezeim széttárva, fejem hátrahajtva volt és talán úgy nézhettem ki, mint egy részeg. Azokban a napokban úgysem ápoltam magam túlságosan, mert egyrészt nem volt rá sem időm, sem gondom. Nem voltam túlzottan igényes. Egy jó ideje már nem játszottam a "jófiú" Jaredet és már nem is borotválkoztam, a hajam is őrült módon nőni kezdett.
- Remélem, hogy csak álmodom és nem az egyik munkásomat látom aludni az asztalnál! - kiáltozott Ben.
- Figyu Ben...Jared eléggé kifáradt mostanában. Engedd egy kicsit pihenni, csak tíz percet...Kérlek! - próbálta Tomo jobb belátásra bírni a nagyfőnököt.
- Nem! Ez ugyanis egy munkahely, nem pedig hotel! Vagy beáll dolgozni, vagy hazamegy! - csinálta a hepajt.
- Ben, drága Ben...Tudod, hogy tegnap mennyit dolgoztam? A munkaidő elvileg reggel 6-tól délután 4-ig tart. És tegnap meddig voltam bent? Este 10-ig! 6 órával többet dolgoztam, mint kellett volna. És ez nem maszek munka volt, hanem rendes munkaidő! Vagyis ha jól kalkulálok, akkor hat órát pluszban dolgoztam csak a te kedvedért, nem? És persze ne legyek fáradt, amikor fél óra a haza és az ide út. Szóval akkor kinek is van igaza? - kérdeztem. A többiek kissé félénken néztek rám, valószínűleg tudták, hogy mi fog következni.
- Ki vagy rúgva - mondta Ben kíméletlenül. Úgy látszik, hogy semmiféle emberség nem szorult belé - Menj. Most.
- Ha így gondolod, hát legyen - húzogattam a vállam - Tomo elviszem a kocsit, mikorra hozzam?
- Hagyd, majd hazamegyek busszal...
- Oké és mikor érsz haza, éjfél fele? - lettem hirtelen szarkasztikus, aztán Ben gyilkos tekintetét állva mentem ki a bejárati ajtón. Beindítottam a kocsit és egyenesen a kórházhoz hajtottam.
- Jól van? - kérdeztem az egyik nővértől, aki éppen Shannon branül tűjét ellenőrizte.
- Az állapota nem romlik, de...nem látok sok esély arra, hogy teljesen egészségesen épül fel, ha egyáltalán felébred a kómából - mondta. Vigasztalásként megsimította a vállamat, ami jólesett, de egyben feszültté is tett.
- Hogy érti azt, hogy ha egyáltalán felébred? Ennyire reménytelen a helyzet?
- Nem lehet előre megjósolni ezt. Bízz benne, hogy a barátod fel fog kelni egyszer - mosolygott rám - Azt teheted csak, hogy vársz. Türelmesen.
- Ő a bátyám - néztem Shannie-re. - Nem élném túl, ha esetleg...Nem, ebbe bele sem merek gondolni - homályosult el a tekintetem.
- Ne sírj, nem szabad - tárta szét kezét a nővér, én pedig elfogadtam az ölelését - Nem lesz semmi baj.
- Nem akarom elveszíteni. Nagyon sokat jelent nekem és megszakadna a szívem, ha ez történne...
- Nem lesz semmi baj, higgy nekem. Most mennem kell, de ne add fel! - ment ki az ajtón, így egyedül maradtam Shannon-nal.
- Hogy vagy haver? - kérdeztem tőle. Szörnyen nézett ki. Reggeli kinézetemhez képest még így is ő volt felmosórongy. Persze nem válaszolt. A hangja annyira hiányzott, mint egy falat kenyér. Mindent megadtam volna egy-egy mozdulatáért, grimaszáért, sőt még leszidásáért is. Nem akartam elveszíteni - Itt vagyok melletted és mindig itt leszek, amíg fel nem ébredsz - szorongattam meg a kezét. Tenyere melegen izzott, bőre puha volt és selymes. A dobolástól sokszor száradt ki a bőre, sokszor lehetett keménynek érezni. Most már hidratálódott a bőre, nem volt rajta bőrkeményedés. Fél óráig ültem mellette, aztán elköszöntem tőle és elmentem. A kórház hátsó kijáratain közlekedtem, nem bíztam véletlenre a dolgot. Ahogy elértem az autóhoz, bepattantam és hazamentem. Otthon kavarogtam a gondolataim, nem tudtam közöttük rendet tenni. Shannie, Ben, Tomo, April, a nővér és Jenna járt a fejemben. Összekuszálódtak a mondatok, arckifejezések, semmit nem tudtam a helyére tenni. Végső elkeseredésemben inkább csak betakaróztam az ágyamon és benyomtam a szunyát.
Kopogásra ébredtem. Vagyis inkább dörömbölésre. Lassan kászálódtam ki az engem fedő takaró alól, hogy elküldjem a fenébe a huligánt. Ám az állítólagos huligán Ben volt.
- Bejöhetek? - kérdezte számomra elég pofátlanul.
- Zavarsz? Igen. Bejöhetsz? Nem - mondtam.
- Bocsánatot szeretnék kérni, reggel kicsit túllőttem a célomon. Sajnálom.
- Már bocs, de majdnem hulla voltam a héten.
- Tudom és tényleg sajnálom. Akkora a tömeg és mindenki téged akar a vevőktől kezdve a kis munkatársaidig...Kellesz. Légyszíves gyere vissza! - nézett rám kutyapofival.
- Még meggondolom... - morfondíroztam.
- Szükségem van rád!
- Nem tudom, adj időt és most menj el. Kösz - csuktam rá az ajtót. Nem érdekelt nagyon. Nem is gondolkoztam tovább a dolgon, inkább benyomtam egy kazettát. Shannont láttam a képernyőn. Összevágott felvétel volt, rengeteg jelenettel. Egyik pillanatban Shannon még gügyögött, a másikban pedig már a szalagavatóján táncolt. Nagyon örültem, hogy anyu megvédte tőlem az ilyen kazettákat, ugyanis (még kamaszkoromban) sokszor voltam mérges a bátyámra és ilyenkor mindent tönkre akartam tenni, ami az övé volt, vagy rá emlékeztetett.
- Csá Unikornis - köszönt Tomo - próbáltam rábeszélni Bent, hogy gondolja át, de hajthatatlan volt... - magyarázkodott.
- Szia és nem érdekel, de kösz. Amúgy volt ma itt, de elküldtem.
- Ben itt volt? És ezt csak így félvállról mondod? Hülye vagy? - visítozott.
- Nem megyek vissza! Nem érdekel!
- Ben az egyik legszigorúbb főnök, akit valaha ismertem és nem sok emberért tenne ilyet...
- Akkor miért oda mentünk dolgozni? Miért nála gürizünk naponta?
- Mert...nem tudom. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak és segítek új munkát keresni, de...Gondold végig, hogy biztos el akarsz-e menni a Starbucks-ból. Gondold meg.
- Jó, még meggondolom, de nincs rá sok esély - gondolkoztam. Miért maradnék ott?
- Tudod, hogy szinte mindenki kiállt melletted?
- Mindenki? Komolyan?
- Aha, kivétel nélkül. Legjobban Jennán lepődtem meg, tudod, aki egész eddig szemétkedett veled. Ma elég durcás volt, lehet, hogy Ben miatt.
- Tényleg? Hát ez nagyon fura... - ráncoltam a homlokom. Jenna a hiányom miatt lett volna morcos?
- Hát szerintem is. Mit nézel? - kérdezte a tv-re pillantva.
- Házi videót Shannonról. Ma tudod bent voltam nála és hát...nem kecsegtettek sok jóval.
- Mi volt? - ült le mellém a kanapéra.
- A nővér szerint nincs arra esély, hogy egészségesen felépüljön és a felépülése sem biztos, szóval el vagyok keseredve.
- Hát ez nem hangzik jól...Figyelj, de legalább van esély a felépülésére. Ez jó jel.
- Már nem tudok pozitívan gondolkodni. Meg kéne látogatni anyát... - latolgattam tervemet.
- Menjek veled?
- Nem tudom, őszintén fogalmam sincs róla. Lehet, hogy inkább ne. Átöltözöm, aztán átugrok BC-be (Bossier Citybe).
- Nem eszünk valamit? Éhes vagyok - mondta.
- Nem kívánok semmit. Mióta hazajöttem a kórházból, egy gyomorideg van a bennem. Egy falatot nem tudnék lenyomni a torkomon.
- Sajnálom. Figyelj haver - fogta meg a vállam, így a szemébe kellett néznem - Ne feledd, hogy nem vagy egyedül, én mindig melletted leszek. És mielőtt még bármit is szólnál, sajnálom, hogy vissza akartam menni Bosznia-Hercegovinába. Többet nem teszek ilyet, nem fogok elmenekülni a problémák elől. Gyere ide - ölelt meg szorosan, ahogy Shannon szokott...évente egyszer.
- Köszönöm, ez nagyon sokat jelent nekem - mosolyogtam el szomorúan - Megyek anyához, szia - köszöntem el és kiléptem az ajtón.
Sokaknak a vezetés egyfajta szenvedély, amit egy hosszú úttal kiélhetnek, de én sosem gondolkodtam így. A vezetés nekem mindig csak azt a célt szolgálta, hogy A pontból B pontba eljussak. Miközben a volán mögött ülök, nem gondolkozom semmin. Ösztönből szoktam lassítani, sebességet váltani. Most azonban nem tudtam nem töprengni dolgokon. Eddig sosem akadt ilyen alkalom és rendesen meglepődtem magamon, hogy ilyet tettem. Egy képet láttam magam előtt, Shannonét. Ahogy a kórházi ágyon kiengedett hajjal, mereven feküdt, beleégett az emlékezetembe. Próbáltam csak az útra és csak a vezetésre koncentrálni, de nem volt hozzá elég erőm. Rágódtam a dolgokon.
Ha Shannon nem épül fel, akkor én mit teszek? Évekig látogató leszek a kórházban? Folytatni fogom-e a zenélést? Boldog leszek-e valaha? És mennyi ideig lesz a lélegeztetőgép rabja, valamint mennyi ideig lehet gépekkel életben tartani? - gondolkodtam, de semmire nem találtam elfogadható választ.
Mire anyához értem, már túlontúl pesszimista és ideges lettem, mint egy idegbeteg. Lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét, de az nem mozdult, így teljes erőmből rángatni kezdtem azt.
Este nyolc óra körül anya már aludna? - kérdeztem magamtól. Mindegy, felhívtam a telefonját.
- Jó napot, ki Ön? - szólt bele egy női hang, ami határozottam NEM az édesanyámé volt.
- Elnézést kivel beszélek? Az édesanyám, Constance telefonját hívtam, nemde?
- Igen. Én egy nővér vagyok, aki elég közel áll az Ön édesanyjához. Az édesanyja mobilja nálam van, mert nem lehet Constance-nál.
- Miért, hol van az anyám? - dühödtem fel. Egyre ingerültebb lettem, egyre nyugtalanabb.
- Az édesanyja most jelenleg egy ideggyógyászaton van. Ő maga vonult be, amikor érezte magán a betegsége jeleit.
- Köszönöm, és hogy van? - még mindig nem tudtam túltenni magam a híren, amit az imént hallottam, de érdeklődtem iránta. Miért is ne érdekelt volna a hogyléte, hiszen ő adott nekem életet.
- Változó. Az állapota változó - sajnálkozott.
- Köszönöm, viszlát - tettem le. Minél előbb haza kellett érnem. Menekülni akartam. El a háztól, az anyámtól, Shannontól, a gondolatok elől. Túl hosszú volt a visszaút. Kétségbeesetten nyomtam be a rádiót, de legnagyobb pechemre éppen egy szomorú CD volt a lejátszóban. A fenébe is...Végighallgattam a lemezt egyszer és kellőképpen letargikus állapotba kerültem. Hazaérve már annyira végtelenül szomorú voltam, hogy még Tomo sem tudott felvidítani. Elmeséltem neki a történteket és már ő sem szólt semmit. Nem tudott. Lassú léptekkel mentem el a fürdőszobába, ahol levetettem a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Szappanozás, tusfürdőzés nélkül, csak természetesen engedtem magamra a vizet. Nem akartam aludni menni, mert biztos, hogy Shanonnal álmodtam volna...rosszat. Most kivételesen még lakótársam, Tomo sem szólt be, hogy sürgessem magam. Tudta, hogy nagyon magam alatt voltam. Kemény 20 percig álltam a zuhany alatt meztelenül, aztán meguntam és úgy gondoltam, hogy ideje szembenézni a dolgokkal, így egy szál törülközőben sétáltam át a szobámba. Felhúztam magamra egy alsót meg egy laza pólót, aztán bebújtam az ágyba. Éjjel többnyire csak forgolódtam, aludni nem tudtam, így hajnalban már reggeli bagolyként ültem az ágyamon.
- Unikornis - biccentett Tomo reggel 5 körül, amikor is már nem bírtam tovább az ablakon kúszó esőcseppeket nézni és inkább kimentem a konyhába enni valamit.
- Csá - köszöntem fáradtan - Figyu szerinted ma mehetek már dolgozni?
- Miért változott meg ily hamar a véleményed? - csodálkozott.
- Nem gondolkodtam normálisan. Jobb volt, amikor hullaként értem haza. Akkor nem kellett gondolkoznom, nem volt rá időm. Most viszont olyan vagyok, mint egy roncs. Nem szabad ezt csinálnom. Nem emészthetem magam azért, ami történt. Nem tehetem ezt sem veled, sem a bátyámmal, sem pedig a munkatársaimmal. Elhamarkodott döntést hoztam és megbántam. Remélem, hogy Ben visszafogad.
- Én is haver, de minél gyorsabban készülj el, ha tényleg nem akarsz munkanélküli lenni - sürgetett.
- Oké, na - mondtam és elfoglaltam a fürdőt. Elvégeztem a szükséges teendőket, amik elkerülhetetlenek voltak, aztán felöltöztem. Felvettem egy pólót meg egy farmert, aztán beszálltam a kocsiba.
- Most nem vezethetek én? - csillogott fel Tomo szeme.
- Nem - zártam le a témát. Siettem. Persze ezen besértődött és egész út alatt egy mukkot nem szólt - Na itt is vagyunk - néztem az épületre. Még sötét volt, csak a tábla miatt találtam ide. Sok fény szűrődött ki belülről, Benék már bent voltak.
- Jó reggelt - integetett Tomo a többieknek - Hoztam valakit - hívott be. Jenna, April és Ben is tátott szájjal állt, amikor megláttak.
- Te. Meg. Mit. Keresel. Itt? - kérdezte Jenna, aki elsőként eszmélt fel.
- Örülök, hogy visszajöttél Jared - mosolygott April és a nyakamba ugrott.
- Ben nagyon szeretném, ha visszafogadnál - váltottam komolyra - Kérlek. Imádok itt dolgozni és nem fogok többet hisztériázni ígérem.
- Utolsó lehetőséged, hogy bizonyíts. Na emberek, dolgozásra fel! Kötényt mindenkinek! - osztotta szét a SB köténykéket.
Megkaptuk a következő heti beosztást. Mára én maradtam a rendelések felvételénél, Tomo pedig átkerült April mellé, a kávéfőző és süteménykészítő-osztályra, a konyhába.
- Jenna, te ma Jared mellett dolgozol - osztotta ki a feladatokat. Egész nap kerülgettük egymást, mint tegnapelőtt. Mintha a megállapodásunknak nyoma veszett volna. Munka közben, amikor már nem is lézengtek vevők, konkrétan rákérdeztem a dologra.
- Mi bajod van megint?
- Semmi - hazudott.
- Csinálj bármit, csak ne kamuzz. Szóval mi van?
- Ne tettesd, hogy érdekel, mert tudom, hogy nem.
- Mit csináljak? Mondd, mert összezavarsz. Egyszer bunkó vagy, egyszer hiányolsz. Mondta Tomo, hogy tegnap elég lankadt voltál, mert hazamentem.
- Hagyjál már Jared! - emelte fel hirtelen a hangját - Akadj le rólam! Nem érdekelsz, nem fogod fel?
- Jaj, mintha ez izgatna...Persze. Azt mondtad, sőt megfogadtuk, hogy békét kötünk. Nem mondták még, hogy be kell tartani azt, amit megígérsz?
- Oviban, ami nem mostanában volt.
- Pedig nagyon úgy tűnik, hiszen elég gyerekesen viselkedsz!
- Mondja ezt egy szörnyecskéket rajzolgató 40-es éveiben járó férfi... - vágott vissza.
- Ha valamit, egy csekély dolgot tudnál arról, hogy milyen vagyok, hogy mit érzek, nem lennél ilyen.
- Te kezdtél el sértegetni!
- Elég legyen! Nem érdekel, hogy ki kezdte, de az biztos, hogy most befejezitek - szólt közbe Ben.
- De hát ő... - mutogattunk egymásra Jennával.
- Kuss legyen és dolgozzatok!
- Én vele nem vagyok hajlandó - hisztizett Jenna.
- Akkor megoldjátok, most! - mondta és bezárt minket a piciny raktárhelyiségbe.
- Engedj ki Ben! - ordítozott Jenna az ajtót püfölve.
- Nem fogja kinyitni az ajtót - válaszoltam.
- Nem téged kérdeztelek!
- Le kéne nyugodnod...Na mi a baj? - tértem vissza az eredeti témához.
- A helyzet az, hogy semmi közöd nincs hozzá.
- Jenna ne játszd meg magad, hanem beszélj! - javasoltam. A raktárhelyiség kicsi volt és telepakolt. Polcok és szekrények tömkelege fedte a falakat. Jenna akármilyen messze akart menni tőlem, nem sikerült neki, mert a kis szobában nem lehetett köztünk távolság.
- Ez hosszú... Nem értenéd.
- Mert hülye vagyok, nem? Egy normálisan gondolkodó embernek tartom magam. És igen, még akkor is, amikor szörnyecskéket rajzolok.
- Nem akarok veled rosszban lenni, sőt éppen ellenkezőleg. Az a baj, hogy tetszel, hogy bejössz, mint pasi.
- És ez miért rossz? Amúgy kösz - mosolyogtam rá - ez nagyon hízelgő.
- Mert...Már tapasztaltam, hogy a rocksztárok megbízhatatlanok, már bocs.
- Miből gondolod ezt?
- Nem mondhatod el senkinek - suttogta. Kezdett bizalmassá válni az egész beszélgetés és ez nekem nagyon tetszett - Szóval anyám annak idején, nagyon régen fanatikus Rolling Stones-rajongó volt. Szeretett volna eljutni egy koncertjükre és lám, sikerült is neki. Akkora szerencséje volt, hogy a fellépés után találkozhatott Mick Jagger-rel. Randiztak, aztán Mick szokásához híven ágyba vitte őt is. Az anyám utána terhes lett és elkezdett Mick után kutatni, de ő persze nem válaszolt. 9 hónappal később egy kislánynak adott életet. Nekem. Egyedül nevelt fel, sosem volt apám. Már kamaszkoromban tudtam, hogy ki az apám és rettenetesen szégyelltem ezt anyám helyett is. De én azt gondoltam, hogy ez csak egy alkalom. 20 évesen az első fizetésemből elmentem egy Black Veil Brides koncertre. Én is találkoztam az én kedvenc bandám frontemberével, Andyvel, akivel egy csodálatos éjszakát töltöttünk együtt. 1 hónap múlva ébredtem rá, hogy Andy Biersack gyerekét várom. Én is kerestem, kutattam, levelet írtam neki, nyomoztam utána, de nem találtam meg. 3 hónaposan elvesztettem a babát - meredt a távolba szomorúan, én pedig tátott szájjal hallgattam őt - És most már három és fél éves gyermekem lenne, ha megszületett volna. Még mindig nem bírtam feldolgozni és azóta nagyon utálom a bandát.
- Szóval én most Jenna Jagger-rel beszélek? Ez komoly? - hitetlenkedtem.
- Látod éppen ezért nem akartam elmondani.
- Nem, én értem, csak olyan fantasztikus az egész...
- Hidd el, hogy nem az. Apa nélkül felnőni nem jó dolog. Főleg ha az "apád" egy idióta, aki vén csontként ugrál még most is a színpadon.
- Bocsánat, de ezen nevetnem kell - röhögtem.
- A te szemszögedből nézve elég szórakoztatónak hangzik a történetem, de nehéz volt átélni. A legrosszabb az volt, amikor elvesztettem a kicsit... - szöktek könnyek a szemébe.
- Nagyon sajnálom, biztos jó anya lett volna belőled.
- Köszönöm. Ha megszületett volna, biztos belejöttem volna. De ha ő is apa nélkül élte volna le az életét...Nem, ezt nem tudom elképzelni. Remélhetőleg találtam volna egy normális apajelöltet. Csak ez a sok volna ne volna... - potyogtak a könnyei. Megindító volt. Magába roskadva ült a hideg padlón, kezébe temetve arcát - Ó meg még ez is! - mérgelődött. Felnézett az éppen beinduló légkondicionálóra, amire nem is volt szükség, hiszen így is elég alacsony volt a hőmérséklet.
- Ben elég lesz, most már jóban vagyunk, engedj ki! - dörömböltem az acélajtón, aztán belesajdult a kezem és abbahagytam.
- Te nem fázol? - kérdezte fagyoskodva.
- Dehogynem - feleltem, aztán kutatni kezdtem valamilyen takaró vagy ruha után.
- Semmit sem fogsz találni Jared. Itt minden más van, csak valamiféle melegítő eszköz nincs.
- Nem adom fel a reményt! - makacskodtam. A polc legfelső részén megláttam egy dobozt, amiből kilógott egy textildarab. Bárhogy nyújtózkodtam, nem értem el. Valamilyen csoda folytán mégis sikerült megkaparintanom, de nem a kezemmel.
- Vigyázz! - kiáltottam Jennának. Szerencsére lehúzta a fejét, így nem lett baja.
- Na nézzük, mi van benne - kutakodott - Egy takaró! De jó! - vette elő a plédet és betakarta vele magát.
- Én is kapok takarót? - kérdeztem a kezemet dörzsölgetve.
- Persze, de ne vedd el az egészet - húzta vissza magához az "ő részét".
- De még mindig fázok! Add vissza!
- Nekem is kell rész!
- Akkor gyere ide - kértem. Mellém húzódott és a vállamra tette a fejét. A testünk melege és a takaró által adott hőmérséklet már igen jó volt. Jenna bealudt. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el (hiszen sem óra, sem telefon nem volt nálam) addig, amíg Jenna fel nem ébredt, de ahhoz sok, hogy gondolkodni tudjak. Sok mindenen járt az agyam, de ezek szertefoszlottak, amikor megéreztem, hogy Jenna ébredezik. Megrebbentek a szempillái, én pedig igyekeztem nem bámulni őt. Nehéz volt. Natúr festék volt rajta, ami még inkább tetszett. Semmi műszempilla, semmi alapozó. Nem volt mű. Nagyon bejött. Persze ahogy kinyitotta barna szemét, egyből rám nézett és szinte megigézve buktam le.
- Köszönöm, hogy elmondtad - öleltem át az egyik kezemmel.
- Köszönöm, hogy meghallgattál - mosolygott.
- Köszönöm, hogy megbíztál bennem.
- Köszönöm, hogy levetted ezt a takarót, mert megfagytam volna - hálálkodott.
- Ne köszönd. Hálálkodj inkább Ben-nek, ő zárt be minket.
- Ja, a szemét. Mennyi az idő? Mióta vagyunk itt?
- Nem tudom. Nincs órám, a telefonom meg kint maradt. Az időérzékemről meg ne is beszéljünk, mert nincs - röhögtem.
- Hát ez jó. Akkor itt leszünk egy darabig - sóhajtozott.
- Nyugi, egyszer kijutunk innét. Úristen! - kiáltottam fel, mert valami eszembe jutott.
- Mi van? - ijedt meg.
- Te láttad a Pánikszoba című filmet? Játszottam benne, én voltam Junior. Tudod, az a fonott hajú fickó, akit a film közepén lepuffantottak.
- Aha. Bírtam azt a részt - vigyorgott.
- Most csalódtam benned - vágtam fel dívásan - Na mindegy. A lényeg az, hogy most is be vagyok zárva valahová. Ez fura, nem?
- Hát...nem.
- Te klausztrofóbiás vagy? - tértem át hirtelen egy másik témára.
- Nem, dehogy. És te?
- Én sem, szerencsére. Szörnyű dolog lehet félni valamitől... - gondolkoztam, aztán Jennára néztem, aki újra benyomta a szunyát. Én sem tudtam mit csinálni, ráadásul az "éjjeli alvástól" fáradt lettem. Halkan felálltam és lekapcsoltam a lámpát. Odabújtam mellé és megsimogattam a haját (nem tudom, hogy miért), aztán én is elálmosodtam...
*Demi szemszöge***
- Ne akadj ki - szóltam bele a telefonomba.
- Miért? Mi baj? - aggodalmaskodott Adam. Telefonon keresztül is hallottam hangjában a félelmet, így gyorsan meg kellett győznöm arról, hogy semmi bajom nincs.
- Jaj, jól vagyok, ne aggódj. Készültem egy meglepetéssel...
- Mivel? - lett hirtelen izgatott.
- Nem nagy cucc és lehet, hogy inkább kellemetlen, mint jófajta meglepetés - húztam a szám. Lehet, hogy rossz ötlet volt.
- Na mondd már... Tudod mit? Játsszuk el, hogy ezerszer megkérlek, hogy mondd el és te kilencszázkilencvenkilencszer is nemet mondasz, ám most kibököd. Szóval... - akarta megtörni titkolózásomat.
- Szia, majd ott találkozunk - köszöntem el és gyorsan leraktam a telefont.
- Minden rendben kicsim? - kérdezte anya az előttem levő ülésről. Mellette apa vezette a kocsit. A szüleim mindenáron el akartak jönni az ideiglenes koncertemre, így hát autóba pattantunk és már a Vegasból San Diegóba tartó úton haladtunk.
- Anya nincs semmi baj, csak Adam volt - magyarázkodtam.
- Az az Adam? - mosolygott anya. Erre apa is hátranézett, nem figyelve az autópályát.
- Apa! Hahó, te vezetsz! - kiabáltam rá. Egyből visszafordult - És igen AZ a Adam.
Muszáj volt anyuékat beavatnom az ügyekbe. Mikor egy hete hazaérkeztem, mindketten össze-vissza ölelgettek, puszilgattak, mintha nem egy hétre, hanem egy évre mentem volna el Vegasból. Kérdezősködtek mindenféléről és persze a "Kinél aludtál?"-téma is felszínre került. Gondolkoztam azon, hogy azt mondjam-e nekik, hogy csöveztem, vagy ilyesmi, de inkább elmondtam nekik a teljes sztorit. Persze a "meg akartam ölni magam, de Adam megmentett az utolsó pillanatban" részt kihagytam, de így is meglepett arcokat kaptam.
- Akkor most szerelmes vagy?
- Nagyon úgy tűnik - vallottam be.
- Akkor most odaköltözöl?
- Azt hiszem. Minden percemet vele akarom tölteni.
- Demi idő előtt még nem akarok nagymama lenni. Érted a célzást, ugye?
- De anya! - akadtam ki. Közben éppen a cuccomat rakodtam.
- Mi az? Hozzáköltözöl, gondolj ilyen dolgokra.
- Oké anya - nyugodtam le. Ez volt délelőtt.
- Kicsim elkalandoztál? - kérdezte anya határozottan a mostban.
- Csak gondolkoztam - tereltem el a figyelmét sikertelenül.
- Csak nem Adam-en?
- Nem, most kivételesen nem. Attól, hogy szerelmes vagyok, még nem biztos hogy csak rajta jár az eszem. Lehet, hogy 99,9 %-ban rajta gondolkozom, de most az a tizedszázalék foglalja le az agyam nagy részét.
- És mi az? - kérdezte apa, most már komolyan az utat figyelve.
- Izgulok. Nagyon remélem, hogy sikerülni fog, mert ha nem...Abba bele sem merek gondolni.
- Sikerülni fog. Tudom - nézett anyu hátra és megsimította a kezemet. Lefoglaltam nem éppen pozitív gondolataimat zenehallgatással, olvasással és mire feleszméltem, már a san diego-i városháza előtt voltunk. Nagy tömeg zárt el a színpadtól, ahová már rengeteg ember telepedett le. Nem volt könnyű előrefurakodni úgy, hogy senkit se lökjek meg, de a végére már "nem érdekel semmi" elven tolongtam előre meg-meg lökve jó pár rajongót. Végre előrejutottam a színpad mögötti részbe.
- Bocsánat Adam Lambert-öt keresem - szólítottam meg egy headset-es lányt.
- Rajongóknak tilos a belépés - mondta komolyan.
- De vicces a Trespassing koncert miatt - nevettem el magam - Demi Lovato vagyok, ma én is fellépek.
- Látom valaki nagyon rámenős - mosolygott a leány. Nem kedves, hanem inkább vigyorgó mosolyt villantott - Menj ki innét - mutatott a bejáratra.
- Gond van? - jelent meg Adam. Nagyon jól játszotta a szerepét, csak barátként vagyis előadóként kezelt. Nem nézett rám, nem kacsintott, egyenesen a lányra meredt.
- Ez a lány azt mondja, hogy ő Demi Lovato - fitogtatta igazát.
- Mivel ő Demi Lovato. Te pedig ki vagy rúgva - a lány tátott szájjal és kidülledt szemekkel fogta fel a történteket.
- Adam! Ne csináld ezt! Ne rúgd ki kérlek! - könyörögtem.
- Demi ő nem engedett volna be, érted? És ha miatta nem léphettél volna fel? Akkor mi lett volna?
- Jó ez a te dolgod, nem szólok bele. Van öltözőm? Szeretném valahol átvenni a ruhámat, ha nem baj.
- Menj a folyosón, az egyik Lovato névre szól, az lesz a tiéd.
- Köszi majd beszélünk - néztem rá barátságosan. Nehéz volt megállnom, hogy ne öleljem meg, hiszen az egy nélküle töltött hét igazi örökkévalóságnak tűnt. Hiányzott. Egy hét együtt, egy hét egymástól külön. Ez volt a kapcsolatunk jelenleg. Láttam rajta, hogy ő is kissé ideges és feszült, de nem csak a fellépés kapcsán. És hát szemében a negatív érzések mellett a boldogság is megcsillant, mikor bólintott szavamra. Nehézkésen, de izgatottan lépkedtem az öltözőm felé és mikor megláttam, hogy a nevem az ajtóra van írva, felsóhajtottam. Ez komoly Demi, ne szúrd el - gondolkoztam - Meg kell csinálnod. A jövőd múlik rajta.
Beléptem a szobába és csak ámultam-bámultam. Szép, fehér falú öltöző volt modern lámpákkal, tiszta sminkasztallal, puha kanapéval és élelmiszerekkel telepakolt üvegasztallal. Nagyon tetszett. Nem volt nagy, de nekem nagyon is megfelelt. Miután átvettem a ruhám egy nagy tükörben nézegettem magam. Az Adam által felvett göncöket párosítottam össze vagányul. A fejemben éppen a Heart Attack szólt, próbáltam nem elfelejteni a dalszöveget.
- Bejöhetek? - kérdezte egy selymes hang az ajtó másik feléről.
- Gyere akárki is vagy - szóltam gyanútlanul.de nagyon reméltem, hogy Adam az.
- Gyönyörű vagy Demi - mondta, de megvártam, hogy bezárja az ajtót és csak akkor öleltem meg. Ahogy hozzábújtam, két kezével átkarolt és úgy álltunk az öltöző közepén.
- Jó itt lenni - mondtam a szemébe nézve. Már majdnem kicsúszott a számon a szeretlek vagy a hiányoztál szó, de úgy gondoltam, hogy az korai lett volna. Bár így a helyzet kis mértékben kellemetlen volt.
- Örülök - mosolygott és fehér fogsora megcsillant az öltözői lámpák fényében - Felkészültél?
- De még mennyire! Nagyon izgulok... - tördeltem kezeimet - Szerinted menni fog?
- Biztos vagyok benne - nyugtatott meg, aztán gyengéden homlokon csókolt - Harapjunk valamit...Nem vagy éhes?
- Csak Adam Lambertre. De rá eszméletlenül - bókoltam. Vette a célzást és szemmel láthatóan élvezte a tőlem kapott csókot.
- Hányszor, mégis hányszor mondjam még, hogy tőlem nem laksz jól? - vigyorgott.
- Ahányszor ezt mondom. Újra és újra hallani akarom a hangodat, ahogy kinyögöd ezt a mondatot. Látni akarom a szádat, ahogy kiejted a szavakat. Nevetni szeretnék azon, hogy milyen komolyan gesztikulálsz a mondat közben. Százszor, ezerszer, tízezerszer mondd kérlek - néztem rá sóvárogva és ahogy befejeztem a beszélést, rájöttem, hogy ezek a sorok felértek egy komplett szerelmi vallomással is. Ebbe kicsit belepirultam, de Adam enyhítette ezt és gyengéd ajkaival csókra ösztönzött.
- Most, hogy kifejtetted rólam a véleményed, együnk. Tényleg éhes vagyok - mondta és leült a kanapéhoz. Rosszul esett, hogy ennyire nem érdekelte a mondandóm, vagy hogy ilyen gyorsan túlesett a dolgon, így én a kanapé másik végére ültem és válogattam a szendvicshez valót - Mérges vagy?
- Nem - feleltem szinte dühöngve.
- Látszik az arcodon. De miért?
- Hogy miért Adam? Elmondjam hogy miért? Azért, mert neked cseppet sem hiányoztam egy hét leforgása alatt, de én minden nap veled álmodtam! Veled akartam lenni, érted? Őrült módon hiányzott a vihogásod, a nevetésed, az érintésed, a csókod, a szeplős bőröd, a csodálatos szemed. Te nem érzed azt, amit én - könnyeztem - Én...én szeretlek, de tudom, hogy te nem így érzel - hunytam be a szemem. Csak akkor nyitottam ki, amikor Adam a hátamra tette a kezét.
- Hogy én nem szeretlek? Te is tudod, hogy ez badarság, Demi. De jól bedőltél - mosolygott.
- Mi van? - néztem rá értetlenül kisírt szemekkel.
- Csak azt akartam, hogy bevalld. Gondoltam, hogyha érzel irántam valamit és nem úgy szeretgetlek meg, mint ahogy eddig, akkor valami történni fog. És történt - közölte a tényt halovány mosollyal.
- Most legszívesebben egy kanál vízben megfojtanálak, ha nem lennél ennyire, de ennyire aranyos - öleltem meg.
- Nagyon szeretlek Demi. Mindennél jobban - mondta romantikusan, de ez az érzés alábbhagyott, amikor a harmadik mondatot is kimondta - Éhes vagyok, csinálsz nekem szendvicset?
- Rettentő ünneprontó vagy - mondtam, de azért csináltam neki egy szenyót. Már szinte jó volt nézni csámcsogását.
- Miért eszel ilyen gyorsan?
- Mert 2 perc van a fellépésig - mondta.
- Úristen! 2 perc? Erre még nem állok készen! - sápadtam le.
- Nyugi, neked még hat perced van.
- Hat perc! De sok! - fejeztem ki magamat cinikusan.
- Sikerülni fog. Gyere feküdj el, kicsit megmasszírozlak, hogy ellazulj - feküdtem hasra a kanapén. Jól esett Adam finom kezének masszírozása és az aközben levő édes csókok. Felültem és egy gyengéd csókkal köszöntem meg neki.
- Sok sikert. Menned kell - öleltem meg. Adam kisietett és pár pillanat múlva hallottam a morajt. A fanok sikongattak, mikor meghallották Adam hangját. Izgatottan hallgattam végig a Trespassing-et és mikor Adam felkonferált, kénytelen voltam kimenni.
- Köszöntsenek egy meglepetésvendéget, akit teljes szívből, szeretettel hívok fel ide. Közismert, nagyon jó hangú énekesnő, aki előad nekünk egy új dalt, a Heart Attack-ot. Üdvözöljék Demi Lovatót! - kiáltotta, az emberek pedig nagy lelkesedéssel vártak. Ahogy kiléptem a színpadra integetni kezdtem és kivettem Adam kezéből a mikrofont, valamint megöleltem őt. Adam leült a zongoraszékre, amit a turnéi során sosem használt és elővette a kottát.
- Üdv San Diedo! Fogadjátok szeretettel legújabb, legfrissebb számomat, a Heart Attack-ot! - mosolyogtam és énekelni kezdtem.
Fura, hogy én csak fellépés előtt izgulok, aközben nem és így nézve szerencsésnek vagyok mondható. Féltem a közönségre nézni, hátha nem tetszik nekik. Nem túl stabilan fordultam meg, ahol több ezer sikongató Glambert ujjongott. Tetszett nekik. Ott álltam a színpadon a zongora mellett, Adammel szemben és ahogy ránéztem, elöntöttek a könnyek. A boldogságtól sírtam, amit visszahozott az életembe. Amikor rám nézett és látta, hogy elkezdtem bőgni a színpad közepén, odajött hozzám és megölelt. Ledobta magáról a szájához erősített mikrofont és a nyakamhoz bújt.
- Sikerült. Ezentúl semmi baj nem lesz, higgy nekem - súgta a fülembe.
- Köszönöm. Nagyon szeretlek Adam - mondtam, aztán kibújtam az öleléséből és már majdnem adtam neki egy csókot. Szerencsére időben leállítottam magam és csak két puszit nyomtam az arcára. A Glambertek egyre hangosabbak lettek, mikor észrevették bennem azt a fajta hálát, amit Adam jogosan érdemelt ki tőlem. Látták rajtam azt, hogy mennyire szeretem Adamet és ennek szót is adtak a koncert utáni gyorsan megszervezett sajtótájékoztatószerűségen. Adam mellett ültem a bandájával együtt. A riporterek egymás hegyén-hátán akartak kérdezni dolgokat Adamtől, tőlem, de legfőképp kettőnkről.
- Hol találkoztatok? Adam írta a dalt? Mennyi idő alatt? Hogy jött szóba, hogy fellépsz egy Adam Lambert koncerten? - terheltek minket, de nekem volt türelmem válaszolgatni nekik.
- Felhívtam Ad-et, hogy ráér-e találkozni velem, mivel nagyon tehetséges dalszövegírónak és zenésznek tartottam és tartom. Igen, Adam írta a Heart Attack-ot. Azt hiszem, hogy egy nap alatt lett kész. Adam ajánlotta és belementem. Imádok szerepelni - mosolyogtam, de Adam-en nem ezt láttam. Elég feszült volt. Mintha a fellépés előtti énünket felcserélték volna fellépés között. Teljesen ellentétei voltunk az egy órával ezelőtti hozzáállásunknak. Én pozitív lettem, Adam viszont negatív és nem tudtam, hogy miért.
- Barátok vagytok? Mármint csak barátok? - szemtelenkedett az egyik firkász.
- Igen, nagyon jó barátok vagyunk. Nem tudom, miért nem lehet megérteni, hogy Adam homoszexuális - forgattam a szememet.
- Csak úgy látszott a színpadon, mintha ti...
- Adam sem táplál irántam érzéseket és én sem iránta. Nagyon jó, közeli és igaz barátok vagyunk. Igaz Ad? - kérdeztem és haverian meglöktem. Szegény nem figyelt, így nagyot zakózott.
- Bocsi - nevettem ki. A riporterek előtt más szerepet vettem fel, haveri jellegűt. Igazából lehajoltam volna hozzá, hogy felsegítsem és hogy adjak neki egy csókot, de ezt most nem tehettem meg.
- Nincs bocsánat! - nézett rám, aztán elröhögte magát. Helyre állt minden. A kérdések egyre fárasztóbbak lettek, így két óra faggatózás után mindenki ment a maga útjára. Úgy gondoltam, hogy nem is öltözök vissza, csak visszamegyek az öltözőmbe és felkapom a táskámat. Ez lett volna, ha úgy tizenöt sikongató lány nem állt volna az ajtóm előtt.
- Kérhetünk autogramot? - néztek rám nagy, csillogó szemükkel.
- Hát persze - mosolyodtam el - Hogy jutottatok be lányok?
- Az úgy volt, hogy beszöktünk. Eddig sosem sikerült, csak most. Az a biztonsági őr nem volt a szokott helyén. De ugye nem mondod el senkinek?
- Titok - mondtam és elhúztam a szám előtt az ujjam, cipzárt imitálva. A lányok boldogan vihorásztak még, aztán már indultak is kifelé - Azt hiszem, hogy máskor nem tudtok bejönni, úgyhogy ha akartok találkozni Adam-mel, most tegyétek! - javasoltam.
- Merre találjuk? - sikították izgatottan.
- Várjatok egy picit - mondtam, aztán kezembe vettem a telepakolt táskám - Mehetünk. Én sem tudom, hogy hol van, keressük meg együtt. Lopózva sétáltunk a folyosón. Halkan lépkedtünk és megláttunk végre egy szép ajtót.
- Adam - szóltam be. Szerencsére tényleg ő volt, bár először Tommy Joe Ratliff szőke fejét láttam meg.
- Mi az drágám? - jött hozzám.
- Adam hoztam neked rajongókat - vigyorogtam.
- Jaj ne - suttogta, de már késő volt. A lányok olyan módon rohanták le, mint ahogy a rovarok sáskajárás idején Egyiptomot. Alig láttam belőle valamit. Össze-vissza ölelgették, puszilgatták, nyomtak elé tollakat és papírfecniket, a telefonok az arcában voltak... Már majdnem röhögőgörcsöt kaptam, mikor Tommy félrehívott.
- Beszélhetnénk? - bizalmaskodott.
- Persze, mondd csak.
- Te vagy az imádott lány? - kérdezte. Megint elpirultam, nem tudom hányadszorra életemben, vagy életem azon időszakától kezdve, hogy megismertem Adamet.
- Azt hiszem... Ezt Adam mondta?
- Igen. Nagyon szeret téged. Figyelj - váltott mélyebb hangra - szeretném, ha nem bántanád meg. Inkább most hagyd el vagy mondd meg neki, hogy nem vagy belé szerelmes, mint később. Adam az egyik legjobb barátom és nem akarom, hogy összetörd a szívét.
- Jaj Tommy... Annyira jó, hogy ennyire aggódsz Adamért és ez nagyon szép tőled, de felesleges. Eszem ágában nincs elhagyni, mert én szeretem őt. Igazán szeretem. Nem tudom, hogy hogyan lesz, meddig tart majd ez a kapcsolat, de minden tőlem telhetőt el akarok követni annak érdekében, hogy sikeres, boldog jövőnk legyen. Nem pár hónapos kapcsolatot szeretnék vele, nem csak járáson gondolkozom vele kapcsolatban.
- Huh egy kő esett le a szívemről - sóhajtott fel, aztán megölelt.
- Örülök és nyugalom. Szeretem őt - mosolyogtam. Tommy elengedett, rám mosolygott, aztán a rajongókkal együtt elment. Adam-mel már csak ketten maradtunk az öltözőben.
- Most hazamegyünk? - kérdezte, miközben a derekamat fogta és mélyen a szemembe nézett.
- Ha a te otthonod, az én otthonom is, akkor igen, haza.
- Akkor pattanj fel a hátamra!
- Dehogy megyek! Eszement vagy! És akkor mi lesz, ha sérvet kapsz? Akkor én mit csinálok? - akadtam ki.
- Ne aggódj, jól bírom a terhelést - mondta, aztán befeszítette az izmait. Kijelentéséhez képest alig tett meg pár métert.
- Na ennyi volt? A kutyám tovább vinne el - nevettem.
- Kifáradtam. Hány kiló vagy?
- Egy nőtől nem szabad ilyet kérdezni! Nagyon szemtelen vagy! - ripakodtam rá.
- Na és hol a meglepetés, amiről beszéltél?
- Pillanat - intettem le - itt van. Adam, ők a szüleim. Charlotte Lovato, az anyukám és Richard McPumpkin, az apám - Adam kicsit lemerevedett, de gyorsan előhozta legjobb és legszimpatikusabb formáját, aztán illendően bemutatkozott.
- Jó napot! Adam Mitchel Lambert-nek hívnak - nyújtotta a kezét. Apa kicsit hezitálva fogadta el a kézfogását, aminek anya láthatóan nem örült. Én sem. Bemutatkozás után még ejtettünk pár szót, aztán apuék induláshoz készülődtek.
- Anya még ne, a cuccaim a kocsiban vannak.
- Akkor mi legyen? - kérdezte csípőre tett kézzel.
- Jöjjenek el hozzám, vagyis a szüleimhez. Összeismerkedhetnek és beszélgethetnek velük, ha szeretnének - ajánlotta fel Adam és próbáltam ezt a cselekedetét nem elfelejteni, mert ez egy nagy piros pontot ért a képzeletbeli Adam-osztályozókönyvemben.
- Hát jó. Akkor Adam ti menjetek elöl, követünk titeket - egyezett bele apa, így hát gyorsan kocsiba pattantunk, aztán elindultunk.
- Olyan aranyos vagy - mosolyogtam rá.
- Ugyan már, szerintem ez így volt helyes. Milyen dolgokat hoztál tőletek? - érdeklődött.
- Hát... - húztam el a szám - Nem sok mindent...
- Pontosan? Ne kelljen harapófogóval kiszedni belőled a dolgokat, mondd már!
- Csak ruhát. Meg sminket. Meg párnát. Meg neszeszert. Női cuccokat. Vágod, nem?
- Dehogynem, de remélem, hogy nem hoztál fotelt, szekrényt, meg ilyesmiket, mert csak foglalnák az amúgy is kis helyet.
- Semmiféle bútort nem hoztam. Várj csak, hol lesznek a gönceim, meg a dolgaim? - gondolkoztam.
- Majd megoldjuk - biztatott. Lambert-ékhez érve elfogott az a bizonyos "otthon vagyok"-érzés, amit Vegasban, anyuéknál nem tapasztaltam. Fura dolgok ezek.
- Jaj Demi már nagyon hiányoztál! - ölelgetett meg Leila, Adam anyukája.
- Nekem is hiányoztál - viszonoztam. Ebertől is kaptam jó pár puszit, meg "Üdvözlünk újra itt"-mosolyokat, amik nagyon jól estek. Adam és az én szüleim hamar összebarátkoztak, aztán Adammel felmentünk az emeletre. Telepakolva, izzadtan dőltünk le az ágyra és szerintem egyre gondoltunk-holnap pakolászunk. Lehánytuk a bőröndöket meg a táskákat, aztán szépen elterültünk az ágyon.
- Lesz itt nekem hely? - vinnyogtam.
- Persze, majd kidobálunk pár dolgot. Beszerzünk egy fiókos szekrényt és minden meg lesz oldva.
- És hol lesz a szekrény? - egy üres négyzetmétert nem láttam.
- Css...Ne gondolkodj. Majd holnap minden el lesz intézve - rendezett le.
- Adam - néztem fel a mellkasáról - remélem, hogy holnap nem ezt fogod mondani.
- Én is remélem - nyögte ki és mindketten felnevettünk.
- Fáradt vagyok, azt hiszem, hogy mindjárt elalszom... - suttogtam.
- Főzök neked kávét, gyere - annyira édes!
- Köszi, inkább alszom.
- Demi tájékoztatlak, hogy délután öt óra van
- Nem érdekel. Álmos vagyok - makacskodtam.
- Na szívem főzök neked kávét - emelt fel és ölben vitt le a földszintre.
- Mi az Demi? Valami baj van? - ijedt meg Leila és anya.
- Jaj dehogy, csak nagyon kifáradt, ezért főzök neki kávét. Ki mit kér inni? - nézett mindenkire figyelmesen. Mindannyiunk leadta a "rendelését", amiket Adam kiosztott. A kávé tényleg jót tett, utána olyan voltam, mint egy túlpörgött búgócsiga.
- Megyünk drágám, legyél jó. Néha azért telefonálj - ölelt meg anya.
- Szia Demi, vigyázz magadra. Bár ilyen emberek között ez könnyű feladat lesz - nézte boldogan Leiláékat.
- Sziasztok - öleltem meg őket, aztán integetve mentem vissza a házba.
- Na most már csak ketten vagyunk - közölte Adam vigyorogva és megcsókolt.
- Drágám, a szüleid is itt vannak - toltam el magamtól a szép kis fejét.
- Nem érdekel - kezdte el csókolgatni a nyakamat.
- Adam... - nagyon finom ajkai voltak és nehéz volt neki ellenállni.
- Ugyan, ne zavartassátok magatokat, felmegyünk - jelentette ki Eber és már el is tűntek Leilával együtt. Adam felültetett a konyhapultra és újra szájon csókolt. Két kézzel öleltem át, miközben egyre forróbb lett köztünk a hangulat. Odáig mentek el a dolgok, hogy az inge már kigombolva volt a mellkasán.
- Azt hiszem, hogy most kell abbahagynunk - suttogtam a fülébe.
- Ne szomoríts el, kérlek - csókolt meg újra és újra - Demi kérlek ne hagyjuk abba. Most ne.
- Ne itt. Ez a konyha és mégis csak...Menjünk el fürödni. Most - javasoltam. A következő pillanatban már a fürdőszobában voltunk. Egyre szenvedélyesebben csókolt meg, egyre nagyobb volt a vágy köztünk. Meleg testünk szinte egybeforrt, amikor pár ruha lekerült. Már javában folyt a víz a kádba, mi pedig mellette ölelkeztünk. Már csak tényleg pár gönc volt rajtunk, amikor Adam megszólalt.
- Azt hiszem, hogy elsietjük a dolgot. Nem szabad ilyen őrült tempóban haladnunk, Demi.
- Az a helyzet, hogy én sem állok készen - vallottam be - Szeretlek Adam - öleltem meg - Olyan jó, hogy így gondolod. Nagyon szeretlek és nem csak ezért.
- Nem tudom, hogy jó lesz-e. Kicsit izgulok, mert számomra ez az első alkalom...
- Mi? De hát... - nem értettem semmit.
- Lánnyal még életemben nem voltam és nem akarom elszúrni. Rá kell hangolódnunk egymásra.
- Szerintem is, de most menjünk aludni. Már tényleg álmos vagyok... - ásítoztam.
- Bújj csak be az ágyba, én megyek utánad - mondta - Még lefürdök - adott egy csókot.
- Oké én pedig átöltözök - egyeztem bele és átsétáltam a szobába. Nehezen, de elpakoltam a bőröndöket, mert szükségem volt helyre és meg kellett keresnem a pizsamámat. Ahogy felvettem, elszomorodtam. Nem állt úgy rajtam, mint Adam Queen-es pólója, így kutatni kezdtem a bizonyos ruhadarab után. Amikor végre megtaláltam és áthúztam a nyakamon, Adam éppen akkor lépett be.
- Látom, hogy mindig jól időzítek - állt mosolyra a szája.
- Na gyere - paskoltam meg a fekhelyet - Te mikor lett ilyen nagy az ágyad? Múltkor alig fértünk el rajta - gondolkoztam.
- Úgy, hogy ez egy másik ágy... De hogy került ide? - töprengett - Anya! - kiáltotta el magát, aztán elfutott. Amikor beértem, már én is ott álltam mellette az apukáék hálószobájában.
- Minek köszönhetjük a franciaágyat? - kérdeztem.
- Demi sokáig leszel itt, legalábbis ezt reméljük, így beszereztünk nektek egy olyan ágyat, amin kényelmesen el tudtok férni- Remélem, nem baj - mosolygott.
- Persze, hogy nem baj. Köszönjük - hálálkodtunk, aztán jó éjszakát kívántunk és már tényleg elmentünk aludni.
- Nagyon jó fejek a szüleid - mondtam, miközben bebújtam a takaró alá és Adam mellkasára hajtottam a fejem.
- Tudom, szerintem is - értett velem egyet és adott egy csókot. Aztán még egyet és még egyet...Olyan jó volt hallani szíve dobogását, érezni finom illatát, ízlelni édes száját, simogatni selymes haját. A szemébe nézni olyan volt, mintha egy istennel szemeznék. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?
*Jared szemszöge***
- Jópofa vagy Ben - harapdáltam számat mérgesen.
- Miért? Nem jó ötlet? - hitetlenkedett.
- Hát nem bizony! Azért jöttünk a Starbucks-ba, hogy dolgozzunk, nem pedig azért, hogy koncertet adjunk! Shannon, a dobosunk egyébként sincs itt, nem érted? Nélküle nem megy az egész. A dobos adja az ütemet... Eljutott az agyadig? - akadt ki Tomo. Szinte fortyogott a dühtől. Tudta, hogy mi lesz. Előbb-utóbb rájönnek, hogy a bátyám kómában van és mindenféle szörnyű pletykák fogják elárasztani az újságstandokat, az internetet, de legfőbb az Echelonok fejét. Ezt nem teheti. És bár nem tud az ügyről, akkor sem csinálhat ilyet. A héten minden nap plakátokat írtunk alá, fotókhoz pózoltunk, szóval kétszer annyira fáradtunk ki, mint amennyire kellett volna. Még Jenna, a mindig morcos, álmos és bunkó munkatársunk is segített aláírásokat hamisítani (tudom, hogy nem szép dolog, de naponta több ezer autogram még is csak "kicsit" sok). April, az ízig-vérig Echelon Starbucks alkalmazott már szinte hozzászokott a jelenlétünkhöz, így csak naponta ötször ájul el, amikor meglátja Tomot vagy engem. Ben pedig...a főnökünk egyre jobban kihasznál minket, és nem is olyan jó fej, mint ahogy Tomo leírta. Engedi, hogy a rajongók lerohanjanak, néha még át is másznak a pulton, hogy a nyakunkba ugorjanak. Egy ideig szerettem a reflektorfényben lenni, mármint a Starbuckban énekelni, de aztán rájöttem, hogy ez hosszú távon nem jó muri, mert elment a hangom. Napokig némán csináltam mindent, amitől Jenna boldognak érezte magát, mivel hogy "végre kussban van", April pedig szomorú volt, mert nem hallhatta a hangomat. Azt éreztem, hogy Jenna direkt bunkó velem. Okkal. Meg kellett tőle kérdeznem, hogy miért.
- Jenna valami bajod van? - kérdeztem.
- Úgy érted, hogy beteg vagyok? Idegbeteg? Mert ha erre gondolsz, akkor menekülj! - dühödt be a semmiért. Erről beszéltem...
- Nyu-godj már le! - kiáltottam - Nem kell fölöslegesen felkapnod a vizet, érted? Mi a bajod velem?
- Semmi - forgatta a szemét, de nem nézett rám.
- Ja persze. De most komolyan. Mondd már el. Napok óta kerülgetjük egymást és bunkóskodsz, ami nagyon idegesít.
- Egyszerűen nem vagy szimpatikus, fogtad? Folyton csinálod az agyad, hogy te ilyen, meg olyan nagy szupersztár vagy. Ez kissé idegesítő. Koncerteket adsz, mintha te lennél a világ közepe. Szóval ne lepődj meg, ha nem ugrállak körül.
- Ezért vagy mérges? Ezért kell bunkónak lenned? Szinte lefogadom, hogyha ismernél, akkor nem néznél rám ilyen szemmel.
- Nincs kedvem megismerni téged, érted? Nem minden rólad szól!
- Bocs, de ezt már tényleg nem értem...Fogom, hogy nem rólam szól minden, de ebbe most miért vonsz bele. Én csak szeretném, ha megismernénk egymást.
- Én meg nem! Volt dolgom rocksztárral. Tudom, hogy ti mind el vagytok magatoktól szállva, nagyon önzők és idegesítőek vagytok! Meg akartok ismerni, hogy aztán utána úgy átcsesztek, mit a sicc! Elhitetitek velem, hogy szerettek és közben pedig azon vagytok, hogy legyen egy újabb strigulátok. Haha egy a lány is bevette...Vagy nem ezt akarod? Nem akarsz átcseszni, úgy mint a többi? - és már meg is tört. Belül mély fájdalma volt, de az arckifejezése semmit sem árult el.
- Sajnálom, hogy így megbántottak, de én tényleg minden hátsó szándék nélkül szeretnék veled egy normális kapcsolatot. Csak egy normális munkaköri kapcsolatot. Semmi többet. Nem kell haverkodnunk, összeborulnunk, sőt még beszélgetnünk sem, csak próbáljuk meg elviselni egymást. Benne lennél?
- Csak normális munkaköri kapcsolat. Csak ez és más semmi, ahogy mondtad. Ha betartod, kezet rá - tartotta a markát kézfogásra.
- Csak normális munkaköri kapcsolat - csaptam bele a tenyerébe.
Szóval jól telt el a mai nap is. Tomoval este úgy értünk be az ajtón, mint a hullák. Mikor véget ért a munka, nem mentünk be Shannonhoz, mert éreztük magunkon, hogy bizony pihenésre van szükségünk. Remélem, hogy Shannon is megbocsájtotta. Hazaérve tehát egyetlen dolgunk az volt, hogy elérjük az ágyat, de még az is nehezen ment. Ahogy bemásztam a takaró alá, egyből elaludtam.
- Szállj ki a pofámból! - ordítottam rá kora hajnalban, amikor azért visítozott, hogy elkésünk.
- Told ki a valagad, öltözz fel és menjünk már! - siettetett.
- Nem megyek ma. Kifáradtam és kész. Ma egyébként is szombat van, miért kell bemennünk? - ásítoztam.
- Mert munkaidő van és Ben száz, hogy pipa lesz, ha nem leszel ott. Ha nem jössz, kénytelen leszek elvinni a kocsit...Egyedül... - nagyon akarta, hogy elmenjek. Álmosan nem találtam sok összefüggést, hiszen még az orromig sem láttam, de tudtam, hogyha Tomo elviszi a kocsit, akkor nagy bajok lesznek.
- Várj tíz percet - mondtam neki és kisétáltam a fürdőbe. Arcom beesett, tekintetem üveges, hajam kócos volt. Csak egy szokásos reggel - gondoltam. Ébresztésként vízzel locsoltam le magam, hogy friss és üde legyek, de higgyétek el, hogy a kinézetemen és a közérzetemen egy cseppet sem változtatott. Mindegy, attól még valahogy magamra kapkodtam a ruhát, nézhetővé tettem magam, aztán mivel Tomo már nagyon toporgott, kikínlódtam vele a kocsihoz.
- Vezethetsz - ajánlottam fel.
- Kösz haver - tartotta kezét pacsiért.
- Hagyj...Fáradt vagyok, ezért nem én vezetek. Amúgy is meg kell egyszer tanulnod vezetni - ásítoztam. Nem akartam, hogy hálálkodni kezdjen, mert ha egyszer belejön, akkor nem tudja abbahagyni. És egyébként is, nincs rá oka. Annyira álmos voltam, hogy a kocsiban újra visszaaludtam. Tomo rázogatott meg, amikor a kocsi már leállt.
- Na kelj fel! - noszogatott.
- Én itt maradok. Menj csak... - toltam el az arcát. A szemem újra lecsukódott és megint mély álomba szenderedtem.
- Jared! Na gyere már ki! - húzott ki Tomo a kocsiból és majdnem elestem, ha valaki nem rántott volna karon.
- Miért ilyen igazságtalan velem a sors? - hisztiztem. Felnőtt létemre is úgy viselkedtem, mint egy óvodás kölyök.
- Ne butáskodj! - nevetgélt April. Nagyon vidám volt ahhoz képest, hogy hajnali hat körül lehetett. Vegül ez a két jómadár bevonszolt a Starbucks-ba, aztán leültettek az első székre, amit láttak. Lábaim szétterpesztve, kezeim széttárva, fejem hátrahajtva volt és talán úgy nézhettem ki, mint egy részeg. Azokban a napokban úgysem ápoltam magam túlságosan, mert egyrészt nem volt rá sem időm, sem gondom. Nem voltam túlzottan igényes. Egy jó ideje már nem játszottam a "jófiú" Jaredet és már nem is borotválkoztam, a hajam is őrült módon nőni kezdett.
- Remélem, hogy csak álmodom és nem az egyik munkásomat látom aludni az asztalnál! - kiáltozott Ben.
- Figyu Ben...Jared eléggé kifáradt mostanában. Engedd egy kicsit pihenni, csak tíz percet...Kérlek! - próbálta Tomo jobb belátásra bírni a nagyfőnököt.
- Nem! Ez ugyanis egy munkahely, nem pedig hotel! Vagy beáll dolgozni, vagy hazamegy! - csinálta a hepajt.
- Ben, drága Ben...Tudod, hogy tegnap mennyit dolgoztam? A munkaidő elvileg reggel 6-tól délután 4-ig tart. És tegnap meddig voltam bent? Este 10-ig! 6 órával többet dolgoztam, mint kellett volna. És ez nem maszek munka volt, hanem rendes munkaidő! Vagyis ha jól kalkulálok, akkor hat órát pluszban dolgoztam csak a te kedvedért, nem? És persze ne legyek fáradt, amikor fél óra a haza és az ide út. Szóval akkor kinek is van igaza? - kérdeztem. A többiek kissé félénken néztek rám, valószínűleg tudták, hogy mi fog következni.
- Ki vagy rúgva - mondta Ben kíméletlenül. Úgy látszik, hogy semmiféle emberség nem szorult belé - Menj. Most.
- Ha így gondolod, hát legyen - húzogattam a vállam - Tomo elviszem a kocsit, mikorra hozzam?
- Hagyd, majd hazamegyek busszal...
- Oké és mikor érsz haza, éjfél fele? - lettem hirtelen szarkasztikus, aztán Ben gyilkos tekintetét állva mentem ki a bejárati ajtón. Beindítottam a kocsit és egyenesen a kórházhoz hajtottam.
- Jól van? - kérdeztem az egyik nővértől, aki éppen Shannon branül tűjét ellenőrizte.
- Az állapota nem romlik, de...nem látok sok esély arra, hogy teljesen egészségesen épül fel, ha egyáltalán felébred a kómából - mondta. Vigasztalásként megsimította a vállamat, ami jólesett, de egyben feszültté is tett.
- Hogy érti azt, hogy ha egyáltalán felébred? Ennyire reménytelen a helyzet?
- Nem lehet előre megjósolni ezt. Bízz benne, hogy a barátod fel fog kelni egyszer - mosolygott rám - Azt teheted csak, hogy vársz. Türelmesen.
- Ő a bátyám - néztem Shannie-re. - Nem élném túl, ha esetleg...Nem, ebbe bele sem merek gondolni - homályosult el a tekintetem.
- Ne sírj, nem szabad - tárta szét kezét a nővér, én pedig elfogadtam az ölelését - Nem lesz semmi baj.
- Nem akarom elveszíteni. Nagyon sokat jelent nekem és megszakadna a szívem, ha ez történne...
- Nem lesz semmi baj, higgy nekem. Most mennem kell, de ne add fel! - ment ki az ajtón, így egyedül maradtam Shannon-nal.
- Hogy vagy haver? - kérdeztem tőle. Szörnyen nézett ki. Reggeli kinézetemhez képest még így is ő volt felmosórongy. Persze nem válaszolt. A hangja annyira hiányzott, mint egy falat kenyér. Mindent megadtam volna egy-egy mozdulatáért, grimaszáért, sőt még leszidásáért is. Nem akartam elveszíteni - Itt vagyok melletted és mindig itt leszek, amíg fel nem ébredsz - szorongattam meg a kezét. Tenyere melegen izzott, bőre puha volt és selymes. A dobolástól sokszor száradt ki a bőre, sokszor lehetett keménynek érezni. Most már hidratálódott a bőre, nem volt rajta bőrkeményedés. Fél óráig ültem mellette, aztán elköszöntem tőle és elmentem. A kórház hátsó kijáratain közlekedtem, nem bíztam véletlenre a dolgot. Ahogy elértem az autóhoz, bepattantam és hazamentem. Otthon kavarogtam a gondolataim, nem tudtam közöttük rendet tenni. Shannie, Ben, Tomo, April, a nővér és Jenna járt a fejemben. Összekuszálódtak a mondatok, arckifejezések, semmit nem tudtam a helyére tenni. Végső elkeseredésemben inkább csak betakaróztam az ágyamon és benyomtam a szunyát.
Kopogásra ébredtem. Vagyis inkább dörömbölésre. Lassan kászálódtam ki az engem fedő takaró alól, hogy elküldjem a fenébe a huligánt. Ám az állítólagos huligán Ben volt.
- Bejöhetek? - kérdezte számomra elég pofátlanul.
- Zavarsz? Igen. Bejöhetsz? Nem - mondtam.
- Bocsánatot szeretnék kérni, reggel kicsit túllőttem a célomon. Sajnálom.
- Már bocs, de majdnem hulla voltam a héten.
- Tudom és tényleg sajnálom. Akkora a tömeg és mindenki téged akar a vevőktől kezdve a kis munkatársaidig...Kellesz. Légyszíves gyere vissza! - nézett rám kutyapofival.
- Még meggondolom... - morfondíroztam.
- Szükségem van rád!
- Nem tudom, adj időt és most menj el. Kösz - csuktam rá az ajtót. Nem érdekelt nagyon. Nem is gondolkoztam tovább a dolgon, inkább benyomtam egy kazettát. Shannont láttam a képernyőn. Összevágott felvétel volt, rengeteg jelenettel. Egyik pillanatban Shannon még gügyögött, a másikban pedig már a szalagavatóján táncolt. Nagyon örültem, hogy anyu megvédte tőlem az ilyen kazettákat, ugyanis (még kamaszkoromban) sokszor voltam mérges a bátyámra és ilyenkor mindent tönkre akartam tenni, ami az övé volt, vagy rá emlékeztetett.
- Csá Unikornis - köszönt Tomo - próbáltam rábeszélni Bent, hogy gondolja át, de hajthatatlan volt... - magyarázkodott.
- Szia és nem érdekel, de kösz. Amúgy volt ma itt, de elküldtem.
- Ben itt volt? És ezt csak így félvállról mondod? Hülye vagy? - visítozott.
- Nem megyek vissza! Nem érdekel!
- Ben az egyik legszigorúbb főnök, akit valaha ismertem és nem sok emberért tenne ilyet...
- Akkor miért oda mentünk dolgozni? Miért nála gürizünk naponta?
- Mert...nem tudom. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak és segítek új munkát keresni, de...Gondold végig, hogy biztos el akarsz-e menni a Starbucks-ból. Gondold meg.
- Jó, még meggondolom, de nincs rá sok esély - gondolkoztam. Miért maradnék ott?
- Tudod, hogy szinte mindenki kiállt melletted?
- Mindenki? Komolyan?
- Aha, kivétel nélkül. Legjobban Jennán lepődtem meg, tudod, aki egész eddig szemétkedett veled. Ma elég durcás volt, lehet, hogy Ben miatt.
- Tényleg? Hát ez nagyon fura... - ráncoltam a homlokom. Jenna a hiányom miatt lett volna morcos?
- Hát szerintem is. Mit nézel? - kérdezte a tv-re pillantva.
- Házi videót Shannonról. Ma tudod bent voltam nála és hát...nem kecsegtettek sok jóval.
- Mi volt? - ült le mellém a kanapéra.
- A nővér szerint nincs arra esély, hogy egészségesen felépüljön és a felépülése sem biztos, szóval el vagyok keseredve.
- Hát ez nem hangzik jól...Figyelj, de legalább van esély a felépülésére. Ez jó jel.
- Már nem tudok pozitívan gondolkodni. Meg kéne látogatni anyát... - latolgattam tervemet.
- Menjek veled?
- Nem tudom, őszintén fogalmam sincs róla. Lehet, hogy inkább ne. Átöltözöm, aztán átugrok BC-be (Bossier Citybe).
- Nem eszünk valamit? Éhes vagyok - mondta.
- Nem kívánok semmit. Mióta hazajöttem a kórházból, egy gyomorideg van a bennem. Egy falatot nem tudnék lenyomni a torkomon.
- Sajnálom. Figyelj haver - fogta meg a vállam, így a szemébe kellett néznem - Ne feledd, hogy nem vagy egyedül, én mindig melletted leszek. És mielőtt még bármit is szólnál, sajnálom, hogy vissza akartam menni Bosznia-Hercegovinába. Többet nem teszek ilyet, nem fogok elmenekülni a problémák elől. Gyere ide - ölelt meg szorosan, ahogy Shannon szokott...évente egyszer.
- Köszönöm, ez nagyon sokat jelent nekem - mosolyogtam el szomorúan - Megyek anyához, szia - köszöntem el és kiléptem az ajtón.
Sokaknak a vezetés egyfajta szenvedély, amit egy hosszú úttal kiélhetnek, de én sosem gondolkodtam így. A vezetés nekem mindig csak azt a célt szolgálta, hogy A pontból B pontba eljussak. Miközben a volán mögött ülök, nem gondolkozom semmin. Ösztönből szoktam lassítani, sebességet váltani. Most azonban nem tudtam nem töprengni dolgokon. Eddig sosem akadt ilyen alkalom és rendesen meglepődtem magamon, hogy ilyet tettem. Egy képet láttam magam előtt, Shannonét. Ahogy a kórházi ágyon kiengedett hajjal, mereven feküdt, beleégett az emlékezetembe. Próbáltam csak az útra és csak a vezetésre koncentrálni, de nem volt hozzá elég erőm. Rágódtam a dolgokon.
Ha Shannon nem épül fel, akkor én mit teszek? Évekig látogató leszek a kórházban? Folytatni fogom-e a zenélést? Boldog leszek-e valaha? És mennyi ideig lesz a lélegeztetőgép rabja, valamint mennyi ideig lehet gépekkel életben tartani? - gondolkodtam, de semmire nem találtam elfogadható választ.
Mire anyához értem, már túlontúl pesszimista és ideges lettem, mint egy idegbeteg. Lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét, de az nem mozdult, így teljes erőmből rángatni kezdtem azt.
Este nyolc óra körül anya már aludna? - kérdeztem magamtól. Mindegy, felhívtam a telefonját.
- Jó napot, ki Ön? - szólt bele egy női hang, ami határozottam NEM az édesanyámé volt.
- Elnézést kivel beszélek? Az édesanyám, Constance telefonját hívtam, nemde?
- Igen. Én egy nővér vagyok, aki elég közel áll az Ön édesanyjához. Az édesanyja mobilja nálam van, mert nem lehet Constance-nál.
- Miért, hol van az anyám? - dühödtem fel. Egyre ingerültebb lettem, egyre nyugtalanabb.
- Az édesanyja most jelenleg egy ideggyógyászaton van. Ő maga vonult be, amikor érezte magán a betegsége jeleit.
- Köszönöm, és hogy van? - még mindig nem tudtam túltenni magam a híren, amit az imént hallottam, de érdeklődtem iránta. Miért is ne érdekelt volna a hogyléte, hiszen ő adott nekem életet.
- Változó. Az állapota változó - sajnálkozott.
- Köszönöm, viszlát - tettem le. Minél előbb haza kellett érnem. Menekülni akartam. El a háztól, az anyámtól, Shannontól, a gondolatok elől. Túl hosszú volt a visszaút. Kétségbeesetten nyomtam be a rádiót, de legnagyobb pechemre éppen egy szomorú CD volt a lejátszóban. A fenébe is...Végighallgattam a lemezt egyszer és kellőképpen letargikus állapotba kerültem. Hazaérve már annyira végtelenül szomorú voltam, hogy még Tomo sem tudott felvidítani. Elmeséltem neki a történteket és már ő sem szólt semmit. Nem tudott. Lassú léptekkel mentem el a fürdőszobába, ahol levetettem a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Szappanozás, tusfürdőzés nélkül, csak természetesen engedtem magamra a vizet. Nem akartam aludni menni, mert biztos, hogy Shanonnal álmodtam volna...rosszat. Most kivételesen még lakótársam, Tomo sem szólt be, hogy sürgessem magam. Tudta, hogy nagyon magam alatt voltam. Kemény 20 percig álltam a zuhany alatt meztelenül, aztán meguntam és úgy gondoltam, hogy ideje szembenézni a dolgokkal, így egy szál törülközőben sétáltam át a szobámba. Felhúztam magamra egy alsót meg egy laza pólót, aztán bebújtam az ágyba. Éjjel többnyire csak forgolódtam, aludni nem tudtam, így hajnalban már reggeli bagolyként ültem az ágyamon.
- Unikornis - biccentett Tomo reggel 5 körül, amikor is már nem bírtam tovább az ablakon kúszó esőcseppeket nézni és inkább kimentem a konyhába enni valamit.
- Csá - köszöntem fáradtan - Figyu szerinted ma mehetek már dolgozni?
- Miért változott meg ily hamar a véleményed? - csodálkozott.
- Nem gondolkodtam normálisan. Jobb volt, amikor hullaként értem haza. Akkor nem kellett gondolkoznom, nem volt rá időm. Most viszont olyan vagyok, mint egy roncs. Nem szabad ezt csinálnom. Nem emészthetem magam azért, ami történt. Nem tehetem ezt sem veled, sem a bátyámmal, sem pedig a munkatársaimmal. Elhamarkodott döntést hoztam és megbántam. Remélem, hogy Ben visszafogad.
- Én is haver, de minél gyorsabban készülj el, ha tényleg nem akarsz munkanélküli lenni - sürgetett.
- Oké, na - mondtam és elfoglaltam a fürdőt. Elvégeztem a szükséges teendőket, amik elkerülhetetlenek voltak, aztán felöltöztem. Felvettem egy pólót meg egy farmert, aztán beszálltam a kocsiba.
- Most nem vezethetek én? - csillogott fel Tomo szeme.
- Nem - zártam le a témát. Siettem. Persze ezen besértődött és egész út alatt egy mukkot nem szólt - Na itt is vagyunk - néztem az épületre. Még sötét volt, csak a tábla miatt találtam ide. Sok fény szűrődött ki belülről, Benék már bent voltak.
- Jó reggelt - integetett Tomo a többieknek - Hoztam valakit - hívott be. Jenna, April és Ben is tátott szájjal állt, amikor megláttak.
- Te. Meg. Mit. Keresel. Itt? - kérdezte Jenna, aki elsőként eszmélt fel.
- Örülök, hogy visszajöttél Jared - mosolygott April és a nyakamba ugrott.
- Ben nagyon szeretném, ha visszafogadnál - váltottam komolyra - Kérlek. Imádok itt dolgozni és nem fogok többet hisztériázni ígérem.
- Utolsó lehetőséged, hogy bizonyíts. Na emberek, dolgozásra fel! Kötényt mindenkinek! - osztotta szét a SB köténykéket.
Megkaptuk a következő heti beosztást. Mára én maradtam a rendelések felvételénél, Tomo pedig átkerült April mellé, a kávéfőző és süteménykészítő-osztályra, a konyhába.
- Jenna, te ma Jared mellett dolgozol - osztotta ki a feladatokat. Egész nap kerülgettük egymást, mint tegnapelőtt. Mintha a megállapodásunknak nyoma veszett volna. Munka közben, amikor már nem is lézengtek vevők, konkrétan rákérdeztem a dologra.
- Mi bajod van megint?
- Semmi - hazudott.
- Csinálj bármit, csak ne kamuzz. Szóval mi van?
- Ne tettesd, hogy érdekel, mert tudom, hogy nem.
- Mit csináljak? Mondd, mert összezavarsz. Egyszer bunkó vagy, egyszer hiányolsz. Mondta Tomo, hogy tegnap elég lankadt voltál, mert hazamentem.
- Hagyjál már Jared! - emelte fel hirtelen a hangját - Akadj le rólam! Nem érdekelsz, nem fogod fel?
- Jaj, mintha ez izgatna...Persze. Azt mondtad, sőt megfogadtuk, hogy békét kötünk. Nem mondták még, hogy be kell tartani azt, amit megígérsz?
- Oviban, ami nem mostanában volt.
- Pedig nagyon úgy tűnik, hiszen elég gyerekesen viselkedsz!
- Mondja ezt egy szörnyecskéket rajzolgató 40-es éveiben járó férfi... - vágott vissza.
- Ha valamit, egy csekély dolgot tudnál arról, hogy milyen vagyok, hogy mit érzek, nem lennél ilyen.
- Te kezdtél el sértegetni!
- Elég legyen! Nem érdekel, hogy ki kezdte, de az biztos, hogy most befejezitek - szólt közbe Ben.
- De hát ő... - mutogattunk egymásra Jennával.
- Kuss legyen és dolgozzatok!
- Én vele nem vagyok hajlandó - hisztizett Jenna.
- Akkor megoldjátok, most! - mondta és bezárt minket a piciny raktárhelyiségbe.
- Engedj ki Ben! - ordítozott Jenna az ajtót püfölve.
- Nem fogja kinyitni az ajtót - válaszoltam.
- Nem téged kérdeztelek!
- Le kéne nyugodnod...Na mi a baj? - tértem vissza az eredeti témához.
- A helyzet az, hogy semmi közöd nincs hozzá.
- Jenna ne játszd meg magad, hanem beszélj! - javasoltam. A raktárhelyiség kicsi volt és telepakolt. Polcok és szekrények tömkelege fedte a falakat. Jenna akármilyen messze akart menni tőlem, nem sikerült neki, mert a kis szobában nem lehetett köztünk távolság.
- Ez hosszú... Nem értenéd.
- Mert hülye vagyok, nem? Egy normálisan gondolkodó embernek tartom magam. És igen, még akkor is, amikor szörnyecskéket rajzolok.
- Nem akarok veled rosszban lenni, sőt éppen ellenkezőleg. Az a baj, hogy tetszel, hogy bejössz, mint pasi.
- És ez miért rossz? Amúgy kösz - mosolyogtam rá - ez nagyon hízelgő.
- Mert...Már tapasztaltam, hogy a rocksztárok megbízhatatlanok, már bocs.
- Miből gondolod ezt?
- Nem mondhatod el senkinek - suttogta. Kezdett bizalmassá válni az egész beszélgetés és ez nekem nagyon tetszett - Szóval anyám annak idején, nagyon régen fanatikus Rolling Stones-rajongó volt. Szeretett volna eljutni egy koncertjükre és lám, sikerült is neki. Akkora szerencséje volt, hogy a fellépés után találkozhatott Mick Jagger-rel. Randiztak, aztán Mick szokásához híven ágyba vitte őt is. Az anyám utána terhes lett és elkezdett Mick után kutatni, de ő persze nem válaszolt. 9 hónappal később egy kislánynak adott életet. Nekem. Egyedül nevelt fel, sosem volt apám. Már kamaszkoromban tudtam, hogy ki az apám és rettenetesen szégyelltem ezt anyám helyett is. De én azt gondoltam, hogy ez csak egy alkalom. 20 évesen az első fizetésemből elmentem egy Black Veil Brides koncertre. Én is találkoztam az én kedvenc bandám frontemberével, Andyvel, akivel egy csodálatos éjszakát töltöttünk együtt. 1 hónap múlva ébredtem rá, hogy Andy Biersack gyerekét várom. Én is kerestem, kutattam, levelet írtam neki, nyomoztam utána, de nem találtam meg. 3 hónaposan elvesztettem a babát - meredt a távolba szomorúan, én pedig tátott szájjal hallgattam őt - És most már három és fél éves gyermekem lenne, ha megszületett volna. Még mindig nem bírtam feldolgozni és azóta nagyon utálom a bandát.
- Szóval én most Jenna Jagger-rel beszélek? Ez komoly? - hitetlenkedtem.
- Látod éppen ezért nem akartam elmondani.
- Nem, én értem, csak olyan fantasztikus az egész...
- Hidd el, hogy nem az. Apa nélkül felnőni nem jó dolog. Főleg ha az "apád" egy idióta, aki vén csontként ugrál még most is a színpadon.
- Bocsánat, de ezen nevetnem kell - röhögtem.
- A te szemszögedből nézve elég szórakoztatónak hangzik a történetem, de nehéz volt átélni. A legrosszabb az volt, amikor elvesztettem a kicsit... - szöktek könnyek a szemébe.
- Nagyon sajnálom, biztos jó anya lett volna belőled.
- Köszönöm. Ha megszületett volna, biztos belejöttem volna. De ha ő is apa nélkül élte volna le az életét...Nem, ezt nem tudom elképzelni. Remélhetőleg találtam volna egy normális apajelöltet. Csak ez a sok volna ne volna... - potyogtak a könnyei. Megindító volt. Magába roskadva ült a hideg padlón, kezébe temetve arcát - Ó meg még ez is! - mérgelődött. Felnézett az éppen beinduló légkondicionálóra, amire nem is volt szükség, hiszen így is elég alacsony volt a hőmérséklet.
- Ben elég lesz, most már jóban vagyunk, engedj ki! - dörömböltem az acélajtón, aztán belesajdult a kezem és abbahagytam.
- Te nem fázol? - kérdezte fagyoskodva.
- Dehogynem - feleltem, aztán kutatni kezdtem valamilyen takaró vagy ruha után.
- Semmit sem fogsz találni Jared. Itt minden más van, csak valamiféle melegítő eszköz nincs.
- Nem adom fel a reményt! - makacskodtam. A polc legfelső részén megláttam egy dobozt, amiből kilógott egy textildarab. Bárhogy nyújtózkodtam, nem értem el. Valamilyen csoda folytán mégis sikerült megkaparintanom, de nem a kezemmel.
- Vigyázz! - kiáltottam Jennának. Szerencsére lehúzta a fejét, így nem lett baja.
- Na nézzük, mi van benne - kutakodott - Egy takaró! De jó! - vette elő a plédet és betakarta vele magát.
- Én is kapok takarót? - kérdeztem a kezemet dörzsölgetve.
- Persze, de ne vedd el az egészet - húzta vissza magához az "ő részét".
- De még mindig fázok! Add vissza!
- Nekem is kell rész!
- Akkor gyere ide - kértem. Mellém húzódott és a vállamra tette a fejét. A testünk melege és a takaró által adott hőmérséklet már igen jó volt. Jenna bealudt. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el (hiszen sem óra, sem telefon nem volt nálam) addig, amíg Jenna fel nem ébredt, de ahhoz sok, hogy gondolkodni tudjak. Sok mindenen járt az agyam, de ezek szertefoszlottak, amikor megéreztem, hogy Jenna ébredezik. Megrebbentek a szempillái, én pedig igyekeztem nem bámulni őt. Nehéz volt. Natúr festék volt rajta, ami még inkább tetszett. Semmi műszempilla, semmi alapozó. Nem volt mű. Nagyon bejött. Persze ahogy kinyitotta barna szemét, egyből rám nézett és szinte megigézve buktam le.
- Köszönöm, hogy elmondtad - öleltem át az egyik kezemmel.
- Köszönöm, hogy meghallgattál - mosolygott.
- Köszönöm, hogy megbíztál bennem.
- Köszönöm, hogy levetted ezt a takarót, mert megfagytam volna - hálálkodott.
- Ne köszönd. Hálálkodj inkább Ben-nek, ő zárt be minket.
- Ja, a szemét. Mennyi az idő? Mióta vagyunk itt?
- Nem tudom. Nincs órám, a telefonom meg kint maradt. Az időérzékemről meg ne is beszéljünk, mert nincs - röhögtem.
- Hát ez jó. Akkor itt leszünk egy darabig - sóhajtozott.
- Nyugi, egyszer kijutunk innét. Úristen! - kiáltottam fel, mert valami eszembe jutott.
- Mi van? - ijedt meg.
- Te láttad a Pánikszoba című filmet? Játszottam benne, én voltam Junior. Tudod, az a fonott hajú fickó, akit a film közepén lepuffantottak.
- Aha. Bírtam azt a részt - vigyorgott.
- Most csalódtam benned - vágtam fel dívásan - Na mindegy. A lényeg az, hogy most is be vagyok zárva valahová. Ez fura, nem?
- Hát...nem.
- Te klausztrofóbiás vagy? - tértem át hirtelen egy másik témára.
- Nem, dehogy. És te?
- Én sem, szerencsére. Szörnyű dolog lehet félni valamitől... - gondolkoztam, aztán Jennára néztem, aki újra benyomta a szunyát. Én sem tudtam mit csinálni, ráadásul az "éjjeli alvástól" fáradt lettem. Halkan felálltam és lekapcsoltam a lámpát. Odabújtam mellé és megsimogattam a haját (nem tudom, hogy miért), aztán én is elálmosodtam...
*Demi szemszöge***
- Ne akadj ki - szóltam bele a telefonomba.
- Miért? Mi baj? - aggodalmaskodott Adam. Telefonon keresztül is hallottam hangjában a félelmet, így gyorsan meg kellett győznöm arról, hogy semmi bajom nincs.
- Jaj, jól vagyok, ne aggódj. Készültem egy meglepetéssel...
- Mivel? - lett hirtelen izgatott.
- Nem nagy cucc és lehet, hogy inkább kellemetlen, mint jófajta meglepetés - húztam a szám. Lehet, hogy rossz ötlet volt.
- Na mondd már... Tudod mit? Játsszuk el, hogy ezerszer megkérlek, hogy mondd el és te kilencszázkilencvenkilencszer is nemet mondasz, ám most kibököd. Szóval... - akarta megtörni titkolózásomat.
- Szia, majd ott találkozunk - köszöntem el és gyorsan leraktam a telefont.
- Minden rendben kicsim? - kérdezte anya az előttem levő ülésről. Mellette apa vezette a kocsit. A szüleim mindenáron el akartak jönni az ideiglenes koncertemre, így hát autóba pattantunk és már a Vegasból San Diegóba tartó úton haladtunk.
- Anya nincs semmi baj, csak Adam volt - magyarázkodtam.
- Az az Adam? - mosolygott anya. Erre apa is hátranézett, nem figyelve az autópályát.
- Apa! Hahó, te vezetsz! - kiabáltam rá. Egyből visszafordult - És igen AZ a Adam.
Muszáj volt anyuékat beavatnom az ügyekbe. Mikor egy hete hazaérkeztem, mindketten össze-vissza ölelgettek, puszilgattak, mintha nem egy hétre, hanem egy évre mentem volna el Vegasból. Kérdezősködtek mindenféléről és persze a "Kinél aludtál?"-téma is felszínre került. Gondolkoztam azon, hogy azt mondjam-e nekik, hogy csöveztem, vagy ilyesmi, de inkább elmondtam nekik a teljes sztorit. Persze a "meg akartam ölni magam, de Adam megmentett az utolsó pillanatban" részt kihagytam, de így is meglepett arcokat kaptam.
- Akkor most szerelmes vagy?
- Nagyon úgy tűnik - vallottam be.
- Akkor most odaköltözöl?
- Azt hiszem. Minden percemet vele akarom tölteni.
- Demi idő előtt még nem akarok nagymama lenni. Érted a célzást, ugye?
- De anya! - akadtam ki. Közben éppen a cuccomat rakodtam.
- Mi az? Hozzáköltözöl, gondolj ilyen dolgokra.
- Oké anya - nyugodtam le. Ez volt délelőtt.
- Kicsim elkalandoztál? - kérdezte anya határozottan a mostban.
- Csak gondolkoztam - tereltem el a figyelmét sikertelenül.
- Csak nem Adam-en?
- Nem, most kivételesen nem. Attól, hogy szerelmes vagyok, még nem biztos hogy csak rajta jár az eszem. Lehet, hogy 99,9 %-ban rajta gondolkozom, de most az a tizedszázalék foglalja le az agyam nagy részét.
- És mi az? - kérdezte apa, most már komolyan az utat figyelve.
- Izgulok. Nagyon remélem, hogy sikerülni fog, mert ha nem...Abba bele sem merek gondolni.
- Sikerülni fog. Tudom - nézett anyu hátra és megsimította a kezemet. Lefoglaltam nem éppen pozitív gondolataimat zenehallgatással, olvasással és mire feleszméltem, már a san diego-i városháza előtt voltunk. Nagy tömeg zárt el a színpadtól, ahová már rengeteg ember telepedett le. Nem volt könnyű előrefurakodni úgy, hogy senkit se lökjek meg, de a végére már "nem érdekel semmi" elven tolongtam előre meg-meg lökve jó pár rajongót. Végre előrejutottam a színpad mögötti részbe.
- Bocsánat Adam Lambert-öt keresem - szólítottam meg egy headset-es lányt.
- Rajongóknak tilos a belépés - mondta komolyan.
- De vicces a Trespassing koncert miatt - nevettem el magam - Demi Lovato vagyok, ma én is fellépek.
- Látom valaki nagyon rámenős - mosolygott a leány. Nem kedves, hanem inkább vigyorgó mosolyt villantott - Menj ki innét - mutatott a bejáratra.
- Gond van? - jelent meg Adam. Nagyon jól játszotta a szerepét, csak barátként vagyis előadóként kezelt. Nem nézett rám, nem kacsintott, egyenesen a lányra meredt.
- Ez a lány azt mondja, hogy ő Demi Lovato - fitogtatta igazát.
- Mivel ő Demi Lovato. Te pedig ki vagy rúgva - a lány tátott szájjal és kidülledt szemekkel fogta fel a történteket.
- Adam! Ne csináld ezt! Ne rúgd ki kérlek! - könyörögtem.
- Demi ő nem engedett volna be, érted? És ha miatta nem léphettél volna fel? Akkor mi lett volna?
- Jó ez a te dolgod, nem szólok bele. Van öltözőm? Szeretném valahol átvenni a ruhámat, ha nem baj.
- Menj a folyosón, az egyik Lovato névre szól, az lesz a tiéd.
- Köszi majd beszélünk - néztem rá barátságosan. Nehéz volt megállnom, hogy ne öleljem meg, hiszen az egy nélküle töltött hét igazi örökkévalóságnak tűnt. Hiányzott. Egy hét együtt, egy hét egymástól külön. Ez volt a kapcsolatunk jelenleg. Láttam rajta, hogy ő is kissé ideges és feszült, de nem csak a fellépés kapcsán. És hát szemében a negatív érzések mellett a boldogság is megcsillant, mikor bólintott szavamra. Nehézkésen, de izgatottan lépkedtem az öltözőm felé és mikor megláttam, hogy a nevem az ajtóra van írva, felsóhajtottam. Ez komoly Demi, ne szúrd el - gondolkoztam - Meg kell csinálnod. A jövőd múlik rajta.
Beléptem a szobába és csak ámultam-bámultam. Szép, fehér falú öltöző volt modern lámpákkal, tiszta sminkasztallal, puha kanapéval és élelmiszerekkel telepakolt üvegasztallal. Nagyon tetszett. Nem volt nagy, de nekem nagyon is megfelelt. Miután átvettem a ruhám egy nagy tükörben nézegettem magam. Az Adam által felvett göncöket párosítottam össze vagányul. A fejemben éppen a Heart Attack szólt, próbáltam nem elfelejteni a dalszöveget.
- Bejöhetek? - kérdezte egy selymes hang az ajtó másik feléről.
- Gyere akárki is vagy - szóltam gyanútlanul.de nagyon reméltem, hogy Adam az.
- Gyönyörű vagy Demi - mondta, de megvártam, hogy bezárja az ajtót és csak akkor öleltem meg. Ahogy hozzábújtam, két kezével átkarolt és úgy álltunk az öltöző közepén.
- Jó itt lenni - mondtam a szemébe nézve. Már majdnem kicsúszott a számon a szeretlek vagy a hiányoztál szó, de úgy gondoltam, hogy az korai lett volna. Bár így a helyzet kis mértékben kellemetlen volt.
- Örülök - mosolygott és fehér fogsora megcsillant az öltözői lámpák fényében - Felkészültél?
- De még mennyire! Nagyon izgulok... - tördeltem kezeimet - Szerinted menni fog?
- Biztos vagyok benne - nyugtatott meg, aztán gyengéden homlokon csókolt - Harapjunk valamit...Nem vagy éhes?
- Csak Adam Lambertre. De rá eszméletlenül - bókoltam. Vette a célzást és szemmel láthatóan élvezte a tőlem kapott csókot.
- Hányszor, mégis hányszor mondjam még, hogy tőlem nem laksz jól? - vigyorgott.
- Ahányszor ezt mondom. Újra és újra hallani akarom a hangodat, ahogy kinyögöd ezt a mondatot. Látni akarom a szádat, ahogy kiejted a szavakat. Nevetni szeretnék azon, hogy milyen komolyan gesztikulálsz a mondat közben. Százszor, ezerszer, tízezerszer mondd kérlek - néztem rá sóvárogva és ahogy befejeztem a beszélést, rájöttem, hogy ezek a sorok felértek egy komplett szerelmi vallomással is. Ebbe kicsit belepirultam, de Adam enyhítette ezt és gyengéd ajkaival csókra ösztönzött.
- Most, hogy kifejtetted rólam a véleményed, együnk. Tényleg éhes vagyok - mondta és leült a kanapéhoz. Rosszul esett, hogy ennyire nem érdekelte a mondandóm, vagy hogy ilyen gyorsan túlesett a dolgon, így én a kanapé másik végére ültem és válogattam a szendvicshez valót - Mérges vagy?
- Nem - feleltem szinte dühöngve.
- Látszik az arcodon. De miért?
- Hogy miért Adam? Elmondjam hogy miért? Azért, mert neked cseppet sem hiányoztam egy hét leforgása alatt, de én minden nap veled álmodtam! Veled akartam lenni, érted? Őrült módon hiányzott a vihogásod, a nevetésed, az érintésed, a csókod, a szeplős bőröd, a csodálatos szemed. Te nem érzed azt, amit én - könnyeztem - Én...én szeretlek, de tudom, hogy te nem így érzel - hunytam be a szemem. Csak akkor nyitottam ki, amikor Adam a hátamra tette a kezét.
- Hogy én nem szeretlek? Te is tudod, hogy ez badarság, Demi. De jól bedőltél - mosolygott.
- Mi van? - néztem rá értetlenül kisírt szemekkel.
- Csak azt akartam, hogy bevalld. Gondoltam, hogyha érzel irántam valamit és nem úgy szeretgetlek meg, mint ahogy eddig, akkor valami történni fog. És történt - közölte a tényt halovány mosollyal.
- Most legszívesebben egy kanál vízben megfojtanálak, ha nem lennél ennyire, de ennyire aranyos - öleltem meg.
- Nagyon szeretlek Demi. Mindennél jobban - mondta romantikusan, de ez az érzés alábbhagyott, amikor a harmadik mondatot is kimondta - Éhes vagyok, csinálsz nekem szendvicset?
- Rettentő ünneprontó vagy - mondtam, de azért csináltam neki egy szenyót. Már szinte jó volt nézni csámcsogását.
- Miért eszel ilyen gyorsan?
- Mert 2 perc van a fellépésig - mondta.
- Úristen! 2 perc? Erre még nem állok készen! - sápadtam le.
- Nyugi, neked még hat perced van.
- Hat perc! De sok! - fejeztem ki magamat cinikusan.
- Sikerülni fog. Gyere feküdj el, kicsit megmasszírozlak, hogy ellazulj - feküdtem hasra a kanapén. Jól esett Adam finom kezének masszírozása és az aközben levő édes csókok. Felültem és egy gyengéd csókkal köszöntem meg neki.
- Sok sikert. Menned kell - öleltem meg. Adam kisietett és pár pillanat múlva hallottam a morajt. A fanok sikongattak, mikor meghallották Adam hangját. Izgatottan hallgattam végig a Trespassing-et és mikor Adam felkonferált, kénytelen voltam kimenni.
- Köszöntsenek egy meglepetésvendéget, akit teljes szívből, szeretettel hívok fel ide. Közismert, nagyon jó hangú énekesnő, aki előad nekünk egy új dalt, a Heart Attack-ot. Üdvözöljék Demi Lovatót! - kiáltotta, az emberek pedig nagy lelkesedéssel vártak. Ahogy kiléptem a színpadra integetni kezdtem és kivettem Adam kezéből a mikrofont, valamint megöleltem őt. Adam leült a zongoraszékre, amit a turnéi során sosem használt és elővette a kottát.
- Üdv San Diedo! Fogadjátok szeretettel legújabb, legfrissebb számomat, a Heart Attack-ot! - mosolyogtam és énekelni kezdtem.
- Sikerült. Ezentúl semmi baj nem lesz, higgy nekem - súgta a fülembe.
- Köszönöm. Nagyon szeretlek Adam - mondtam, aztán kibújtam az öleléséből és már majdnem adtam neki egy csókot. Szerencsére időben leállítottam magam és csak két puszit nyomtam az arcára. A Glambertek egyre hangosabbak lettek, mikor észrevették bennem azt a fajta hálát, amit Adam jogosan érdemelt ki tőlem. Látták rajtam azt, hogy mennyire szeretem Adamet és ennek szót is adtak a koncert utáni gyorsan megszervezett sajtótájékoztatószerűségen. Adam mellett ültem a bandájával együtt. A riporterek egymás hegyén-hátán akartak kérdezni dolgokat Adamtől, tőlem, de legfőképp kettőnkről.
- Hol találkoztatok? Adam írta a dalt? Mennyi idő alatt? Hogy jött szóba, hogy fellépsz egy Adam Lambert koncerten? - terheltek minket, de nekem volt türelmem válaszolgatni nekik.
- Felhívtam Ad-et, hogy ráér-e találkozni velem, mivel nagyon tehetséges dalszövegírónak és zenésznek tartottam és tartom. Igen, Adam írta a Heart Attack-ot. Azt hiszem, hogy egy nap alatt lett kész. Adam ajánlotta és belementem. Imádok szerepelni - mosolyogtam, de Adam-en nem ezt láttam. Elég feszült volt. Mintha a fellépés előtti énünket felcserélték volna fellépés között. Teljesen ellentétei voltunk az egy órával ezelőtti hozzáállásunknak. Én pozitív lettem, Adam viszont negatív és nem tudtam, hogy miért.
- Barátok vagytok? Mármint csak barátok? - szemtelenkedett az egyik firkász.
- Igen, nagyon jó barátok vagyunk. Nem tudom, miért nem lehet megérteni, hogy Adam homoszexuális - forgattam a szememet.
- Csak úgy látszott a színpadon, mintha ti...
- Adam sem táplál irántam érzéseket és én sem iránta. Nagyon jó, közeli és igaz barátok vagyunk. Igaz Ad? - kérdeztem és haverian meglöktem. Szegény nem figyelt, így nagyot zakózott.
- Bocsi - nevettem ki. A riporterek előtt más szerepet vettem fel, haveri jellegűt. Igazából lehajoltam volna hozzá, hogy felsegítsem és hogy adjak neki egy csókot, de ezt most nem tehettem meg.
- Nincs bocsánat! - nézett rám, aztán elröhögte magát. Helyre állt minden. A kérdések egyre fárasztóbbak lettek, így két óra faggatózás után mindenki ment a maga útjára. Úgy gondoltam, hogy nem is öltözök vissza, csak visszamegyek az öltözőmbe és felkapom a táskámat. Ez lett volna, ha úgy tizenöt sikongató lány nem állt volna az ajtóm előtt.
- Kérhetünk autogramot? - néztek rám nagy, csillogó szemükkel.
- Hát persze - mosolyodtam el - Hogy jutottatok be lányok?
- Az úgy volt, hogy beszöktünk. Eddig sosem sikerült, csak most. Az a biztonsági őr nem volt a szokott helyén. De ugye nem mondod el senkinek?
- Titok - mondtam és elhúztam a szám előtt az ujjam, cipzárt imitálva. A lányok boldogan vihorásztak még, aztán már indultak is kifelé - Azt hiszem, hogy máskor nem tudtok bejönni, úgyhogy ha akartok találkozni Adam-mel, most tegyétek! - javasoltam.
- Merre találjuk? - sikították izgatottan.
- Várjatok egy picit - mondtam, aztán kezembe vettem a telepakolt táskám - Mehetünk. Én sem tudom, hogy hol van, keressük meg együtt. Lopózva sétáltunk a folyosón. Halkan lépkedtünk és megláttunk végre egy szép ajtót.
- Adam - szóltam be. Szerencsére tényleg ő volt, bár először Tommy Joe Ratliff szőke fejét láttam meg.
- Mi az drágám? - jött hozzám.
- Adam hoztam neked rajongókat - vigyorogtam.
- Jaj ne - suttogta, de már késő volt. A lányok olyan módon rohanták le, mint ahogy a rovarok sáskajárás idején Egyiptomot. Alig láttam belőle valamit. Össze-vissza ölelgették, puszilgatták, nyomtak elé tollakat és papírfecniket, a telefonok az arcában voltak... Már majdnem röhögőgörcsöt kaptam, mikor Tommy félrehívott.
- Beszélhetnénk? - bizalmaskodott.
- Persze, mondd csak.
- Te vagy az imádott lány? - kérdezte. Megint elpirultam, nem tudom hányadszorra életemben, vagy életem azon időszakától kezdve, hogy megismertem Adamet.
- Azt hiszem... Ezt Adam mondta?
- Igen. Nagyon szeret téged. Figyelj - váltott mélyebb hangra - szeretném, ha nem bántanád meg. Inkább most hagyd el vagy mondd meg neki, hogy nem vagy belé szerelmes, mint később. Adam az egyik legjobb barátom és nem akarom, hogy összetörd a szívét.
- Jaj Tommy... Annyira jó, hogy ennyire aggódsz Adamért és ez nagyon szép tőled, de felesleges. Eszem ágában nincs elhagyni, mert én szeretem őt. Igazán szeretem. Nem tudom, hogy hogyan lesz, meddig tart majd ez a kapcsolat, de minden tőlem telhetőt el akarok követni annak érdekében, hogy sikeres, boldog jövőnk legyen. Nem pár hónapos kapcsolatot szeretnék vele, nem csak járáson gondolkozom vele kapcsolatban.
- Huh egy kő esett le a szívemről - sóhajtott fel, aztán megölelt.
- Örülök és nyugalom. Szeretem őt - mosolyogtam. Tommy elengedett, rám mosolygott, aztán a rajongókkal együtt elment. Adam-mel már csak ketten maradtunk az öltözőben.
- Most hazamegyünk? - kérdezte, miközben a derekamat fogta és mélyen a szemembe nézett.
- Ha a te otthonod, az én otthonom is, akkor igen, haza.
- Akkor pattanj fel a hátamra!
- Dehogy megyek! Eszement vagy! És akkor mi lesz, ha sérvet kapsz? Akkor én mit csinálok? - akadtam ki.
- Ne aggódj, jól bírom a terhelést - mondta, aztán befeszítette az izmait. Kijelentéséhez képest alig tett meg pár métert.
- Na ennyi volt? A kutyám tovább vinne el - nevettem.
- Kifáradtam. Hány kiló vagy?
- Egy nőtől nem szabad ilyet kérdezni! Nagyon szemtelen vagy! - ripakodtam rá.
- Na és hol a meglepetés, amiről beszéltél?
- Pillanat - intettem le - itt van. Adam, ők a szüleim. Charlotte Lovato, az anyukám és Richard McPumpkin, az apám - Adam kicsit lemerevedett, de gyorsan előhozta legjobb és legszimpatikusabb formáját, aztán illendően bemutatkozott.
- Jó napot! Adam Mitchel Lambert-nek hívnak - nyújtotta a kezét. Apa kicsit hezitálva fogadta el a kézfogását, aminek anya láthatóan nem örült. Én sem. Bemutatkozás után még ejtettünk pár szót, aztán apuék induláshoz készülődtek.
- Anya még ne, a cuccaim a kocsiban vannak.
- Akkor mi legyen? - kérdezte csípőre tett kézzel.
- Jöjjenek el hozzám, vagyis a szüleimhez. Összeismerkedhetnek és beszélgethetnek velük, ha szeretnének - ajánlotta fel Adam és próbáltam ezt a cselekedetét nem elfelejteni, mert ez egy nagy piros pontot ért a képzeletbeli Adam-osztályozókönyvemben.
- Hát jó. Akkor Adam ti menjetek elöl, követünk titeket - egyezett bele apa, így hát gyorsan kocsiba pattantunk, aztán elindultunk.
- Olyan aranyos vagy - mosolyogtam rá.
- Ugyan már, szerintem ez így volt helyes. Milyen dolgokat hoztál tőletek? - érdeklődött.
- Hát... - húztam el a szám - Nem sok mindent...
- Pontosan? Ne kelljen harapófogóval kiszedni belőled a dolgokat, mondd már!
- Csak ruhát. Meg sminket. Meg párnát. Meg neszeszert. Női cuccokat. Vágod, nem?
- Dehogynem, de remélem, hogy nem hoztál fotelt, szekrényt, meg ilyesmiket, mert csak foglalnák az amúgy is kis helyet.
- Semmiféle bútort nem hoztam. Várj csak, hol lesznek a gönceim, meg a dolgaim? - gondolkoztam.
- Majd megoldjuk - biztatott. Lambert-ékhez érve elfogott az a bizonyos "otthon vagyok"-érzés, amit Vegasban, anyuéknál nem tapasztaltam. Fura dolgok ezek.
- Jaj Demi már nagyon hiányoztál! - ölelgetett meg Leila, Adam anyukája.
- Nekem is hiányoztál - viszonoztam. Ebertől is kaptam jó pár puszit, meg "Üdvözlünk újra itt"-mosolyokat, amik nagyon jól estek. Adam és az én szüleim hamar összebarátkoztak, aztán Adammel felmentünk az emeletre. Telepakolva, izzadtan dőltünk le az ágyra és szerintem egyre gondoltunk-holnap pakolászunk. Lehánytuk a bőröndöket meg a táskákat, aztán szépen elterültünk az ágyon.
- Lesz itt nekem hely? - vinnyogtam.
- Persze, majd kidobálunk pár dolgot. Beszerzünk egy fiókos szekrényt és minden meg lesz oldva.
- És hol lesz a szekrény? - egy üres négyzetmétert nem láttam.
- Css...Ne gondolkodj. Majd holnap minden el lesz intézve - rendezett le.
- Adam - néztem fel a mellkasáról - remélem, hogy holnap nem ezt fogod mondani.
- Én is remélem - nyögte ki és mindketten felnevettünk.
- Fáradt vagyok, azt hiszem, hogy mindjárt elalszom... - suttogtam.
- Főzök neked kávét, gyere - annyira édes!
- Köszi, inkább alszom.
- Demi tájékoztatlak, hogy délután öt óra van
- Nem érdekel. Álmos vagyok - makacskodtam.
- Na szívem főzök neked kávét - emelt fel és ölben vitt le a földszintre.
- Mi az Demi? Valami baj van? - ijedt meg Leila és anya.
- Jaj dehogy, csak nagyon kifáradt, ezért főzök neki kávét. Ki mit kér inni? - nézett mindenkire figyelmesen. Mindannyiunk leadta a "rendelését", amiket Adam kiosztott. A kávé tényleg jót tett, utána olyan voltam, mint egy túlpörgött búgócsiga.
- Megyünk drágám, legyél jó. Néha azért telefonálj - ölelt meg anya.
- Szia Demi, vigyázz magadra. Bár ilyen emberek között ez könnyű feladat lesz - nézte boldogan Leiláékat.
- Sziasztok - öleltem meg őket, aztán integetve mentem vissza a házba.
- Na most már csak ketten vagyunk - közölte Adam vigyorogva és megcsókolt.
- Drágám, a szüleid is itt vannak - toltam el magamtól a szép kis fejét.
- Nem érdekel - kezdte el csókolgatni a nyakamat.
- Adam... - nagyon finom ajkai voltak és nehéz volt neki ellenállni.
- Ugyan, ne zavartassátok magatokat, felmegyünk - jelentette ki Eber és már el is tűntek Leilával együtt. Adam felültetett a konyhapultra és újra szájon csókolt. Két kézzel öleltem át, miközben egyre forróbb lett köztünk a hangulat. Odáig mentek el a dolgok, hogy az inge már kigombolva volt a mellkasán.
- Azt hiszem, hogy most kell abbahagynunk - suttogtam a fülébe.
- Ne szomoríts el, kérlek - csókolt meg újra és újra - Demi kérlek ne hagyjuk abba. Most ne.
- Ne itt. Ez a konyha és mégis csak...Menjünk el fürödni. Most - javasoltam. A következő pillanatban már a fürdőszobában voltunk. Egyre szenvedélyesebben csókolt meg, egyre nagyobb volt a vágy köztünk. Meleg testünk szinte egybeforrt, amikor pár ruha lekerült. Már javában folyt a víz a kádba, mi pedig mellette ölelkeztünk. Már csak tényleg pár gönc volt rajtunk, amikor Adam megszólalt.
- Azt hiszem, hogy elsietjük a dolgot. Nem szabad ilyen őrült tempóban haladnunk, Demi.
- Az a helyzet, hogy én sem állok készen - vallottam be - Szeretlek Adam - öleltem meg - Olyan jó, hogy így gondolod. Nagyon szeretlek és nem csak ezért.
- Nem tudom, hogy jó lesz-e. Kicsit izgulok, mert számomra ez az első alkalom...
- Mi? De hát... - nem értettem semmit.
- Lánnyal még életemben nem voltam és nem akarom elszúrni. Rá kell hangolódnunk egymásra.
- Szerintem is, de most menjünk aludni. Már tényleg álmos vagyok... - ásítoztam.
- Bújj csak be az ágyba, én megyek utánad - mondta - Még lefürdök - adott egy csókot.
- Oké én pedig átöltözök - egyeztem bele és átsétáltam a szobába. Nehezen, de elpakoltam a bőröndöket, mert szükségem volt helyre és meg kellett keresnem a pizsamámat. Ahogy felvettem, elszomorodtam. Nem állt úgy rajtam, mint Adam Queen-es pólója, így kutatni kezdtem a bizonyos ruhadarab után. Amikor végre megtaláltam és áthúztam a nyakamon, Adam éppen akkor lépett be.
- Látom, hogy mindig jól időzítek - állt mosolyra a szája.
- Na gyere - paskoltam meg a fekhelyet - Te mikor lett ilyen nagy az ágyad? Múltkor alig fértünk el rajta - gondolkoztam.
- Úgy, hogy ez egy másik ágy... De hogy került ide? - töprengett - Anya! - kiáltotta el magát, aztán elfutott. Amikor beértem, már én is ott álltam mellette az apukáék hálószobájában.
- Minek köszönhetjük a franciaágyat? - kérdeztem.
- Demi sokáig leszel itt, legalábbis ezt reméljük, így beszereztünk nektek egy olyan ágyat, amin kényelmesen el tudtok férni- Remélem, nem baj - mosolygott.
- Persze, hogy nem baj. Köszönjük - hálálkodtunk, aztán jó éjszakát kívántunk és már tényleg elmentünk aludni.
- Nagyon jó fejek a szüleid - mondtam, miközben bebújtam a takaró alá és Adam mellkasára hajtottam a fejem.
- Tudom, szerintem is - értett velem egyet és adott egy csókot. Aztán még egyet és még egyet...Olyan jó volt hallani szíve dobogását, érezni finom illatát, ízlelni édes száját, simogatni selymes haját. A szemébe nézni olyan volt, mintha egy istennel szemeznék. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?
2013. november 10., vasárnap
12.bejegyzés *Nyerjünk pillantást Lambert-ék világába!*
Wáá! 1000. oldalmegjelenítés:) Ennek örömére egy újabb hosszú bejegyzés! Nagyon "happy-vé" tettétek a hetem, köszönöm <3
*Adam szemszöge***
- Adam hét óra van, miért keltettél fel ilyen hajnali órákban? - kérdezte álmosan Demi.
- Nem tudom, ahhoz volt kedvem - szemtelenkedtem.
- Hülye vagy. Én biztos aludni fogok, te is?
- Aha, befekszem melléd - mondtam és lefeküdtem az ágyamra. Demi éjszaka a szobámban aludt, én pedig a nappaliban, mert így volt helyes. Most Demi a jobb oldalamra feküdt. Csukott szemmel próbáltunk aludni, de nem ment egyikőnknek sem. Egyszer csak félálmomban arra eszméltem, hogy Demi elkezdte puszilgatni a nyakamat - Demi ne - nyöszörögtem. Persze ő folytatta, míg végül a számhoz nem érkezett. Újra lerendeztünk egy csókcsatát, ami kezdett áttorkollani vetkőzésbe - Demi, apuék házában nem akarom, megérted, ugye?
- Persze, hogy megértem. Akkor csak aludjunk - szontyolodott el. És még úgy kilencig horpasztottunk. Arra ébredtem, hogy nagyon jó illatok szállingóztak be a szobámba - Hm...Ez rántotta. Ha jól érzem, akkor baconos és sajtos - mondta csukott szemmel Demi.
- Én nem bírom tovább, ennem kell. Jössz? - kérdeztem és próbáltam eltüntetni a kissé lefolyt sminkemet. Ez van, ha az ember este inkább az álmos barátnőjét hurcolja fel a lépcsőn, minthogy lemosná a sminkjét. A tükörben próbáltam levakarni a szemceruza, meg a szempillaspirál maradványát, de az egészből annyi lett, hogy a szemem környéke durván bevörösödött. A smink nagyon kis részben jött csak le. Okos vagy Adam.
- Na akkor megyünk? - ásítozott kis drágám.
- Persze - jelentettem ki magabiztosan és kézenfogva sétáltunk le a lépcsőn az étkezőbe menet.
- Jó reggelt - üdvözölt minket anya, aki most kivételesen nem égette el a rántottát. Bár így is közel volt ahhoz, hogy az belekössön az edénybe, így hát gyorsan elzártam a gázt - Ó mindig elfelejtem. Eber gyere enni, kész a reggeli! - hívta le aput. Komótosan lebattyogott az étkezőasztalhoz és kérdőn nézett Demire.
- Elnézést szerintem még nem találkoztunk. Demi Lovato vagyok, Adam barátnője - mutatkozott be illedelmesen. Apunak ilyenkor már meglágyultak a vonásai, de kicsit furán méregette az idegent.
- Adam apja vagyok, Eber Lambert. Örömömre szolgál, hogy megismerhetlek - mosolygott - Adam beszélhetnék veled? - hívott félre.
- Aha, mondd.
- Fiam, nem akarom, hogy megbántsd ezt a kislányt. Mégis hány év korkülönbség van köztetek?
- Hát... - gondolkoztam - jó pár év...
- Te normális vagy? Milyen terveid vannak vele?
- Apa ez még csak egy kapcsolat eleje. Nem kell mindent túlspilázni. Egyikőnk sem tudja, hogy mi lesz ebből az egészből. Azt tudjuk, hogy szeretjük egymást, és csak ez számít. Nem kell felkapnod a vizet, nyugi - mondtam és a nappaliból visszamentünk az asztalhoz.
- Adam! Tudod, hogy kit hívtam ma hozzánk? - kérdezte anya vigyorogva.
- Kit? - kérdeztem "halál izgatottan". Gondoltam, hogy valami Top Shop-os ügynököt, aminek apu megint nem örülne, én pedig nem tudom, hogy miért zsonganék be tőle.
- Neil eljön hozzánk ebédre! - nevetett.
- Jaj de jó! Már olyan régen nem láttam...Talán csak húsvét környékén járt itt. Jaj nagyon örülök!
- Ki az a Neil?
- Neil az öcsém. A vicces, hülyén politizáló, imádnivaló öcsém - feleltem Deminek, miközben ettem. A rántotta fele, ami a számban volt, kiesett, apa pedig gusztustalankodva figyelte a jelenetet.
- Adam evés közben nem beszélünk! - kiáltott rám apa. Anya szórakozottan követte az eseményeket és nem szólt egy szót sem. Anya ilyen.
- Bocsánat - kotortam vissza szemlesütve a tányéromra reggelim - Szóval Demi, nyeld le az ételt - utasítottam.
- Miért?
- Mert mondani szeretnék valamit - és még mielőtt kiböktem volna mondandómat, körbenéztem. Anya és apa minket figyelt - Szóval jövő héten fel fogok lépni a bandámmal és hát szeretnék egy előzenekart, vagy egy elő fellépőt. Lenne kedved színpadra állni jövő szombaton az elő fellépőmként?
- Áááá - sikított - Ez komoly? Persze, hogy lenne! - lelkesedett és nagy eufóriájában nekem esett. Szorosan átölelt, vállamra hajtva a fejét. Odafordultam hozzá és elkezdtem simogatni a hátát. Ezután Demi adott gyors csókot és azt befejezve mosolyogva néztünk egymás szemébe.
- Khm - kezdett el apa mesterkélten köhögni.
- Jaj bocsánat kicsit belefeledkeztem ebbe a gyönyörű acélkék szempárba - kért elnézést. Anya aranyosan szemlélődött, apa pedig szúrós szemeivel inzultált.
- Köszönöm a reggelit - pusziltam meg anyát.
- Olyan aranyosak vagytok így, együtt - súgta a fülembe. Demi követve engem odasétált anyához.
- Leila köszönöm a finom rántottát - mosolygott, aztán kicsit tartva anyától, megpuszilta őt. Anya nagyon szerethető és kedves lény, így saját lányaként tekintve Demire édesen ölelte át. Jó volt őket így látni.
- Gyere Demi - fogtam meg a kezét, felvezetve a szobámba.
- Annyira izgulok Adam! Olyan váratlan ez az egész, annyira meglepő és olyan csodálatos, hogy felléphetek veled! Nem hiszem el! - hadart erősen, mutogatva, hogy mennyire örül. Majd mikor a szobámba értünk, leterített az ágyra és gyengéden megcsókolt. Közel volt ahhoz, hogy azt mondja, szeretlek, de végül csak újra megcsókolt - Köszönöm. Ezt az egészet. Szeretném, hogy ma velem aludj - nézett rám aranyosan.
- Ha annyira szeretnéd, persze. Éjjel úgyis elfeküdtem a kezem azon a kis kanapén - nyújtózkodtam az ágyon fekve.
- Holnap hazamegyek. Vegasban már várnak anyuék. Visszajövök, jövő szombatra, a fellépésre. Holnap összeszedem a cuccom, aztán hazabuszozok.
- Ne! Akkor én kivel fogok aludni? - csüggedt a lelkesedésem.
- Haza akarok menni. Imádok itt lenni veled. Tudod jól, - ölelt át, miközben a szemembe nézett - de nem csinálhatom ezt anyuékkal. Már itt vagyok majdnem egy hete. Majd hozok ruhákat, meg ilyesmit.
- Olyan rossz, hogy elmész... - mondtam. Ez a pár nap olyan jó volt, hogy bele se mertem gondolni a jövőbe. - De ma jön Neil! Szuperül fogjuk érezni magunkat!
- Ú készíts fel! Nem akarok beégni előtte, vagy megutáltatni magam...
- Jó. Ha jellemezni tudnám, akkor azt mondanám, hogy ő még nem nőtt fel. Nem azt mondom, hogy csecsemő ruhában jár, vagy rajzfilmeket néz...Nem. Valamikor politizál, bár azt sem tudja, hogy mit mond, de szakszavakat használ mondandójában, és van, amikor elkezd össze-vissza hadobálni mindenről, úgy, hogy egy normális mondatot nem értesz meg, abból, amit mond. Néha felnőttesen gondolkodik, néha pedig úgy, mint egy ötéves. Kiszámíthatatlan, fura, de szerethető fiú. Életében nem volt csaja, sem pasija, ha arra gondolnál. Általában Mark Zuckerberg-et megsemmisítő módon 5-6 órát kockul a gép előtt. Jó ötlet, írd is fel magadnak, hogy még véletlenül se szóld le a számítógépes játékokat. Nem szabad. Egyszer kicsit berágott rám, mert baromságnak tartottam a Minecraft-ot. Két hétig nem szólt hozzám. Elég fura ember.
- Hajjaj hát oké... - sápadt le kicsit Demi. Nem csodáltam - Szerinted apukád nem bír engem?
- Hát...nem tudom. Szerintem rám haragszik, mert szerinte nagy köztünk a korkülönbség. Te hány éves is vagy?
- Öhm...21 éves vagyok ebben az évben.
- Én akkor inkább nem mondom ki az életkorom - szégyenkeztem.
- Azt hiszed, hogy érdekelne a korkülönbség?
- Aha. Éppen ezért nem mondom meg - titkolóztam.
- Mikor születtél?
- 82'-ben. Számold ki - és nagyon reméltem, hogy rossz matekos volt.
- Az...az 10 év! Te jó ég! - mosolygott. Én pedig nem tudtam, hogy miért.
- Á röhögj ki. Vén tata vagyok hozzád képest. Bizony...
- Dehogy! Imádlak úgy, ahogy vagy. 31 évesen is - ölelt meg, aztán elkezdtünk csókolózni. Megint.
- Most vallottad be, hogy szeretsz - vigyorogtam.
- Nem! Nem, ez nem ért! Azért mondtam, mert meg akartalak vigasztalni - magyarázkodott.
- Köszi, mert egyébként nem szeretsz, igaz?
- Nem mondtam semmit, jó? - mosolygott még mindig.
- Adam - kopogott be a szobámba anya, mi pedig Demivel már csak két idegenként ültünk egymás mellett - Neil itt van - tájékoztatott. Sietve rohantam le a lépcsőn magam után hagyva Demit.
- Öcsikém! - adtam barackot a fejére - Jó hogy itt vagy! - öleltem meg férfiasan, aztán mint egy pankrátor, úgy végezte a földön.
- Lenyomtál. Haha. De most segíts fel - nyújtotta a kezét, én pedig felrántottam. Leporolta magát (kockás ingen látszanak a szöszmötök, persze), aztán pedig Demire tévedt a szeme - Kit tisztelhetek önben, milédi? - kezdett el Neil lovagiasan beszélni. Letérdelt a "milédim"-hez és kézencsókolta.
- A Lambert-fiúk mindegyike ilyen lökött? - tette fel költői kérdését - Demi Lovato a nevem. Szia Neil! - ölelték meg egymást.
- Demi Lovato! Őszintén mondom, hogy amikor ment a Rocktábor, beléd voltam esve - röhögött Neil - Ti ketten, Adammel...ti...?
- Igen Neil, mi járunk - közöltem szárazan.
- Huh. Kemény dió... - gondolkozott.
- Miért is? - kérdeztem, aztán kimentünk az öcsémmel a kertbe.
- Most akkor heteró vagy?
- Hát, azt hiszem igen... - vallottam be őszintén.
- Adam egész eddig pasijaid voltak. Nem gondolod, hogy biszex vagy?
- Nem vonzódom már a férfiakhoz. Demibe vagyok szerelmes.
- Biztos vagy benne? Tényleg ennyi év után jöttél rá, hogy mégis a nőkhöz vonzódsz? - kételkedett.
- Nem tudom én sem, hogy mi történik velem. Szokatlan ez az egész. Demi más. Nem olyan, mint a többi nő vagy pasi. Hidd el. Nekem ő különleges. És eszem ágában nem lenne, hogy átverjem. Nem egy strigula. Sokkal több annál. Hasonló az érdeklődési körünk. És tudod, hogy könnyen nem kötelezem el magam valaki mellett. Viszont Demibe pár nap alatt beleestem. Nem azt érzem, mint eddig bármelyik kapcsolatomnál. Sok futókaland volt és sok csalódás. Saulival volt hosszabb távú kapcsolatom, de még ő sem értett meg igazán. A zeneipar mindentől eltérő ág. Sem anya, sem apa, de még te sem érted azt, ami történik velem egy lemezszerződés, vagy egy dal eléneklése kapcsán. Csak az érti, aki benne van. Demi pedig nemcsak énekes, neki is, mint ahogy nekem, van színészi múltja. Hidd el Neil, én igazán, szívből szeretem őt - fejeztem be.
- Jó - mondta keményen, de láttam a szeme sarkában megcsillanni egy könnycseppet.
- Legyél férfi! - ordítottam rá és belevertem egyet a vállába.
- Ma verekedős kedved van? Hm? - kezdett el provokálni feleslegesen. Tudja, hogy a verekedős énem csak akkor jön elő, amikor én akarom, nem pedig akkor, mikor neki birkózni támad kedve. Így hát én bementem a házba, ahol anya és Demi az ablakból figyelték Neilt.
- Neil most medve táncot jár? - kérdezte anya. Neil a kezével még mindig azt sugallta, hogy "gyere ki a hóra, játsszuk le", és ide-oda szökdelt közben.
- Ő akar lenni az új Bear Grylls. Nagyban utánozza, hogy ő is tévésztár lehessen. Hát nem megy neki eszméletlenül jól? - vihogtam. Anya utána már nem törődött vele és hagyta, hogy "játszadozzon" a fia - Mi az ebéd? - kérdeztem, aztán beleszagoltam a levegőbe. Jó az orrom, így gyorsan megtudtam a választ - Várj...Lasagne paradicsomos darált hússal.
- Talált. Eber gyere! Ebéd van! - ordított anya. Apát mindig úgy kell leimádkozni az emeletről, mert csak a szobájukban nézhető az Investigation Discovery nevű csatorna, ami gyilkosságokról és bűnügyekről szól. Apa nem szereti a hülye műsorokat (amiket Neillel nézni szoktunk a Comedy Central-on), sem pedig a romantikus filmeket, amik anya kedvencei. Így naponta nem sokszor látjuk, mert lefoglalják a gyilkossági esetek. Mindegy. Levánszorgott a lépcsőn és ráncolt szemöldökkel nézte a kisebbik fiát, aki még mindig a kertben ugrált.
- Neil jól érzi magát? - érdeklődött.
- Ő? Tökéletesen - válaszoltam. Apa kicsit még mindig furán állt a helyzethez, de már éhes volt, úgyhogy leültünk enni.
- Demi drágám szólnál Neilnek, hogy jöjjön be, mert eszünk? - kérte meg anya Demit. Olyan családias volt már a hangulat. Minden passzolt. - Hát persze - ment ki a kertbe. Leállította, aztán bejöttek enni. Mind leültünk az asztalhoz és ahogy szokott lenni, elmondtunk egy imát. Köszönetet adtunk az ételért. Akkor szoktuk ezt csinálni, amikor mind a négyünk az asztalnál ül. Demi kicsit furán érezte magát, mivel szerintem még sosem hallott zsidó imát. Nem baj, így elismételtük többször is, hogy be tudjon csatlakozni. Ima után ősemberek módjára kezdünk el falni, mármint mi, férfiak. Mintha egy versenyben vettünk volna részt. Anyáék normálisan ettek, bár hozzánk képest elképesztően lassan - Ki szeretne mosogatni? - kérdezte anya. Neillel mi csak lapultunk, mert úgy gondoltuk, hogy ránk fog kerülni a sor. Legnagyobb szerencsénkre Demi felajánlotta, hogy besegít anyának.
- Szívesen elmosogatok, ha szeretnéd - mondta anyának.
- Köszönöm. Te elmosod, én pedig eltörlöm és elteszem őket a helyükre - ment bele anya az ötletbe. Úgy működtek, mint egy igazi csapat. Neil-lel megnéztünk egy részt az "Életem értelmei" című sorozatból és nagyokat nevettünk Damon Wayans filmbeli családjának szórakoztató életén. Utána, mikor Demiék is végeztek minden a kanapén heverésztünk. Apa anyát, én pedig Demit karoltam át, így Neil kicsit egyedül érezte magát.
- Na Neil! Van barátnőd? - kérdezte apa.
- Van - mondta Neil azt a dolgot, amire egyáltalán nem számítottunk. A fejünkben 1 %-nyi esélyt láttunk erre és meglepően ért minket a kellemes csalódás.
- Hű. Hogyan hívják? - kezdte el faggatni Neilt anya gyermeki izgalommal.
- Diana-nak. Most másodéves egyetemista, ügyvédnek tanul.
- Az mindig jól jön a családban - ábrándozott apa. Lelki szemei előtt már látta a lánykérést, az esküvőt, de még az unokáit is. Apa mindig előre eltervez mindent, így sokszor szokott pofára esni.
- Apa három hónapja járunk, nem öt éve - tájékoztatta Neil a fatert.
- Három egész hónapja? És erről én miért nem tudok? Testvérek vagyunk, nem? - háborodtam fel. Kissé szíven ütött.
- Nem akartuk elsietni a dolgot. Ha ma nem jöttem volna ide, még talán karácsonyig sem tudnátok róla.
- Hát kösz - sértődtem meg. Erre Demi átölelt. Apuék előtt. Olyan belsőséges volt. Ahogy a kanapén átölelt újra beszívtam az illatát. Anya aranyosan nézett minket, apa pedig kezdett beletörődni a helyzetbe, hogy együtt vagyunk és nem számít a korkülönbség - Demi része lehetsz egy fontos családi pillanatnak, Neil első vagyis hoppá khm...barátnője létezik! - lelkesedtem.
- Hú te szemét! - vágta hozzám az egyik díszpárnát.
- Ne legyél tapintatlan Adam! - szégyenkezett apa.
- Ez az igazság... - mosolyogtam - És amúgy hol ismerkedtetek meg?
- Összefutottunk egy könyvesboltban. Tolsztoj könyveket kerestem, amikor ugyanazt a könyvet akartuk elvenni. Elkezdtünk beszélgetni, aztán az egész napot együtt töltöttük. És ti hogyan?
- Hát... - Az úgy volt, hogy az utcán véletlenül ráöntöttem a kávémat Adamre. Aki teljesen kiakadt, hogy "tönkrement a Chanel inge".
- És utána? Hogy kerültél ide?
- Demi eléggé maga alatt volt. Én gondoltam, hogy buszozzunk ide. Kétségbe volt esve a karrierje miatt. Ezért kezdtünk el dolgozni egy jó dalon és egy új lemezen. Eddig egy dal kész, amit szívesen előadnánk nektek, ha szeretnétek - mondtam Demire nézve.
- Kicsit félek...Nem tudom, hogy jó lesz-e - súgta nekem.
- Minden rendben lesz, ne aggódj - nyugtattam meg. Odaültem a zongorához és elővettem a kottát.
Demi kissé feszülten állt a zongora mellé és izgulva kezdte el a dalt. Elcsuklott a hangja és sírva fakadt. Potyogtak a könnyei és felfutott az emeletre.
- Most mi van? - kérdezte Neil.
- Utána megyek, bocs - szaladtam fel a szobámba.
- Nem fog sikerülni - zokogott - Nem megy. Tudtam. Nem lesz új dal, új album, sem új Demi. Semmi nem lesz.
- Demi nem azért írtuk a Heart Attack-ot, hogy ne tudd előadni.
- Nem a dallal van baj, velem. Ma fel lett emlegetve a nap, amikor találkoztunk. Eszembe jutott, hogy meg akartam ölni magam. Felzaklatott. Nem vagyok rá képes.
- Dehogynem vagy rá képes! Bízok benned, hiszek benned! Tudom, hogy készen állsz rá - öleltem át - Ne sírj...És igen, meg akartad ölni magad. Hidd el, nekem is sokszor fordult meg a fejemben ilyesféle baromság. De sok minden történt azóta, hisz itt vagy velem, vigyázok rád.
- Hát igen - kezdte el törölgetni arcát.
- Akkor szeretnéd, hogy visszamenjünk?
- Igen. És sikerülni fog - biztatta magát és visszamentünk a nappaliba.
- Jól vagy Demi? - kérdezte anya aggódva.
- Persze, csak... - keresett kifogást - kicsit féltem, de nincs már semmi baj - nézett rám és éreztem, hogy már tényleg jobban van. Lehuppantam a székre és a zongorán játszani kezdtem a dalt, Demi pedig mellettem énekelt. Jól szóltunk együtt. Néha én is bele-bele énekeltem. Anya, apa és Neil a dal befejezése után nagy tapsviharban tört ki. Vigyorogva néztek ránk és össze-vissza dicsérgettek minket.
- Azt a mindenit! Ez a dal nem semmi! - röhögött Neil.
- Gyönyörű ez a dal és ahogy ketten, együtt énekeltek, az fenomenális - ájult el tőlünk anya.
- Két tehetséges ember csak jót tud összehozni - mondta apa, aki sosem szokott túldicsérgetni. Az inkább anya reszortja.
- Köszönjük, reméljük a rajongóknak is tetszeni fog - mondtam. Demi pedig kivirult a boldogságtól. Tudtam, hogy nehéz lesz elkezdenie "visszatérni a köztudatba", de hittem benne, hogy sikerülni fog neki. A Lovatics-ok biztos nagyon várják már bálványukat, aki meg fogja nekik mutatni, hogy drogok nélkül is van élet és persze azt, hogy mindent el tudsz érni, ha igazán akarod.
Délután még társasjátékoztunk ( a Ki nevet a végén? örök kedvenc), aztán estefelé Neil - nek már tényleg mennie kellett, így fájó szívvel vettünk volna tőle búcsút, ha nem a Lambert család lettünk volna. Anya és Demi két puszival és egy öleléssel, apa egy férfias öleléssel és egy kézfogással, én pedig egy jól irányzott vállba ütéssel, és ( hogy tényleg én legyek az "érettebb") egy kézfogással búcsúztam el tőle. Integettünk neki az ajtóból, aztán mikor beszállt a kocsijába, mi is visszamentünk a házba. Demivel felsettenkedtünk az emeletre, ő pedig kérdezés nélkül benyomta a laptopom.
- Miben sántikálsz? - kérdeztem.
- Meg akarom nézni, hogy holnap mikor mennek a buszok Vegasba. Tudod, nem akarom lekésni.
- Komolyan gondoltad, hogy elmész? - néztem rá kiskutya szemekkel.
- Adam gyönyörűek a szemeid, de akkor is el kell mennem.
- De én nem szeretném! És ha ezerszer azt mondom, hogy maradj, akkor itt maradsz? - reménykedtem.
- Nem. Sajnálom - mondta keményen, én pedig szomorkásan lehajtottam a fejem - Figyelj jövő szombaton találkozunk! A fellépésen újra láthatjuk egymást! - próbált felvidítani, de nem igazán sikerült neki.
- Oké - egyeztem bele, mivel úgysem tudtam volna megakadályozni, de nem is akartam megsérteni szabadságérzetét. Megkerestük a menetrendet - Holnap reggel 9:30-kor indul. Gondolom nem akarod lekésni, szóval...Várjunk! És ha én vinnélek haza? - vetettem fel agyamból kipattant tervemet.
- Nem kérhetlek ilyenre. Egy több órás útról beszélünk. Egyébként is nem akarom, hogy rád zúduljon a sajtó mocska, azért, mert mégsem vagy homoszexuális. Nem akarom.
- Szerintem is egy jó ideig titkolni kéne ezt - bólogattam - Nem akarok botrányt.
- Én sem. szóval akkor holnap felkelünk, aztán kiviszel a pályaudvarra, oké?
- Persze - pusziltam meg.
- Na és jövő szombaton mi lesz a program? A fellépésen miket fogsz elénekelni?
- Pillanat - kutattam az asztalomon. Néha rendet kéne tennem, mert ez nem mehet így sokáig...Minden szanaszét hányva, egymás hegyén-hátán volt az íróasztalomon, mintha ott egy tornádó söpört volna végig. A szobám többi része is hasonlóan festett, de arról inkább nem nyilatkoznék. Vágások árán (éles papírszélek a fenébe is) kikotorásztam a tervet.
- Azt mondja, hogy...az első itt a Trespassing, buliindítóként. A Trespassing után becsúsztatunk téged a Heart Attack-kal. Akkor valahogy így:
1. Trespassing (http://www.youtube.com/watch?v=ORLmTsGQWgM)
2. Heart Attack
3. Cuckoo (http://www.youtube.com/watch?v=W7PXcM8R1EE)
4. Shady (http://www.youtube.com/watch?v=-i-gJvKcZS0)
5. Never Close Our Eyes (http://www.youtube.com/watch?v=u3dkVk3F57c)
6. Kickin' In (http://www.youtube.com/watch?v=WzB2GljDp1g)
7. Naked Love (http://www.youtube.com/watch?v=ilWWYv6QZGc)
8. Pop That Lock (http://www.youtube.com/watch?v=ZgcdzeW1Rac)
9. Better Than I Know Myself (http://www.youtube.com/watch?v=Lg31XQR22zg)
10. Broken English (http://www.youtube.com/watch?v=A2ht_pfSqz8)
11. Underneath (http://www.youtube.com/watch?v=L518syGLRgs)
12. Chokehold (http://www.youtube.com/watch?v=AZ42PksFs60)
13. Outlaws of Love (http://www.youtube.com/watch?v=1DTYC02ZtPk)
14. Runnin' (http://www.youtube.com/watch?v=kHicliUheO4)
15. Take Back (http://www.youtube.com/watch?v=jc3tZ76PaaU)
16. Nirvana (http://www.youtube.com/watch?v=EwjPpMqfGW0)
17. By the Rules (http://www.youtube.com/watch?v=8oSawKY1qCw)
18. Map (http://www.youtube.com/watch?v=Huij3uheYPg)
19. Hold On (http://www.youtube.com/watch?v=lk8t8-lMg2w)
- Hú ez nem lesz sok? - aggódott.
- Nem, dehogy. Legalább ennyi dalt kell elénekelni. És nagy kombinálásod előtt - előztem meg - a Heart Attack nélkül is legalább ennyi a dalok száma.
- Miért? Még mit szoktál elénekelni?
- Hát azt, amire vágyik a közönség. Nyári turnén becsúszott a Stay Rihannától, de sokszor követelik tőlem a Whataya Want From Me-t, a For Your Entertainment-et, de legtöbbször a Bohemian Rapsody-t.
- Aha... - próbálta felfogni, hogy pontosan mennyire is hajszolom túl magam, de hát a rajongókért mindent.
- Na jól van - simogattam a hátát - majd te is belejössz a folyamatba. Meg lesz az új lemezed és minden jóra fog fordulni!
- Én is ebben reménykedem - mosolygott. Még elviccelődtünk egymással, aztán elhatároztuk, hogy ideje aludni. Olyan éjfél körül lehetett, mikor ráébredtünk, hogy Deminek nincs pizsamája.
- Hát aludj ruha nélkül - vonogattam a vállam, hiszen nem nagy cucc. Elnézem neki :D
- Ne hülyéskedj, inkább keressünk megoldást! - kutatott a szekrényemben. Előhalászott egy pólót, de aztán fintorogva visszadobta.
- Mi bajod vele? Normális póló...
- Ragaszkodom a Queen-eshez. Hol is bujkál?
- A zacskóban van - mutattam a zsákra, amiben az újonnan vett ruhák voltak. Demi napokkal ezelőtt lecserélte a szerelés(eme)t az általam vett göncökre. Vigyorogva mutogatta, hogy megtalálta a darabot és követelte, hogy forduljak el, mert át akarja venni - Ugyan már... Komolyan?
- Igen, komolyan. Halál komolyan - mondta és elfordultam, nehogy a dolognak sértődés legyen a vége. Két perc múlva azt hittem, hogy már át is öltözött, ezért nyugodtam tettem meg 180 fokos fordulatot. Demi ott állt egy szál fehérneműben (csak bugyiban) és rettentő mérgesen nézett rám. Kezeivel próbálta takarni a melleit, amik itt-ott "kibuggyantak" - Fordulj már vissza! - kiáltott rám. A nők néha elég ellenségesek, nem? Gondolkoztam azon, hogy legyek, avagy ne legyek szemét. A másodikat választottam, így visszafordultam.
- Azt hittem, hogy már végeztél. Mit csináltál ennyi ideig?
- Nézegettem a ruhákat. meg gondolkoztam. De ehhez amúgy semmi közöd nincs!
- Visszafordulhatok már? - kérdeztem nyavalyogva, még mindig az ajtót kémlelve.
- Oké. Most!
- Na végre, hogy végeztél. Azt hittem, hogy egész életemben már csak az ajtót fogom látni. Amúgy miért akadtál ki úgy?
- Csak. Nem akarom, hogy hiányos öltözetben láss, vagy adja isten, meztelenül.
- "I want your Naked Love..." - énekeltem - Amúgy miért? Te is láttad kidolgozott felsőtestem minden porcikáját...
- Az más. Te pasi vagy. Nektek szinte kötelező mutogatni a mellkasotokat. Ez a lányoknál nem így működik...
- Miért? Hogyan működik a lányoknál?
- Elég intim terület, hogy normálisan fogalmazzak. De nem akarok erről beszélni, inkább aludjunk - ásított.
- Oké, csak én is átöltözök - mondtam, aztán felvettem egy kényelmes textil rövidnadrágot. Bebújtam az ágyikómba és bal kezemmel átkaroltam Demi oldalát - Jó éjt, szép álmokat - suttogtam, miközben adtam neki egy "jó éjt-csókot".
Reggel arra ébredtem, hogy Demi nincs mellettem. Körbenéztem és láttam, hogy a cucca eltűnt. Feloldottam a telefonomat és megláttam, hogy fél kettő van. Feltápászkodtam az ágyról és az asztalon megpillantottam egy cetlit. Mivel sok minden borította be az asztalomat, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de mivel láttam rajta egy szívecskét, elolvastam.
"Drága Adam! Mire ezt elolvasod, valószínűre már rég felszálltam a buszra. Ha délután olvasod soraimat, addigra már otthon vagyok. Ez a legjobb tippem, te kis későn kelő :) Szóval jövő szombaton találkozunk, addig bírd ki nélkülem! Sok-sok szeretet! Demi <3"
*Adam szemszöge***
- Adam hét óra van, miért keltettél fel ilyen hajnali órákban? - kérdezte álmosan Demi.
- Nem tudom, ahhoz volt kedvem - szemtelenkedtem.
- Hülye vagy. Én biztos aludni fogok, te is?
- Aha, befekszem melléd - mondtam és lefeküdtem az ágyamra. Demi éjszaka a szobámban aludt, én pedig a nappaliban, mert így volt helyes. Most Demi a jobb oldalamra feküdt. Csukott szemmel próbáltunk aludni, de nem ment egyikőnknek sem. Egyszer csak félálmomban arra eszméltem, hogy Demi elkezdte puszilgatni a nyakamat - Demi ne - nyöszörögtem. Persze ő folytatta, míg végül a számhoz nem érkezett. Újra lerendeztünk egy csókcsatát, ami kezdett áttorkollani vetkőzésbe - Demi, apuék házában nem akarom, megérted, ugye?
- Na akkor megyünk? - ásítozott kis drágám.
- Persze - jelentettem ki magabiztosan és kézenfogva sétáltunk le a lépcsőn az étkezőbe menet.
- Adam apja vagyok, Eber Lambert. Örömömre szolgál, hogy megismerhetlek - mosolygott - Adam beszélhetnék veled? - hívott félre.
- Aha, mondd.
- Fiam, nem akarom, hogy megbántsd ezt a kislányt. Mégis hány év korkülönbség van köztetek?
- Hát... - gondolkoztam - jó pár év...
- Te normális vagy? Milyen terveid vannak vele?
- Apa ez még csak egy kapcsolat eleje. Nem kell mindent túlspilázni. Egyikőnk sem tudja, hogy mi lesz ebből az egészből. Azt tudjuk, hogy szeretjük egymást, és csak ez számít. Nem kell felkapnod a vizet, nyugi - mondtam és a nappaliból visszamentünk az asztalhoz.
- Adam! Tudod, hogy kit hívtam ma hozzánk? - kérdezte anya vigyorogva.
- Kit? - kérdeztem "halál izgatottan". Gondoltam, hogy valami Top Shop-os ügynököt, aminek apu megint nem örülne, én pedig nem tudom, hogy miért zsonganék be tőle.
- Neil eljön hozzánk ebédre! - nevetett.
- Jaj de jó! Már olyan régen nem láttam...Talán csak húsvét környékén járt itt. Jaj nagyon örülök!
- Ki az a Neil?
- Neil az öcsém. A vicces, hülyén politizáló, imádnivaló öcsém - feleltem Deminek, miközben ettem. A rántotta fele, ami a számban volt, kiesett, apa pedig gusztustalankodva figyelte a jelenetet.
- Adam evés közben nem beszélünk! - kiáltott rám apa. Anya szórakozottan követte az eseményeket és nem szólt egy szót sem. Anya ilyen.
- Bocsánat - kotortam vissza szemlesütve a tányéromra reggelim - Szóval Demi, nyeld le az ételt - utasítottam.
- Miért?
- Mert mondani szeretnék valamit - és még mielőtt kiböktem volna mondandómat, körbenéztem. Anya és apa minket figyelt - Szóval jövő héten fel fogok lépni a bandámmal és hát szeretnék egy előzenekart, vagy egy elő fellépőt. Lenne kedved színpadra állni jövő szombaton az elő fellépőmként?
- Áááá - sikított - Ez komoly? Persze, hogy lenne! - lelkesedett és nagy eufóriájában nekem esett. Szorosan átölelt, vállamra hajtva a fejét. Odafordultam hozzá és elkezdtem simogatni a hátát. Ezután Demi adott gyors csókot és azt befejezve mosolyogva néztünk egymás szemébe.
- Khm - kezdett el apa mesterkélten köhögni.
- Jaj bocsánat kicsit belefeledkeztem ebbe a gyönyörű acélkék szempárba - kért elnézést. Anya aranyosan szemlélődött, apa pedig szúrós szemeivel inzultált.
- Köszönöm a reggelit - pusziltam meg anyát.
- Olyan aranyosak vagytok így, együtt - súgta a fülembe. Demi követve engem odasétált anyához.
- Leila köszönöm a finom rántottát - mosolygott, aztán kicsit tartva anyától, megpuszilta őt. Anya nagyon szerethető és kedves lény, így saját lányaként tekintve Demire édesen ölelte át. Jó volt őket így látni.
- Gyere Demi - fogtam meg a kezét, felvezetve a szobámba.
- Annyira izgulok Adam! Olyan váratlan ez az egész, annyira meglepő és olyan csodálatos, hogy felléphetek veled! Nem hiszem el! - hadart erősen, mutogatva, hogy mennyire örül. Majd mikor a szobámba értünk, leterített az ágyra és gyengéden megcsókolt. Közel volt ahhoz, hogy azt mondja, szeretlek, de végül csak újra megcsókolt - Köszönöm. Ezt az egészet. Szeretném, hogy ma velem aludj - nézett rám aranyosan.
- Ha annyira szeretnéd, persze. Éjjel úgyis elfeküdtem a kezem azon a kis kanapén - nyújtózkodtam az ágyon fekve.
- Holnap hazamegyek. Vegasban már várnak anyuék. Visszajövök, jövő szombatra, a fellépésre. Holnap összeszedem a cuccom, aztán hazabuszozok.
- Ne! Akkor én kivel fogok aludni? - csüggedt a lelkesedésem.
- Haza akarok menni. Imádok itt lenni veled. Tudod jól, - ölelt át, miközben a szemembe nézett - de nem csinálhatom ezt anyuékkal. Már itt vagyok majdnem egy hete. Majd hozok ruhákat, meg ilyesmit.
- Olyan rossz, hogy elmész... - mondtam. Ez a pár nap olyan jó volt, hogy bele se mertem gondolni a jövőbe. - De ma jön Neil! Szuperül fogjuk érezni magunkat!
- Ú készíts fel! Nem akarok beégni előtte, vagy megutáltatni magam...
- Jó. Ha jellemezni tudnám, akkor azt mondanám, hogy ő még nem nőtt fel. Nem azt mondom, hogy csecsemő ruhában jár, vagy rajzfilmeket néz...Nem. Valamikor politizál, bár azt sem tudja, hogy mit mond, de szakszavakat használ mondandójában, és van, amikor elkezd össze-vissza hadobálni mindenről, úgy, hogy egy normális mondatot nem értesz meg, abból, amit mond. Néha felnőttesen gondolkodik, néha pedig úgy, mint egy ötéves. Kiszámíthatatlan, fura, de szerethető fiú. Életében nem volt csaja, sem pasija, ha arra gondolnál. Általában Mark Zuckerberg-et megsemmisítő módon 5-6 órát kockul a gép előtt. Jó ötlet, írd is fel magadnak, hogy még véletlenül se szóld le a számítógépes játékokat. Nem szabad. Egyszer kicsit berágott rám, mert baromságnak tartottam a Minecraft-ot. Két hétig nem szólt hozzám. Elég fura ember.
- Hajjaj hát oké... - sápadt le kicsit Demi. Nem csodáltam - Szerinted apukád nem bír engem?
- Hát...nem tudom. Szerintem rám haragszik, mert szerinte nagy köztünk a korkülönbség. Te hány éves is vagy?
- Öhm...21 éves vagyok ebben az évben.
- Én akkor inkább nem mondom ki az életkorom - szégyenkeztem.
- Azt hiszed, hogy érdekelne a korkülönbség?
- Aha. Éppen ezért nem mondom meg - titkolóztam.
- Mikor születtél?
- 82'-ben. Számold ki - és nagyon reméltem, hogy rossz matekos volt.
- Az...az 10 év! Te jó ég! - mosolygott. Én pedig nem tudtam, hogy miért.
- Á röhögj ki. Vén tata vagyok hozzád képest. Bizony...
- Dehogy! Imádlak úgy, ahogy vagy. 31 évesen is - ölelt meg, aztán elkezdtünk csókolózni. Megint.
- Most vallottad be, hogy szeretsz - vigyorogtam.
- Nem! Nem, ez nem ért! Azért mondtam, mert meg akartalak vigasztalni - magyarázkodott.
- Köszi, mert egyébként nem szeretsz, igaz?
- Nem mondtam semmit, jó? - mosolygott még mindig.
- Adam - kopogott be a szobámba anya, mi pedig Demivel már csak két idegenként ültünk egymás mellett - Neil itt van - tájékoztatott. Sietve rohantam le a lépcsőn magam után hagyva Demit.
- Öcsikém! - adtam barackot a fejére - Jó hogy itt vagy! - öleltem meg férfiasan, aztán mint egy pankrátor, úgy végezte a földön.
- Lenyomtál. Haha. De most segíts fel - nyújtotta a kezét, én pedig felrántottam. Leporolta magát (kockás ingen látszanak a szöszmötök, persze), aztán pedig Demire tévedt a szeme - Kit tisztelhetek önben, milédi? - kezdett el Neil lovagiasan beszélni. Letérdelt a "milédim"-hez és kézencsókolta.
- A Lambert-fiúk mindegyike ilyen lökött? - tette fel költői kérdését - Demi Lovato a nevem. Szia Neil! - ölelték meg egymást.
- Demi Lovato! Őszintén mondom, hogy amikor ment a Rocktábor, beléd voltam esve - röhögött Neil - Ti ketten, Adammel...ti...?
- Igen Neil, mi járunk - közöltem szárazan.
- Huh. Kemény dió... - gondolkozott.
- Miért is? - kérdeztem, aztán kimentünk az öcsémmel a kertbe.
- Hát, azt hiszem igen... - vallottam be őszintén.
- Adam egész eddig pasijaid voltak. Nem gondolod, hogy biszex vagy?
- Nem vonzódom már a férfiakhoz. Demibe vagyok szerelmes.
- Biztos vagy benne? Tényleg ennyi év után jöttél rá, hogy mégis a nőkhöz vonzódsz? - kételkedett.
- Nem tudom én sem, hogy mi történik velem. Szokatlan ez az egész. Demi más. Nem olyan, mint a többi nő vagy pasi. Hidd el. Nekem ő különleges. És eszem ágában nem lenne, hogy átverjem. Nem egy strigula. Sokkal több annál. Hasonló az érdeklődési körünk. És tudod, hogy könnyen nem kötelezem el magam valaki mellett. Viszont Demibe pár nap alatt beleestem. Nem azt érzem, mint eddig bármelyik kapcsolatomnál. Sok futókaland volt és sok csalódás. Saulival volt hosszabb távú kapcsolatom, de még ő sem értett meg igazán. A zeneipar mindentől eltérő ág. Sem anya, sem apa, de még te sem érted azt, ami történik velem egy lemezszerződés, vagy egy dal eléneklése kapcsán. Csak az érti, aki benne van. Demi pedig nemcsak énekes, neki is, mint ahogy nekem, van színészi múltja. Hidd el Neil, én igazán, szívből szeretem őt - fejeztem be.
- Jó - mondta keményen, de láttam a szeme sarkában megcsillanni egy könnycseppet.
- Legyél férfi! - ordítottam rá és belevertem egyet a vállába.
- Ma verekedős kedved van? Hm? - kezdett el provokálni feleslegesen. Tudja, hogy a verekedős énem csak akkor jön elő, amikor én akarom, nem pedig akkor, mikor neki birkózni támad kedve. Így hát én bementem a házba, ahol anya és Demi az ablakból figyelték Neilt.
- Neil most medve táncot jár? - kérdezte anya. Neil a kezével még mindig azt sugallta, hogy "gyere ki a hóra, játsszuk le", és ide-oda szökdelt közben.
- Ő akar lenni az új Bear Grylls. Nagyban utánozza, hogy ő is tévésztár lehessen. Hát nem megy neki eszméletlenül jól? - vihogtam. Anya utána már nem törődött vele és hagyta, hogy "játszadozzon" a fia - Mi az ebéd? - kérdeztem, aztán beleszagoltam a levegőbe. Jó az orrom, így gyorsan megtudtam a választ - Várj...Lasagne paradicsomos darált hússal.
- Talált. Eber gyere! Ebéd van! - ordított anya. Apát mindig úgy kell leimádkozni az emeletről, mert csak a szobájukban nézhető az Investigation Discovery nevű csatorna, ami gyilkosságokról és bűnügyekről szól. Apa nem szereti a hülye műsorokat (amiket Neillel nézni szoktunk a Comedy Central-on), sem pedig a romantikus filmeket, amik anya kedvencei. Így naponta nem sokszor látjuk, mert lefoglalják a gyilkossági esetek. Mindegy. Levánszorgott a lépcsőn és ráncolt szemöldökkel nézte a kisebbik fiát, aki még mindig a kertben ugrált.
- Neil jól érzi magát? - érdeklődött.
- Ő? Tökéletesen - válaszoltam. Apa kicsit még mindig furán állt a helyzethez, de már éhes volt, úgyhogy leültünk enni.
- Demi drágám szólnál Neilnek, hogy jöjjön be, mert eszünk? - kérte meg anya Demit. Olyan családias volt már a hangulat. Minden passzolt. - Hát persze - ment ki a kertbe. Leállította, aztán bejöttek enni. Mind leültünk az asztalhoz és ahogy szokott lenni, elmondtunk egy imát. Köszönetet adtunk az ételért. Akkor szoktuk ezt csinálni, amikor mind a négyünk az asztalnál ül. Demi kicsit furán érezte magát, mivel szerintem még sosem hallott zsidó imát. Nem baj, így elismételtük többször is, hogy be tudjon csatlakozni. Ima után ősemberek módjára kezdünk el falni, mármint mi, férfiak. Mintha egy versenyben vettünk volna részt. Anyáék normálisan ettek, bár hozzánk képest elképesztően lassan - Ki szeretne mosogatni? - kérdezte anya. Neillel mi csak lapultunk, mert úgy gondoltuk, hogy ránk fog kerülni a sor. Legnagyobb szerencsénkre Demi felajánlotta, hogy besegít anyának.
- Szívesen elmosogatok, ha szeretnéd - mondta anyának.
- Köszönöm. Te elmosod, én pedig eltörlöm és elteszem őket a helyükre - ment bele anya az ötletbe. Úgy működtek, mint egy igazi csapat. Neil-lel megnéztünk egy részt az "Életem értelmei" című sorozatból és nagyokat nevettünk Damon Wayans filmbeli családjának szórakoztató életén. Utána, mikor Demiék is végeztek minden a kanapén heverésztünk. Apa anyát, én pedig Demit karoltam át, így Neil kicsit egyedül érezte magát.
- Na Neil! Van barátnőd? - kérdezte apa.
- Van - mondta Neil azt a dolgot, amire egyáltalán nem számítottunk. A fejünkben 1 %-nyi esélyt láttunk erre és meglepően ért minket a kellemes csalódás.
- Hű. Hogyan hívják? - kezdte el faggatni Neilt anya gyermeki izgalommal.
- Diana-nak. Most másodéves egyetemista, ügyvédnek tanul.
- Az mindig jól jön a családban - ábrándozott apa. Lelki szemei előtt már látta a lánykérést, az esküvőt, de még az unokáit is. Apa mindig előre eltervez mindent, így sokszor szokott pofára esni.
- Apa három hónapja járunk, nem öt éve - tájékoztatta Neil a fatert.
- Három egész hónapja? És erről én miért nem tudok? Testvérek vagyunk, nem? - háborodtam fel. Kissé szíven ütött.
- Nem akartuk elsietni a dolgot. Ha ma nem jöttem volna ide, még talán karácsonyig sem tudnátok róla.
- Hát kösz - sértődtem meg. Erre Demi átölelt. Apuék előtt. Olyan belsőséges volt. Ahogy a kanapén átölelt újra beszívtam az illatát. Anya aranyosan nézett minket, apa pedig kezdett beletörődni a helyzetbe, hogy együtt vagyunk és nem számít a korkülönbség - Demi része lehetsz egy fontos családi pillanatnak, Neil első vagyis hoppá khm...barátnője létezik! - lelkesedtem.
- Hú te szemét! - vágta hozzám az egyik díszpárnát.
- Ne legyél tapintatlan Adam! - szégyenkezett apa.
- Ez az igazság... - mosolyogtam - És amúgy hol ismerkedtetek meg?
- Összefutottunk egy könyvesboltban. Tolsztoj könyveket kerestem, amikor ugyanazt a könyvet akartuk elvenni. Elkezdtünk beszélgetni, aztán az egész napot együtt töltöttük. És ti hogyan?
- Hát... - Az úgy volt, hogy az utcán véletlenül ráöntöttem a kávémat Adamre. Aki teljesen kiakadt, hogy "tönkrement a Chanel inge".
- És utána? Hogy kerültél ide?
- Demi eléggé maga alatt volt. Én gondoltam, hogy buszozzunk ide. Kétségbe volt esve a karrierje miatt. Ezért kezdtünk el dolgozni egy jó dalon és egy új lemezen. Eddig egy dal kész, amit szívesen előadnánk nektek, ha szeretnétek - mondtam Demire nézve.
- Kicsit félek...Nem tudom, hogy jó lesz-e - súgta nekem.
- Minden rendben lesz, ne aggódj - nyugtattam meg. Odaültem a zongorához és elővettem a kottát.
- Most mi van? - kérdezte Neil.
- Utána megyek, bocs - szaladtam fel a szobámba.
- Nem fog sikerülni - zokogott - Nem megy. Tudtam. Nem lesz új dal, új album, sem új Demi. Semmi nem lesz.
- Demi nem azért írtuk a Heart Attack-ot, hogy ne tudd előadni.
- Nem a dallal van baj, velem. Ma fel lett emlegetve a nap, amikor találkoztunk. Eszembe jutott, hogy meg akartam ölni magam. Felzaklatott. Nem vagyok rá képes.
- Dehogynem vagy rá képes! Bízok benned, hiszek benned! Tudom, hogy készen állsz rá - öleltem át - Ne sírj...És igen, meg akartad ölni magad. Hidd el, nekem is sokszor fordult meg a fejemben ilyesféle baromság. De sok minden történt azóta, hisz itt vagy velem, vigyázok rád.
- Hát igen - kezdte el törölgetni arcát.
- Akkor szeretnéd, hogy visszamenjünk?
- Igen. És sikerülni fog - biztatta magát és visszamentünk a nappaliba.
- Jól vagy Demi? - kérdezte anya aggódva.
- Persze, csak... - keresett kifogást - kicsit féltem, de nincs már semmi baj - nézett rám és éreztem, hogy már tényleg jobban van. Lehuppantam a székre és a zongorán játszani kezdtem a dalt, Demi pedig mellettem énekelt. Jól szóltunk együtt. Néha én is bele-bele énekeltem. Anya, apa és Neil a dal befejezése után nagy tapsviharban tört ki. Vigyorogva néztek ránk és össze-vissza dicsérgettek minket.
- Azt a mindenit! Ez a dal nem semmi! - röhögött Neil.
- Gyönyörű ez a dal és ahogy ketten, együtt énekeltek, az fenomenális - ájult el tőlünk anya.
- Két tehetséges ember csak jót tud összehozni - mondta apa, aki sosem szokott túldicsérgetni. Az inkább anya reszortja.
- Köszönjük, reméljük a rajongóknak is tetszeni fog - mondtam. Demi pedig kivirult a boldogságtól. Tudtam, hogy nehéz lesz elkezdenie "visszatérni a köztudatba", de hittem benne, hogy sikerülni fog neki. A Lovatics-ok biztos nagyon várják már bálványukat, aki meg fogja nekik mutatni, hogy drogok nélkül is van élet és persze azt, hogy mindent el tudsz érni, ha igazán akarod.
Délután még társasjátékoztunk ( a Ki nevet a végén? örök kedvenc), aztán estefelé Neil - nek már tényleg mennie kellett, így fájó szívvel vettünk volna tőle búcsút, ha nem a Lambert család lettünk volna. Anya és Demi két puszival és egy öleléssel, apa egy férfias öleléssel és egy kézfogással, én pedig egy jól irányzott vállba ütéssel, és ( hogy tényleg én legyek az "érettebb") egy kézfogással búcsúztam el tőle. Integettünk neki az ajtóból, aztán mikor beszállt a kocsijába, mi is visszamentünk a házba. Demivel felsettenkedtünk az emeletre, ő pedig kérdezés nélkül benyomta a laptopom.
- Miben sántikálsz? - kérdeztem.
- Meg akarom nézni, hogy holnap mikor mennek a buszok Vegasba. Tudod, nem akarom lekésni.
- Komolyan gondoltad, hogy elmész? - néztem rá kiskutya szemekkel.
- Adam gyönyörűek a szemeid, de akkor is el kell mennem.
- De én nem szeretném! És ha ezerszer azt mondom, hogy maradj, akkor itt maradsz? - reménykedtem.
- Nem. Sajnálom - mondta keményen, én pedig szomorkásan lehajtottam a fejem - Figyelj jövő szombaton találkozunk! A fellépésen újra láthatjuk egymást! - próbált felvidítani, de nem igazán sikerült neki.
- Oké - egyeztem bele, mivel úgysem tudtam volna megakadályozni, de nem is akartam megsérteni szabadságérzetét. Megkerestük a menetrendet - Holnap reggel 9:30-kor indul. Gondolom nem akarod lekésni, szóval...Várjunk! És ha én vinnélek haza? - vetettem fel agyamból kipattant tervemet.
- Nem kérhetlek ilyenre. Egy több órás útról beszélünk. Egyébként is nem akarom, hogy rád zúduljon a sajtó mocska, azért, mert mégsem vagy homoszexuális. Nem akarom.
- Szerintem is egy jó ideig titkolni kéne ezt - bólogattam - Nem akarok botrányt.
- Én sem. szóval akkor holnap felkelünk, aztán kiviszel a pályaudvarra, oké?
- Persze - pusziltam meg.
- Na és jövő szombaton mi lesz a program? A fellépésen miket fogsz elénekelni?
- Pillanat - kutattam az asztalomon. Néha rendet kéne tennem, mert ez nem mehet így sokáig...Minden szanaszét hányva, egymás hegyén-hátán volt az íróasztalomon, mintha ott egy tornádó söpört volna végig. A szobám többi része is hasonlóan festett, de arról inkább nem nyilatkoznék. Vágások árán (éles papírszélek a fenébe is) kikotorásztam a tervet.
- Azt mondja, hogy...az első itt a Trespassing, buliindítóként. A Trespassing után becsúsztatunk téged a Heart Attack-kal. Akkor valahogy így:
1. Trespassing (http://www.youtube.com/watch?v=ORLmTsGQWgM)
2. Heart Attack
3. Cuckoo (http://www.youtube.com/watch?v=W7PXcM8R1EE)
4. Shady (http://www.youtube.com/watch?v=-i-gJvKcZS0)
5. Never Close Our Eyes (http://www.youtube.com/watch?v=u3dkVk3F57c)
6. Kickin' In (http://www.youtube.com/watch?v=WzB2GljDp1g)
7. Naked Love (http://www.youtube.com/watch?v=ilWWYv6QZGc)
8. Pop That Lock (http://www.youtube.com/watch?v=ZgcdzeW1Rac)
9. Better Than I Know Myself (http://www.youtube.com/watch?v=Lg31XQR22zg)
10. Broken English (http://www.youtube.com/watch?v=A2ht_pfSqz8)
11. Underneath (http://www.youtube.com/watch?v=L518syGLRgs)
12. Chokehold (http://www.youtube.com/watch?v=AZ42PksFs60)
13. Outlaws of Love (http://www.youtube.com/watch?v=1DTYC02ZtPk)
14. Runnin' (http://www.youtube.com/watch?v=kHicliUheO4)
15. Take Back (http://www.youtube.com/watch?v=jc3tZ76PaaU)
16. Nirvana (http://www.youtube.com/watch?v=EwjPpMqfGW0)
17. By the Rules (http://www.youtube.com/watch?v=8oSawKY1qCw)
18. Map (http://www.youtube.com/watch?v=Huij3uheYPg)
19. Hold On (http://www.youtube.com/watch?v=lk8t8-lMg2w)
- Hú ez nem lesz sok? - aggódott.
- Nem, dehogy. Legalább ennyi dalt kell elénekelni. És nagy kombinálásod előtt - előztem meg - a Heart Attack nélkül is legalább ennyi a dalok száma.
- Miért? Még mit szoktál elénekelni?
- Hát azt, amire vágyik a közönség. Nyári turnén becsúszott a Stay Rihannától, de sokszor követelik tőlem a Whataya Want From Me-t, a For Your Entertainment-et, de legtöbbször a Bohemian Rapsody-t.
- Aha... - próbálta felfogni, hogy pontosan mennyire is hajszolom túl magam, de hát a rajongókért mindent.
- Na jól van - simogattam a hátát - majd te is belejössz a folyamatba. Meg lesz az új lemezed és minden jóra fog fordulni!
- Én is ebben reménykedem - mosolygott. Még elviccelődtünk egymással, aztán elhatároztuk, hogy ideje aludni. Olyan éjfél körül lehetett, mikor ráébredtünk, hogy Deminek nincs pizsamája.
- Hát aludj ruha nélkül - vonogattam a vállam, hiszen nem nagy cucc. Elnézem neki :D
- Ne hülyéskedj, inkább keressünk megoldást! - kutatott a szekrényemben. Előhalászott egy pólót, de aztán fintorogva visszadobta.
- Mi bajod vele? Normális póló...
- Ragaszkodom a Queen-eshez. Hol is bujkál?
- A zacskóban van - mutattam a zsákra, amiben az újonnan vett ruhák voltak. Demi napokkal ezelőtt lecserélte a szerelés(eme)t az általam vett göncökre. Vigyorogva mutogatta, hogy megtalálta a darabot és követelte, hogy forduljak el, mert át akarja venni - Ugyan már... Komolyan?
- Igen, komolyan. Halál komolyan - mondta és elfordultam, nehogy a dolognak sértődés legyen a vége. Két perc múlva azt hittem, hogy már át is öltözött, ezért nyugodtam tettem meg 180 fokos fordulatot. Demi ott állt egy szál fehérneműben (csak bugyiban) és rettentő mérgesen nézett rám. Kezeivel próbálta takarni a melleit, amik itt-ott "kibuggyantak" - Fordulj már vissza! - kiáltott rám. A nők néha elég ellenségesek, nem? Gondolkoztam azon, hogy legyek, avagy ne legyek szemét. A másodikat választottam, így visszafordultam.
- Azt hittem, hogy már végeztél. Mit csináltál ennyi ideig?
- Nézegettem a ruhákat. meg gondolkoztam. De ehhez amúgy semmi közöd nincs!
- Visszafordulhatok már? - kérdeztem nyavalyogva, még mindig az ajtót kémlelve.
- Oké. Most!
- Na végre, hogy végeztél. Azt hittem, hogy egész életemben már csak az ajtót fogom látni. Amúgy miért akadtál ki úgy?
- Csak. Nem akarom, hogy hiányos öltözetben láss, vagy adja isten, meztelenül.
- "I want your Naked Love..." - énekeltem - Amúgy miért? Te is láttad kidolgozott felsőtestem minden porcikáját...
- Az más. Te pasi vagy. Nektek szinte kötelező mutogatni a mellkasotokat. Ez a lányoknál nem így működik...
- Miért? Hogyan működik a lányoknál?
- Elég intim terület, hogy normálisan fogalmazzak. De nem akarok erről beszélni, inkább aludjunk - ásított.
- Oké, csak én is átöltözök - mondtam, aztán felvettem egy kényelmes textil rövidnadrágot. Bebújtam az ágyikómba és bal kezemmel átkaroltam Demi oldalát - Jó éjt, szép álmokat - suttogtam, miközben adtam neki egy "jó éjt-csókot".
Reggel arra ébredtem, hogy Demi nincs mellettem. Körbenéztem és láttam, hogy a cucca eltűnt. Feloldottam a telefonomat és megláttam, hogy fél kettő van. Feltápászkodtam az ágyról és az asztalon megpillantottam egy cetlit. Mivel sok minden borította be az asztalomat, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de mivel láttam rajta egy szívecskét, elolvastam.
"Drága Adam! Mire ezt elolvasod, valószínűre már rég felszálltam a buszra. Ha délután olvasod soraimat, addigra már otthon vagyok. Ez a legjobb tippem, te kis későn kelő :) Szóval jövő szombaton találkozunk, addig bírd ki nélkülem! Sok-sok szeretet! Demi <3"
2013. október 29., kedd
11.bejegyzés *Fény derül erre-arra...*
És hát eljött a 800-adik oldalmegjelenítés! Remélem akkora örömmel olvassátok, mint amekkora örömmel írom a blogot:)<3 És a 900-adik is! Várom az ezrediket! Meglesz, ugye?:)
*Tomo szemszöge***
- Csini vagy - dicsértem meg Jaredet, aki rockeresen pózolt a Starbucks-os sapkájában.
- Asszem, ezt el fogom lopni innen.
- Akkor még munkába állás előtt kirúgnak. Hülye ötlet - nevettem.
- Na fiúk - csapta össze a kezét Ben, a jelenlegi főnökünk - Látom felöltöztetek, munkába is állhattok - nézett ránk büszkén.
- Hát jól van - mondta Jared - De azt hiszem, hogy Jenna bealudt - mutatott a pénztáros lányra, aki fejét eldöntve horkolt.
- Jenna már a sokadik műszakját húzta le a héten, nem csoda, hogy kifáradt - mondta Ben, aztán bevitte Jennát az irodájába és egy fotelba ültette alkalmazottját - Jared, te leszel az egyik kasszás, Tomo, te pedig a másik. Ti fogjátok leadni a rendelést, nektek fognak fizetni a vevők és ti fogjátok odaadni a mennyei Starbucks kávét. Remélem mondanom sem kell, hogy a pénz csakis a kasszába vándoroljon, valamint pontosan adjatok vissza a vevőknek. - fordult komolyra a szó - Ha sikkasztatok, akkor minél hamarabb rúglak ki titeket innét és pert is fogok a nyakatokba akasztani. Szóval üdv itt, a Starbucks-ban! - "köszöntött" minket. Ha azt hitte, hogy Jareddel a monológján meg fogunk lepődni, akkor nagyot tévedett. Rámosolyogtam Jaredre, aki ezt félreértette és csábító pillantásokat küldött felém. Kezdtem kínosan érezni magam. Jared viselkedése eléggé hajazott az általa megtestesített transzfesztitáéra,
akit a Dallas Buyers Club-ban játszott el. Azért a szerepért rengeteget fogyott és nagy kihívást jelentett neki Rayon, az AIDS-es transzi megformálása. Lényeg a lényeg, Ben nem félemlített meg minket, így nyugodt szívvel és normális mértékű izgalommal vágtunk bele a munkába. Beálltunk a pénztár mögé és próbáltunk NEM feltűnően viselkedni. Könnyű volt, hiszen alig pár ember lézengett kávéért. Ők is nagyon álmosak voltak. Lehető legkönnyebb feladat volt kiszolgálni őket, hiszen nem futottak sehova, nem voltak idegesek és szinte pontosan annyi aprót adtak, amennyibe került a kávé. Szóval az első napunk volt a legjobb. Olyan tíz óráig unatkoztunk Jareddel, amikor is hazaengedtek, mondván "pihenjétek ki magatokat holnapra, mert sok dolgotok lesz". Este még benéztünk Shanniehez, aki még mindig nem ébredt fel. Jared odaült az ágya mellett levő székre és úgy kezdett el hozzá beszélni, mintha velem társalogna. Elmesélte neki a mai napunkat, meg úgy mindent, ami csak eszébe jutott. Kicsit hülyén éreztem magam, amiért a kómás bátyjához beszélt, de mégis odaültem Shannon mellé, az ágyra és én is befolytam a beszélgetésbe.
- Kiváncsi vagyok, hogy milyen lesz a holnapi nap - mondta Jared Shanniere nézve.
- Én is - értettem egyet. Még egy fél órát ott voltunk, aztán kiszivárogtunk a kórházból. Megint én vezettem és megint nem sikerült úgy, ahogy akartam.
- Tomo a lámpa piros! Állj már meg! - ordított Jared, aki nem szerette kidobni a pénzt az ablakon. Főleg nem büntetésért.
- Jól van, nyugi. Nem mindenki olyan jó sofőr, mint te - oktattam ki.
- Tudom, te elég béna vagy. Asszem kéne neked egy vezetőoktató. Már nem merek beülni melléd, ki tudja, hogy minek mész majd neki útközben...
- Ha ha ha. Nagyon vicces. Nem mindenki tanul gyorsan - mondtam és már nemsoká hazaértünk. A haza nekem Jared lakását jelentette, ahol nem csak ideiglenesen szálltam meg.
- Nem vagyok álmos - jelentette ki a tökkelütött haverom, vagyis Jared - Mit csináljunk?
- Lehet, hogy te nem vagy fáradt, én viszont igen - mondtam. Gyorsan letusoltam, felvettem az alsógatyám, aztán már be is nyomtam a szunyát. Reggel arra ébredtem, hogy csörög az ébresztő.
- 5:15 van. Hatra már bent kell lennünk? - kérdeztem ásítozva. Most már egy cseppet sem furcsállottam, hogy Jenna tegnap olyan holtfáradt volt. Persze kérdésemre senki nem felelt, így hát mentem felkelteni Unikornist. - Jared told ki a segged az ágyból - kérleltem. Esze ágában nem volt, hogy felkeljen, de még az sem, hogy valamilyen hangot kiadjon - Na jó. Te akartad - mondtam - Hm...De finom lesz reggelire a francia krémes...Nyami - és elindultam a konyhába. Furfangos ötletem meghozta a hatását, Jared előbb a konyhába ért, mint én és nagyban kereste a hűtőben a krémest.
- Megvan! Itt van a drágaszág! - kezdett el smeagol-osan beszélni. Hát ma úgy látszik Gyűrűk Urával indult a nap. Kiskoromban, mikor nagy menőség volt a Gyűrűk Urát nézni, úgy mondtam ki mindig a a címet, hogy Gyűrű Kúra. Persze később rájöttem, hogy helytelen ezt mondani, de a kis Tomoban megmaradtak az emlékek...
- Most, hogy reggel elrontottad a gyomrod, indulhatnánk is.
- Tomo. Még a nap sem kelt fel.
- Szerintem ezt a Starbucks-osak nagy mértékben leszarják. Hatkor nyitnak és kész - mondtam.
- Hát jó - törődött bele a sorsába és pillanatok alatt elfoglalta a lakás egyetlen fürdőjét.
- Jared engedj már be! - kiabáltam.
- Nem, órákig szoktad simítgatni a hajad. Most én akarom megcsinálni először.
- Jó, de siess. Ha fél hatig nem jössz ki, akkor betöröm az ajtót - fenyegettem. Nem hiába mondtam ilyet, mert az ágyam alatt van egy balta, ha esetleg betörnének hozzánk, akkor legyen nálam fegyver. Nem félek használni. Szerencsére tartotta a szavát és nem kellett tönkretennem az ajtót. Megcsináltam tehát én is a hajam, aztán pedig felöltöztem. Már készek voltunk mind a ketten Unikornissal és éppen azon vitáztunk, hogy ki vezessen.
- Tomo! Nem! - zárta le Jared a témát. Nem érdekelte, hogy közben felsoroltam az érveimet, azzal kapcsolatban, hogy hadd én üljek a kormány mögé és egyszerűen bepattant a vezető ülésre.
- Kösz - sértődtem meg és egész út alatt a hajnali Los Angeles-t figyeltem az ablakon keresztül.
- Ne nyafogj, itt vagyunk - mondta, aztán kiszálltunk a kocsiból. Szinte még sötét volt és csak a világító tábla miatt találtuk meg a Starbucks-ot.
- Jó estét - köszöntötte bent a többieket Jared.
- Reggel van - közölte az információt Jenna, aki úgy látszik, hogy felébredt.
- Nézz ki - javasolta Unikornis. Rayon eljátszása után kezdtem el Unikornisnak hívni és rajta maradt - Nem igaz, hogy neked nincs korán...
- Igen, korán van, de mit tudok kezdeni vele? Ekkor kezdődik a meló és kész - vonogatta vállát Jenna.
- Pacsi! Én is ezt mondtam neki! - lelkesedtem. Jenna már nem annyira, és közölte, hogy "neki ehhez nincs kedve", aztán elment hátra a raktárba.
- Fiúk, lányok hat óra, a munka mindjárt kezdődik - mondta Ben nagy boldogsággal és a Starbucks-ban levő nagy digitális órára nézett. 5:59 volt - És három-kettő-egy! Megnyitottunk! - kiabálta. Kinyitotta az ajtót beengedve a kint várakozó vevőket. Hihetetlen, hogy a los angeles-i dolgozók milyen korán mennek dolgozni. Az emberek megrohamozták a pultot és egymás szavába vágva ordították be kedvenc kávéjuk nevét.
- Nyugalom emberek! Nem kell izgulni! Hamarosan mindenki megkapja a kávéját, csak várják ki a sorukat! - próbáltam lenyugtatni a vevőket.
- De nekem sietnem kell a munkahelyemre! - kiáltotta be egy nő. Erre mindenki elkezdett beordibálni, hogy "neki bizony sietnie kell" és egyre feszültebbé vált a helyzet. Voltak olyan ötleteim, miszerint rendeződjenek csoportokba az emberek pl: akik nem sietnek, akik sietnek és akik nagyon sietnek, de elvettem magamban, mivel semmi értelme nem lett volna. Még egy lapáttal rátett az is, hogy "véletlenül" Jared felállt a pénztárpultra és elkezdte énekelni a Closer To The Edge-t (http://www.youtube.com/watch?v=mLqHDhF-O28). A tömeg tapsolt Jarednek, aki persze nagyon élvezte a szereplést. És persze az emberek rájöttek, hogy a Starbucks-ban dolgozunk. Én pedig tarthattam egyedül a frontot, rockszár lelkének hála.
*Tomo szemszöge***
- Csini vagy - dicsértem meg Jaredet, aki rockeresen pózolt a Starbucks-os sapkájában.
- Asszem, ezt el fogom lopni innen.
- Akkor még munkába állás előtt kirúgnak. Hülye ötlet - nevettem.
- Na fiúk - csapta össze a kezét Ben, a jelenlegi főnökünk - Látom felöltöztetek, munkába is állhattok - nézett ránk büszkén.
- Hát jól van - mondta Jared - De azt hiszem, hogy Jenna bealudt - mutatott a pénztáros lányra, aki fejét eldöntve horkolt.
- Jenna már a sokadik műszakját húzta le a héten, nem csoda, hogy kifáradt - mondta Ben, aztán bevitte Jennát az irodájába és egy fotelba ültette alkalmazottját - Jared, te leszel az egyik kasszás, Tomo, te pedig a másik. Ti fogjátok leadni a rendelést, nektek fognak fizetni a vevők és ti fogjátok odaadni a mennyei Starbucks kávét. Remélem mondanom sem kell, hogy a pénz csakis a kasszába vándoroljon, valamint pontosan adjatok vissza a vevőknek. - fordult komolyra a szó - Ha sikkasztatok, akkor minél hamarabb rúglak ki titeket innét és pert is fogok a nyakatokba akasztani. Szóval üdv itt, a Starbucks-ban! - "köszöntött" minket. Ha azt hitte, hogy Jareddel a monológján meg fogunk lepődni, akkor nagyot tévedett. Rámosolyogtam Jaredre, aki ezt félreértette és csábító pillantásokat küldött felém. Kezdtem kínosan érezni magam. Jared viselkedése eléggé hajazott az általa megtestesített transzfesztitáéra,
 |
| Rayon<3 |
- Kiváncsi vagyok, hogy milyen lesz a holnapi nap - mondta Jared Shanniere nézve.
- Én is - értettem egyet. Még egy fél órát ott voltunk, aztán kiszivárogtunk a kórházból. Megint én vezettem és megint nem sikerült úgy, ahogy akartam.
- Tomo a lámpa piros! Állj már meg! - ordított Jared, aki nem szerette kidobni a pénzt az ablakon. Főleg nem büntetésért.
- Jól van, nyugi. Nem mindenki olyan jó sofőr, mint te - oktattam ki.
- Tudom, te elég béna vagy. Asszem kéne neked egy vezetőoktató. Már nem merek beülni melléd, ki tudja, hogy minek mész majd neki útközben...
- Ha ha ha. Nagyon vicces. Nem mindenki tanul gyorsan - mondtam és már nemsoká hazaértünk. A haza nekem Jared lakását jelentette, ahol nem csak ideiglenesen szálltam meg.
- Nem vagyok álmos - jelentette ki a tökkelütött haverom, vagyis Jared - Mit csináljunk?
- Lehet, hogy te nem vagy fáradt, én viszont igen - mondtam. Gyorsan letusoltam, felvettem az alsógatyám, aztán már be is nyomtam a szunyát. Reggel arra ébredtem, hogy csörög az ébresztő.
- 5:15 van. Hatra már bent kell lennünk? - kérdeztem ásítozva. Most már egy cseppet sem furcsállottam, hogy Jenna tegnap olyan holtfáradt volt. Persze kérdésemre senki nem felelt, így hát mentem felkelteni Unikornist. - Jared told ki a segged az ágyból - kérleltem. Esze ágában nem volt, hogy felkeljen, de még az sem, hogy valamilyen hangot kiadjon - Na jó. Te akartad - mondtam - Hm...De finom lesz reggelire a francia krémes...Nyami - és elindultam a konyhába. Furfangos ötletem meghozta a hatását, Jared előbb a konyhába ért, mint én és nagyban kereste a hűtőben a krémest.
- Megvan! Itt van a drágaszág! - kezdett el smeagol-osan beszélni. Hát ma úgy látszik Gyűrűk Urával indult a nap. Kiskoromban, mikor nagy menőség volt a Gyűrűk Urát nézni, úgy mondtam ki mindig a a címet, hogy Gyűrű Kúra. Persze később rájöttem, hogy helytelen ezt mondani, de a kis Tomoban megmaradtak az emlékek...
- Most, hogy reggel elrontottad a gyomrod, indulhatnánk is.
- Tomo. Még a nap sem kelt fel.
- Szerintem ezt a Starbucks-osak nagy mértékben leszarják. Hatkor nyitnak és kész - mondtam.
- Hát jó - törődött bele a sorsába és pillanatok alatt elfoglalta a lakás egyetlen fürdőjét.
- Jared engedj már be! - kiabáltam.
- Nem, órákig szoktad simítgatni a hajad. Most én akarom megcsinálni először.
- Jó, de siess. Ha fél hatig nem jössz ki, akkor betöröm az ajtót - fenyegettem. Nem hiába mondtam ilyet, mert az ágyam alatt van egy balta, ha esetleg betörnének hozzánk, akkor legyen nálam fegyver. Nem félek használni. Szerencsére tartotta a szavát és nem kellett tönkretennem az ajtót. Megcsináltam tehát én is a hajam, aztán pedig felöltöztem. Már készek voltunk mind a ketten Unikornissal és éppen azon vitáztunk, hogy ki vezessen.
- Tomo! Nem! - zárta le Jared a témát. Nem érdekelte, hogy közben felsoroltam az érveimet, azzal kapcsolatban, hogy hadd én üljek a kormány mögé és egyszerűen bepattant a vezető ülésre.
- Kösz - sértődtem meg és egész út alatt a hajnali Los Angeles-t figyeltem az ablakon keresztül.
- Ne nyafogj, itt vagyunk - mondta, aztán kiszálltunk a kocsiból. Szinte még sötét volt és csak a világító tábla miatt találtuk meg a Starbucks-ot.
- Jó estét - köszöntötte bent a többieket Jared.
- Reggel van - közölte az információt Jenna, aki úgy látszik, hogy felébredt.
- Nézz ki - javasolta Unikornis. Rayon eljátszása után kezdtem el Unikornisnak hívni és rajta maradt - Nem igaz, hogy neked nincs korán...
- Igen, korán van, de mit tudok kezdeni vele? Ekkor kezdődik a meló és kész - vonogatta vállát Jenna.
- Pacsi! Én is ezt mondtam neki! - lelkesedtem. Jenna már nem annyira, és közölte, hogy "neki ehhez nincs kedve", aztán elment hátra a raktárba.
- Fiúk, lányok hat óra, a munka mindjárt kezdődik - mondta Ben nagy boldogsággal és a Starbucks-ban levő nagy digitális órára nézett. 5:59 volt - És három-kettő-egy! Megnyitottunk! - kiabálta. Kinyitotta az ajtót beengedve a kint várakozó vevőket. Hihetetlen, hogy a los angeles-i dolgozók milyen korán mennek dolgozni. Az emberek megrohamozták a pultot és egymás szavába vágva ordították be kedvenc kávéjuk nevét.
- Nyugalom emberek! Nem kell izgulni! Hamarosan mindenki megkapja a kávéját, csak várják ki a sorukat! - próbáltam lenyugtatni a vevőket.
- De nekem sietnem kell a munkahelyemre! - kiáltotta be egy nő. Erre mindenki elkezdett beordibálni, hogy "neki bizony sietnie kell" és egyre feszültebbé vált a helyzet. Voltak olyan ötleteim, miszerint rendeződjenek csoportokba az emberek pl: akik nem sietnek, akik sietnek és akik nagyon sietnek, de elvettem magamban, mivel semmi értelme nem lett volna. Még egy lapáttal rátett az is, hogy "véletlenül" Jared felállt a pénztárpultra és elkezdte énekelni a Closer To The Edge-t (http://www.youtube.com/watch?v=mLqHDhF-O28). A tömeg tapsolt Jarednek, aki persze nagyon élvezte a szereplést. És persze az emberek rájöttek, hogy a Starbucks-ban dolgozunk. Én pedig tarthattam egyedül a frontot, rockszár lelkének hála.
2013. október 25., péntek
10.bejegyzés *Meddig tart az öröm?*
Siettem ezzel a hosszú fejezettel, mert először meg akartam ünnepelni a 700. (!) oldalmegjelenítést! Boldog 700. oldalmegjelenítést mindenkinek:)
*Demi szemszöge***
Utoljára csókolt meg lágyan, majd mélyen a szemembe nézett.
- Demi fél nyolc van - keserített el és finoman beletúrt a hajamba.
- Hát elszaladt az idő...Ennyi ideig feküdtünk volna itt, az ágyon?
- Úgy látszik. Nem vagy éhes? Csináljak neked valamit? - kérdezgetett.
- Az egyetlen amire szükség van, az te vagy - mosolyogtam.
- Tőlem nem laksz jól. Inkább főzök levest. Milyet kérsz?
- Brokkoli krémlevest. Azt szeretem a legjobban - mondtam, aztán vigyorogva lesietett az emeletről. Végigterültem az ágyon és kérdőn vizslattam szőke és pink tincseimet. Az ember hülyeségi rohamaiban csinál őrültségeket, ezért betudtam annak. A tükörben megnézegettem magam alaposan. Vajon miattam egy homoszexuális férfi kiszeretne a férfiakból? Úgy látszik igen. Kellett úgy tíz perc végiggondolni a dolgokat. Ez a mai nap egyszerűen fergeteges volt. És én tegnap még meg akartam ölni magam. Rettentő fura helyzet ez. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Jézusom!
- Adam van telefonotok? - siettem le.
- Nem ez itt a középkor. Találsz Morse-távírót a szalonban - mutatott a nappali irányába.
- Adam ne hülyéskedj légyszíves, ez fontos - és végre elkezdett gondolkodni, aztán odanyújtotta a mobilját - Köszönöm - adtam neki egy puszit. Erre a mozdulatomra szorosan átölelt - Fel kell hívnom anyuékat. Tegnap óta nem is hallottak felőlem. Biztos szétizgulták magukat - magyaráztam meg tettemet.
Beírtam a telefonszámot, majd rányomtam a "hívás" gombra.
- Ki az? - kérdezte apa halkan.
- Apa én vagyok az, Demi. Azért hívlak fel titeket, hogy ne menjetek a rendőrségre, nincs semmi bajom. Az egyik barátomnál vagyok San Diegóban.
- Örülök, hogy hívtál. Anyád már nagyon ideges, de megnyugtatom majd. Mikor jössz haza?
- Nem tudom. Őszintén nem tudom. Fogalmam nincs róla, de majd megcsörgetlek téged, ha hazafelé indulok.
- Jól van kicsim. Érezd jól magad. Várunk haza - köszönt el és letette a kagylót.
- Na mi volt? - érdeklődött Adam félig engem, félig a brokkolit figyelve. Csak kapkodta a fejét a zöldség és köztem, aminek eredményeképp sikeresen elvágta az ujját.
- Nagyon fáj? - kérdeztem aggodalmaskodva. Kiskutyaszemekkel nézett vissza rám, utána elnevette magát.
- Igen. Ennyi vérveszteségtől nagy bajom lehet - mosolygott - Na de mit mondtak a szüleid?
- Apával beszéltem csak - válaszoltam miközben tettem egy ragtapaszt szegény hadirokkant ujjára - Azt mondta, hogy anya eléggé kikészült. Többet nem csinálok ilyet.
- Remélem is. Nem akarom, hogy Amerika városaiban "Eltűnt" plakátokat lássak a képeddel - tükröződött szemeiben a szomorúság.
- Nem lesz ilyen. Ne is gondolj ilyenre - öleltem át. Majd megtörve a csendet faggatni kezdtem szakácsomat - Mi lesz ezzel a krémlevessel? Befejezed?
- Neked mindent - mondta és nekiállt befejezni a leveskémet. Sec-perc alatt kész lett vele én pedig élveztem az ínycsiklandozó leves evésének minden pillanatát.
- Miért nem mentél el szakácsnak? - kérdeztem.
- Mert követni akartam az álmaimat. Egész életemben az volt a vágyam, hogy szerepelhessek. Utáltam, ha valaki elvette előlem a reflektorfényt. Ragyogni akartam, csillogni és megmutatni az embereknek, hogy igenis tehetséges vagyok. Az énekléssel és a zenével akartam foglalkozni, mert ez tett boldoggá - felelt.
- Mit akarsz csinálni este? - mosolyogtam.
- Arra gondoltam, hogy ehetnénk valami finomat egy romantikus vacsora keretében - ábrándozott, én pedig hangosan felvihogtam - Na jó filmezhetnénk esetleg vagy mondj valami ötletet.
- Film jó lesz? Mit akarsz nézni?
- Amit a filmszakértő művésznő még nem látott - jaj de vicces valaki - Nekem mindegy. Romantikus, horror, vígjáték, thriller...Ezek közül válassz. Az akciófilmeket egyenesen utálom. Van tipp?
- Hát így, drága Adam ugrott a Rambo...Nem ám! Már 80-szor megnéztem. Megkukkantjuk, hogy mi lesz a tv-ben - feküdtem el a kanapén és kitanulmányoztam az egész műsorújságot - Hát nem lesz semmi jó. Egy csomó Bud Spencer film, amit szeretek is, de már kívülről tudom. Van dvd-d?
- Fönn a padláson azt hiszem, elpakolva, de ne várd, hogy felmenjek érte, pókok laknak ott. Viszont van videótéka a tévén a T-Home-nak hála - vette ki gyengéden markomból a távirányítót - Na láss csodát! Itt van a Barátság extrákkal. Azt írja, hogy Justin Timberlake és Mila Kunis játsza a főszerepet. A tartalomból ítélve vígjáték-romantikus film és vannak benne perverz jelenetek is. Akarod? - húzta fel a szemöldökét (csak az egyiket, mert az a menő) és csábító mosolyt villantott. Személy szerint én a művészfilmeket és a feldolgozott életrajzokat szeretem, de szívesen megnézek ezektől a témáktól eltérő filmremekeket. Nem igazán jött be nekem ez a tartalom, de mivel Adam akkora pimaszsággal és lelkesedéssel várta válaszom, gondoltam, hogy én leszek az engedő fél és belemegyek az ötletébe.
- Indítsd el, biztos élvezni fogjuk. Na gyere huppanj le mellém te séf - paskoltam meg a kanapét. Mint ahogy egyszer mondtam, a Lambert-villa fekete-fehér színekben úszott és ennek megfelelően a nappaliban fekete bőrkanapé nyújtott kényelmet a pihenő vendégeknek. Adam leült mellém és átkarolta a vállam. Majdnem biztosra veszem, hogy a tv gyér fényénel is lehetett látni azt, ahogy elpirultam. Jut eszembe: Most akkor mi járunk, vagy mi van? Ezen a kérdésen rágódva ültem végig a filmet fapofával, mellettem Adam pedig nagyokat nevetett. Éppen figyeltem a filmre, mikor az omniózus mondat elhangzott (a filmben).
- Tudod mit? Maradjunk barátok.
- Tényleg?
- Nem! B***ódj meg! - mondta Mila és Adam újra felvihogott. Minek a kapcsolatunkon gondolkodni? Ma csókolt meg először és rettentően önző vagyok! Mit várok én tőle? Ő ma jött rá, hogy mégsem meleg és ez nagyon nagy dolog. Itt vagyok nála és boldogan karol át. Csak erre kell figyelnem. És az ember nem mindennap kap szerelmi vallomást. Ránéztem és láttam, hogy nevetőráncai megszépítik az arcát.
- Adam - suttogtam halkan, hátha rám figyel egy pillanatra. Persze, hogy a filmet nézte, hiszen a férfiak nem tudnak egyszerre két dologra figyelni. Még akkor sem, ha a szerelmük szólongatja őket. Egyre közelebb húzódtam hozzá, azzal a céllal, hogy megcsókoljam.
- Látlak - húzta mosolyra édes száját.
- Nem baj - legyintettem, aztán szájon pusziltam. Gyorsan elkaptam (volna) a fejem, ha éppen nem kezdeményezett volna egy csókcsatát. Már csak háttérzajként szolgált a tv, mivel inkább a másikra figyeltünk.
- Abba kéne hagynunk - keserített el Adam 10 perc múltán - Anyáék nemsokára hazajönnek és nem akarom, hogy így tudják meg azt, hogy járunk.
- Jó. Már vége is lett a filmnek? - törtem a fejem - Érdekel a befejezés? Tekerjük oda és nézzük meg - javasoltam, de Adam mosolyogva rázta a fejét. Vagyis inkább a haját. Mindegy, a lényeg az, hogy nem értett velem egyet.
- Úgyis összejönnek. Te mondtad ma, hogy a vígjátékok végén mindig happy end van. És ha nincs boldog befejezés, akkor sem dől össze a világ. Te sokkal jobban lefoglaltál. A producerek nem hoztak össze Oscar-díjas filmet, ezt mindketten beláthatjuk - vigyorgott.
- Igaz, igaz. Holnapra van valamilyen terved?
- Nincs konkrét, csak picinyke ötletek kavarognak odabent - kopogtatta meg a koponyáját - Egyébként is ahhoz, hogy holnap legyen programunk, ahhoz meg is kell érni a holnapi napot. Pihenni kell, sokat aludni, hogy ne legyenek ilyen karikák a szemed alatt - vizsgálgatta közelről az arcomat, én pedig eltoltam magamtól.
- Elnézést, nem téged keltettek fel vízzel!
- Csak egy őrült ébreszt fel így! Ki volt az a marha? - gesztikulált.
- Nem tudom, de ha még egyszer meglátom, kinyírom, az tuti - mondtam és Adam egyre távolabb ült tőlem. Hát jó színész vagyok, nemde? - Amúgy neked van valami elképzelésed arról, hogy hol aludjak?
- Hát persze izé...Nem, ott anyuék...Kényelmes volt a kanapé?
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy a nappaliban aludjak? - döbbentem le. Azért remélem a rózsaszín ködön kívül (ami elborítja az agyát) még értelmes gondolatai is maradtak. Nagyon remélem.
- Akkor alszol a szobámban, én pedig nappaliban. Ennyi az egész.
***- Egy kétszintes házban nincs egy vendégszobátok? Hogyan lehetséges ez? Keresek magamnak szobát - és elindultam a felfedezőutamra. Lent a nappali, a konyha, egy fürdő volt, valamint egy kisebb szoba is megbújt az alsó szinten. Ki akartam nyitni az ajtót, de nem tudtam, mert valaki bezárta - Adam ezt a szobát nem tudom kinyitni! - kiáltottam és Adam szinte egyből mellettem termett - Azt hittem, hogy hozol kulcsot, vagy ilyesmit...Mit csinálsz?
- Ez a zár hangrendszer alapján működik. Ha be akarsz lépni a szobába, akkor azt kell mondanod, hogy "Mit sütsz kis szűcs? Tán sós húst sütsz kis szűcs?".
- Ez most komoly? - próbálgattam kimondani a két irtó nehéz mondatot. Végre sikerült, de az ajtó nem nyitódott ki - Mit mondjak még ki?
- Azt, hogy "szeretlek".
- Adam örülök, hogy ennyire hülyének nézel - mosolyogtam - De komolyan, hogy lehet kinyitni az ajtót?
- Szeretlek. Csak ennyi.
- Jó. Szeretlek - mondtam az ajtónak. Erre az kinyitódott - Mi van odabent, amit a Lambertek ennyire nagy becsben tartanak, hogy a saját védelmi vonalat szereltek be a szobához?
- Meglátod, gyere.
- Platina lemezek, fellépőruhák? Esetleg valamilyen családi ereklye?
- Közel jársz a valósághoz - mondta Adam és betessékelt a szobába. Vagy 10 bekeretezett fénykép volt ott és mindegyik kép mellett egy váza - Mivel zsidó a családom, ezért mi más szemléletet vallunk, mint a katolikusok, vagy a reformátusok. A rokonaimnak nincsenek sírjai a temetőben, hanem a hamvaikat hazahoztuk ebbe a szobába - mondta, én pedig elájultam.***
- Demi! Ébredj fel! Hahó! - kiáltott Adam a fülembe, ahogy szokott. Köszi a szép ébresztést...megint.
- Hú - nyögtem ki első szavamat - olyan nagy hülyeséget álmodtam... - és ahogy rágondoltam már el is felejtettem. Hurrá. Azt hiszem, hogy fejleszteni kéne a memóriámat vagy ilyesmi.
- Mit álmodtál? - érdeklődött.
- Szó volt valami olyasmiről, hogy a házatokban vannak a szeretteid hamvai. Nagyon zavaros volt az egész, de valóságosnak tűnt. Mintha tényleg megtörtént volna...Nagy baromság, mi? - foglaltam össze a történetet nagyjából, aztán látva Adam értetlen arcát, elmeséltem neki oda-vissza a sztorit.
- Aha eléggé. Tudod attól, hogy zsidók vagyunk, még nem hozzuk haza a szeretteinket. Mi legalábbis nem. De egy olyan csúcs szuper ajtó jól jönne - ragadt le a részleteknél.
- Jó most próbáld kimondani azt, hogy "Mit sütsz kis szűcs? Tán sós húst sütsz kis szűcs?" - nyaggattam.
- Mit sütsz kis szűc? Tán sós húszt szütsz kisz szűc? - próbálgatta, én pedig hasamat fogva nevettem.
*Demi szemszöge***
Utoljára csókolt meg lágyan, majd mélyen a szemembe nézett.
- Demi fél nyolc van - keserített el és finoman beletúrt a hajamba.
- Hát elszaladt az idő...Ennyi ideig feküdtünk volna itt, az ágyon?
- Úgy látszik. Nem vagy éhes? Csináljak neked valamit? - kérdezgetett.
- Az egyetlen amire szükség van, az te vagy - mosolyogtam.
- Tőlem nem laksz jól. Inkább főzök levest. Milyet kérsz?
- Brokkoli krémlevest. Azt szeretem a legjobban - mondtam, aztán vigyorogva lesietett az emeletről. Végigterültem az ágyon és kérdőn vizslattam szőke és pink tincseimet. Az ember hülyeségi rohamaiban csinál őrültségeket, ezért betudtam annak. A tükörben megnézegettem magam alaposan. Vajon miattam egy homoszexuális férfi kiszeretne a férfiakból? Úgy látszik igen. Kellett úgy tíz perc végiggondolni a dolgokat. Ez a mai nap egyszerűen fergeteges volt. És én tegnap még meg akartam ölni magam. Rettentő fura helyzet ez. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Jézusom!
- Adam van telefonotok? - siettem le.
- Nem ez itt a középkor. Találsz Morse-távírót a szalonban - mutatott a nappali irányába.
- Adam ne hülyéskedj légyszíves, ez fontos - és végre elkezdett gondolkodni, aztán odanyújtotta a mobilját - Köszönöm - adtam neki egy puszit. Erre a mozdulatomra szorosan átölelt - Fel kell hívnom anyuékat. Tegnap óta nem is hallottak felőlem. Biztos szétizgulták magukat - magyaráztam meg tettemet.
Beírtam a telefonszámot, majd rányomtam a "hívás" gombra.
- Ki az? - kérdezte apa halkan.
- Apa én vagyok az, Demi. Azért hívlak fel titeket, hogy ne menjetek a rendőrségre, nincs semmi bajom. Az egyik barátomnál vagyok San Diegóban.
- Örülök, hogy hívtál. Anyád már nagyon ideges, de megnyugtatom majd. Mikor jössz haza?
- Nem tudom. Őszintén nem tudom. Fogalmam nincs róla, de majd megcsörgetlek téged, ha hazafelé indulok.
- Jól van kicsim. Érezd jól magad. Várunk haza - köszönt el és letette a kagylót.
- Na mi volt? - érdeklődött Adam félig engem, félig a brokkolit figyelve. Csak kapkodta a fejét a zöldség és köztem, aminek eredményeképp sikeresen elvágta az ujját.
- Nagyon fáj? - kérdeztem aggodalmaskodva. Kiskutyaszemekkel nézett vissza rám, utána elnevette magát.
- Igen. Ennyi vérveszteségtől nagy bajom lehet - mosolygott - Na de mit mondtak a szüleid?
- Apával beszéltem csak - válaszoltam miközben tettem egy ragtapaszt szegény hadirokkant ujjára - Azt mondta, hogy anya eléggé kikészült. Többet nem csinálok ilyet.
- Remélem is. Nem akarom, hogy Amerika városaiban "Eltűnt" plakátokat lássak a képeddel - tükröződött szemeiben a szomorúság.
- Nem lesz ilyen. Ne is gondolj ilyenre - öleltem át. Majd megtörve a csendet faggatni kezdtem szakácsomat - Mi lesz ezzel a krémlevessel? Befejezed?
- Neked mindent - mondta és nekiállt befejezni a leveskémet. Sec-perc alatt kész lett vele én pedig élveztem az ínycsiklandozó leves evésének minden pillanatát.
- Mert követni akartam az álmaimat. Egész életemben az volt a vágyam, hogy szerepelhessek. Utáltam, ha valaki elvette előlem a reflektorfényt. Ragyogni akartam, csillogni és megmutatni az embereknek, hogy igenis tehetséges vagyok. Az énekléssel és a zenével akartam foglalkozni, mert ez tett boldoggá - felelt.
- Mit akarsz csinálni este? - mosolyogtam.
- Arra gondoltam, hogy ehetnénk valami finomat egy romantikus vacsora keretében - ábrándozott, én pedig hangosan felvihogtam - Na jó filmezhetnénk esetleg vagy mondj valami ötletet.
- Film jó lesz? Mit akarsz nézni?
- Amit a filmszakértő művésznő még nem látott - jaj de vicces valaki - Nekem mindegy. Romantikus, horror, vígjáték, thriller...Ezek közül válassz. Az akciófilmeket egyenesen utálom. Van tipp?
- Hát így, drága Adam ugrott a Rambo...Nem ám! Már 80-szor megnéztem. Megkukkantjuk, hogy mi lesz a tv-ben - feküdtem el a kanapén és kitanulmányoztam az egész műsorújságot - Hát nem lesz semmi jó. Egy csomó Bud Spencer film, amit szeretek is, de már kívülről tudom. Van dvd-d?
- Fönn a padláson azt hiszem, elpakolva, de ne várd, hogy felmenjek érte, pókok laknak ott. Viszont van videótéka a tévén a T-Home-nak hála - vette ki gyengéden markomból a távirányítót - Na láss csodát! Itt van a Barátság extrákkal. Azt írja, hogy Justin Timberlake és Mila Kunis játsza a főszerepet. A tartalomból ítélve vígjáték-romantikus film és vannak benne perverz jelenetek is. Akarod? - húzta fel a szemöldökét (csak az egyiket, mert az a menő) és csábító mosolyt villantott. Személy szerint én a művészfilmeket és a feldolgozott életrajzokat szeretem, de szívesen megnézek ezektől a témáktól eltérő filmremekeket. Nem igazán jött be nekem ez a tartalom, de mivel Adam akkora pimaszsággal és lelkesedéssel várta válaszom, gondoltam, hogy én leszek az engedő fél és belemegyek az ötletébe.
- Indítsd el, biztos élvezni fogjuk. Na gyere huppanj le mellém te séf - paskoltam meg a kanapét. Mint ahogy egyszer mondtam, a Lambert-villa fekete-fehér színekben úszott és ennek megfelelően a nappaliban fekete bőrkanapé nyújtott kényelmet a pihenő vendégeknek. Adam leült mellém és átkarolta a vállam. Majdnem biztosra veszem, hogy a tv gyér fényénel is lehetett látni azt, ahogy elpirultam. Jut eszembe: Most akkor mi járunk, vagy mi van? Ezen a kérdésen rágódva ültem végig a filmet fapofával, mellettem Adam pedig nagyokat nevetett. Éppen figyeltem a filmre, mikor az omniózus mondat elhangzott (a filmben).
- Tudod mit? Maradjunk barátok.
- Tényleg?
- Nem! B***ódj meg! - mondta Mila és Adam újra felvihogott. Minek a kapcsolatunkon gondolkodni? Ma csókolt meg először és rettentően önző vagyok! Mit várok én tőle? Ő ma jött rá, hogy mégsem meleg és ez nagyon nagy dolog. Itt vagyok nála és boldogan karol át. Csak erre kell figyelnem. És az ember nem mindennap kap szerelmi vallomást. Ránéztem és láttam, hogy nevetőráncai megszépítik az arcát.
- Adam - suttogtam halkan, hátha rám figyel egy pillanatra. Persze, hogy a filmet nézte, hiszen a férfiak nem tudnak egyszerre két dologra figyelni. Még akkor sem, ha a szerelmük szólongatja őket. Egyre közelebb húzódtam hozzá, azzal a céllal, hogy megcsókoljam.
- Látlak - húzta mosolyra édes száját.
- Nem baj - legyintettem, aztán szájon pusziltam. Gyorsan elkaptam (volna) a fejem, ha éppen nem kezdeményezett volna egy csókcsatát. Már csak háttérzajként szolgált a tv, mivel inkább a másikra figyeltünk.
- Abba kéne hagynunk - keserített el Adam 10 perc múltán - Anyáék nemsokára hazajönnek és nem akarom, hogy így tudják meg azt, hogy járunk.
- Jó. Már vége is lett a filmnek? - törtem a fejem - Érdekel a befejezés? Tekerjük oda és nézzük meg - javasoltam, de Adam mosolyogva rázta a fejét. Vagyis inkább a haját. Mindegy, a lényeg az, hogy nem értett velem egyet.
- Úgyis összejönnek. Te mondtad ma, hogy a vígjátékok végén mindig happy end van. És ha nincs boldog befejezés, akkor sem dől össze a világ. Te sokkal jobban lefoglaltál. A producerek nem hoztak össze Oscar-díjas filmet, ezt mindketten beláthatjuk - vigyorgott.
- Nincs konkrét, csak picinyke ötletek kavarognak odabent - kopogtatta meg a koponyáját - Egyébként is ahhoz, hogy holnap legyen programunk, ahhoz meg is kell érni a holnapi napot. Pihenni kell, sokat aludni, hogy ne legyenek ilyen karikák a szemed alatt - vizsgálgatta közelről az arcomat, én pedig eltoltam magamtól.
- Elnézést, nem téged keltettek fel vízzel!
- Csak egy őrült ébreszt fel így! Ki volt az a marha? - gesztikulált.
- Nem tudom, de ha még egyszer meglátom, kinyírom, az tuti - mondtam és Adam egyre távolabb ült tőlem. Hát jó színész vagyok, nemde? - Amúgy neked van valami elképzelésed arról, hogy hol aludjak?
- Hát persze izé...Nem, ott anyuék...Kényelmes volt a kanapé?
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy a nappaliban aludjak? - döbbentem le. Azért remélem a rózsaszín ködön kívül (ami elborítja az agyát) még értelmes gondolatai is maradtak. Nagyon remélem.
- Akkor alszol a szobámban, én pedig nappaliban. Ennyi az egész.
***- Egy kétszintes házban nincs egy vendégszobátok? Hogyan lehetséges ez? Keresek magamnak szobát - és elindultam a felfedezőutamra. Lent a nappali, a konyha, egy fürdő volt, valamint egy kisebb szoba is megbújt az alsó szinten. Ki akartam nyitni az ajtót, de nem tudtam, mert valaki bezárta - Adam ezt a szobát nem tudom kinyitni! - kiáltottam és Adam szinte egyből mellettem termett - Azt hittem, hogy hozol kulcsot, vagy ilyesmit...Mit csinálsz?
- Ez a zár hangrendszer alapján működik. Ha be akarsz lépni a szobába, akkor azt kell mondanod, hogy "Mit sütsz kis szűcs? Tán sós húst sütsz kis szűcs?".
- Ez most komoly? - próbálgattam kimondani a két irtó nehéz mondatot. Végre sikerült, de az ajtó nem nyitódott ki - Mit mondjak még ki?
- Azt, hogy "szeretlek".
- Adam örülök, hogy ennyire hülyének nézel - mosolyogtam - De komolyan, hogy lehet kinyitni az ajtót?
- Szeretlek. Csak ennyi.
- Jó. Szeretlek - mondtam az ajtónak. Erre az kinyitódott - Mi van odabent, amit a Lambertek ennyire nagy becsben tartanak, hogy a saját védelmi vonalat szereltek be a szobához?
- Meglátod, gyere.
- Platina lemezek, fellépőruhák? Esetleg valamilyen családi ereklye?
- Közel jársz a valósághoz - mondta Adam és betessékelt a szobába. Vagy 10 bekeretezett fénykép volt ott és mindegyik kép mellett egy váza - Mivel zsidó a családom, ezért mi más szemléletet vallunk, mint a katolikusok, vagy a reformátusok. A rokonaimnak nincsenek sírjai a temetőben, hanem a hamvaikat hazahoztuk ebbe a szobába - mondta, én pedig elájultam.***
- Demi! Ébredj fel! Hahó! - kiáltott Adam a fülembe, ahogy szokott. Köszi a szép ébresztést...megint.
- Hú - nyögtem ki első szavamat - olyan nagy hülyeséget álmodtam... - és ahogy rágondoltam már el is felejtettem. Hurrá. Azt hiszem, hogy fejleszteni kéne a memóriámat vagy ilyesmi.
- Mit álmodtál? - érdeklődött.
- Szó volt valami olyasmiről, hogy a házatokban vannak a szeretteid hamvai. Nagyon zavaros volt az egész, de valóságosnak tűnt. Mintha tényleg megtörtént volna...Nagy baromság, mi? - foglaltam össze a történetet nagyjából, aztán látva Adam értetlen arcát, elmeséltem neki oda-vissza a sztorit.
- Aha eléggé. Tudod attól, hogy zsidók vagyunk, még nem hozzuk haza a szeretteinket. Mi legalábbis nem. De egy olyan csúcs szuper ajtó jól jönne - ragadt le a részleteknél.
- Jó most próbáld kimondani azt, hogy "Mit sütsz kis szűcs? Tán sós húst sütsz kis szűcs?" - nyaggattam.
- Mit sütsz kis szűc? Tán sós húszt szütsz kisz szűc? - próbálgatta, én pedig hasamat fogva nevettem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)