16. bejegyzés *VALAKI SEGÍTSEN!***

*Demi szemszöge***

Adam végül hazaért. Elég zaklatottnak tűnt zihált külsőjével és ideges viselkedésével, ezért kérdezgetni kezdtem.
- Mi a baj? - simogattam meg a kezét.
- Semmi - válaszolt monoton hangon.
- Adam Mitchel Lambert, kénytelen leszek a teljes neveden hívni téged. Komolyan kérdezem: mi van?
- Mondtam már, hogy semmi  - mordult vissza.
- Mi vagy te? Valami kényes kislány, aki nem akarja elmondani, hogy mi ütött belé? Ez vagy?
- Demi, most gondolkozom - állított le. Kezével masszírozni kezdte homlokát és halántékát, amitől még inkább felhergeltem magam.
- Ha nem mondod el, hogy mi bánt, isten bizony, elmegyek - fenyegetőztem. Jobbat nem tudtam kitalálni.
- Úgysem hagysz el! Nem tennéd ezt velem - vigyorgott.
- Ó, dehogynem - vágtam vissza és felfutottam az emeletre. Adam szobájába érve minden gondolatomat összeszedtem, és úgy döntöttem, hogy nem hátrálok meg, összepakolok. Pár ruhám volt csak Adam íróasztalán, a többi a táskámban lapult. Belegyűrtem a maradék ruhát. Elegem volt. Nem elég, hogy 2 órán át szenvedtem a húslevessel, még fel is bosszantott. Úgy gondoltam, hogyha a mi kapcsolatunk ennyire sem bizalmas, hogy egymással megosszuk azt, ami bánt minket, akkor nincs értelme a viszonyunknak. Hiszen ha ezt a kis problémát (vagy mit) sem tudjuk megoldani, akkor mit csinálnánk egy nagy bajban?
- Ne csináld, Demi! Ne menj el! - kérlelt.
- Mondd el! Mondd el nekem, hogy mi bánt! Csak akkor nem megyek el.
- Na jó, de nem fog tetszeni. Szóval éppen jöttem ki az üzletből, amikor egy szőke hajú kapucnis pasas a kocsimnak támaszkodott. Se szó, se beszéd, belevágott, hogy "láttalak".
- Ez nem nagy cucc, lehet, hogy a rajongód volt...Erre te mit mondtál?
- Erre én kérdeztem, hogy "És mi volt olyan különös?". És tudod, hogy erre mit mondott? Azt, hogy látott engem, meg "azt a lányt". Minket.
- Adam ez egy baromság - nevettem - Ezt nem akartad elmondani?
- Nagyon komoly, és félek, hogy a titkunknak annyi.
- Én is tartok attól, de nem szabad félned! Ez csak egy zakkant idióta, aki kiszúrt minket - próbáltam megnyugtatni. Szorosan megöleltem - Ilyenen nem kellett volna hisztizned.
Eltolt magától. Egy másodperc alatt szeme szúrós lett, és dühös, mint egy éhes viperáé.
- Én hisztiztem? - húzta fel Adam a szemöldökét - Te voltál az, aki itt hagyott volna! - ordított.
- Adam! Nem bíztál meg bennem! - már én is ordítottam - Tudod, hogy ez milyen érzés? Én feltétel nélkül megbízom benned. Bár bennem is vannak kétségek afelől, hogy "visszaesel a homoszexualitásba".
- Hogy érted, hogy visszaesek? Tudod, hogy téged szeretlek! - emelte fel a hangját újra.
- Amikor fiúkat szerettél, akkor lány nem is jutott eszedbe a barátaidon és anyukádon kívül.
- Igen, bevallom. De téged SZERETLEK, Demi! Nem kell senki más, csak te - bizonygatta erősen irántam érzett szerelmét, mégis kételkedtem benne.
- Inkább együnk - javasoltam, és leszáguldottam a lépcsőn Ad-et kikerülve.
- Várj! - kiáltott utánam, és ő is lefutott a lépcsőn. Csak a konyhában ért be. Lihegve nyomott neki a konyhapultnak, és idegesen szorította ki fogai közül a mondatot, ami érlelődött fejében.
- Te azt hiszed, hogy nem szeretlek? Demi, remélem, hogy ezt nem gondolod komolyan! Mindennél jobban szeretlek. Amikor három hete először találkoztunk, nem hiába hívtalak fel magamhoz. Két és fél hete nem hiába csókoltalak meg. Demi, te és CSAK TE vagy az, aki kell nekem - vallott nekem szerelmet azt hiszem, hogy harmadszorra, majd megcsókolt. Én nem csókoltam vissza, csak álltam, és nem csináltam semmit - Demi?
- Most haragszom rád, Adam. Ezt semmilyen szerelmi vallomással nem tudod helyre rakni. Szeretném kicsit kiszellőztetni a fejem, kitombolni magam. Az ebédet egyedül csináltam, mert Leila dolgozni ment. A hűtő második polcán megtalálod. Elmentem futni, szia - Köszöntem el, és felrohantam az emeletre. A nagy bőröndömből kiszedtem a topomat és a sztreccs-nadrágomat, aztán felvettem őket. Copfba fogtam a hajam, aztán megint lefutottam a lépcsőn. Adam furán figyelt, követte lépteimet az ajtóig. Kinyitottam az ajtót, és már menni is akartam, mikor megszólalt.
- Hékás, vigyázz magadra, nem szeretném, ha bajod esne - Nem néztem rá, csak bólintottam, és intettem neki. Ezzel letudtam a búcsúzkodást. Nem csak azért akartam futni, mert mérges voltam, hanem mert a futás jót tesz. Minden izmomat edzi, és ráadásul a többhetes semmittevések közben a hasam környékén felgyülemlett egy kis zsír...Ezért jó volt, meg jól is esett kiszellőztetni a fejem. Folyton Adam járt a fejemben, na meg a szavai. " Amikor három hete először találkoztunk, nem hiába hívtalak fel magamhoz. Két és fél hete nem hiába csókoltalak meg. " - visszhangzott. Már akkor is tetszettem neki, mikor leöntöttem az ingét? Nem hiszem...Adam miért mond ilyeneket? Tényleg ennyire szeret? Jó, tegyük fel, hogy ezt tényleg azért mondja, mert így is van. De miért nem bízik meg bennem?

*Tomo szemszöge***


Elmentem egy nővérért. Jared egyre rosszabbul van. Aggódom érte. "Nagy szerencsémre" egyetlen árva nővérkét sem találtam. Gondoltam, hogy várok egy kicsit. Már húsz perce időztem a folyosón, mikor meguntam, ezért visszarohantam Unikornishoz. Mire lihegve a kórteremhez értem, Jarednek hűlt helyét találtam.
- Hol lehet ez az idióta? - morfondíroztam hangosan. Két lehetőség vetődött fel bennem: vagy a kórházban volt, vagy elszökött a kocsijával. Nem, nem mehetett ki, mert a biztonság őrök nem engedték volna ki, és az autó is a kórház parkolójában állt, úgy, ahogy hagytam. Akkor ha a odabent volt, hol bolyonghatott? Nővérért ment, a büfébe futott, esetleg csak úgy sétálgat? De ha sétálgat, akkor merrefelé? Mit is mondott?
- Aha, Jennánál van, esetleg Shannonnál, de inkább az előbbi - ezért Jennához futottam, s végre megláttam a lököttet. Jenna ágya mellett ült, beszélt hozzá, közben  kezét fogta, és simogatta a lány haját. Azt hittem, hogy eltévesztette a kórtermet, talán Shannonhoz indult, de itt kötött ki.
- Miattam kerültél ide. Ezt sosem fogom tudni megbocsátani magamnak. Ha én nem kezdelek el piszkálni, nem lennénk itt. Ó, Jenna, és amit elmondtál, el sem tudom hinni, annyira szörnyű és fantasztikus egyszerre - gyorsan beállítottam a telefonom, hogy lekamerázza - Nekem is be kell vallanom valamit: nekem is tetszel egy picinykét. És tudom, hogy ezt nem hallod, de legalább elmondhattam neked. Az első szekálódós pillanatunktól kezdve érdekelsz. Hidd el, hogy nem fogok hogy nem fogok neked csalódást okozni. Nem leszek egy újabb rocksztár, aki átgázol rajtad.Nem leszek az idióta apád, vagy a szemét Andy Biersack. Közöttünk működhet barátság is, ha neked az felel meg. Nem akarlak átvágni, de a lányok a gyengéim. Jobban meg kell ismerjelek ahhoz, hogy lemondjak a többi lányról... - jé, ez tényleg Jared ráismertem... - Jenna, Jenna...Mikor bent voltunk a raktárban, azt sem tudtam, mit csináljak, mit gondoljak. Hogy hogyan kerülünk ki onnét, hogy mikor, és legfőképp, hogy mi lesz a megmenekülésünk után. És hogy mi lett utána? Hát mi? Élet-halál között ingadozva fekszel itt, én meg annyira rosszul érzem magam, hogy legszívesebben meghalnék. De ezt nem szabad csinálni, nem lehet minden elől menekülni. Az élet nem erről szól! Az élet arról szól, hogy boldogan élsz, amíg meg nem halsz, vagy talán azután is. Arról szól, hogy egyszer megtaláljuk azt a társat, akire bármikor számíthatunk, aki mindig velünk van, aki szeret, aki az...Igazi. Számodra az a férfi, aki megnevettet, aki nemcsak jóban, hanem rosszban is veled van, akivel kiordítozhatod magad, aki elfelejteti a veled történt traumákat. Számomra pedig...Nekem nem kell nagy Ő. Nem vagyok olyan fickó, aki csak úgy elkötelezi magát - főleg nem egy életre. Ráadásul ki az a hibbant eszű nőszemély, aki képes velem leélni egy életet? - beszélt, aztán hirtelen elaludt. Leállítottam a felvételt, majd Jaredet ráfektettem a szomszéd ágyra.
-T-Tomo? - kérdezte suttogva Jenna.
- Igen, Tomo vagyok. Jenna, hogy vagy? - ültem le az ágya melletti székre, ahol 10 perce még Jared hablatyolt.
- Mindenhol ég a bőröm, meg színes pontokat látok mindenfelé. Zsír a nyugtató - mosolyodott el halványan.
- Jared is eléggé ki van ütve, nézz csak rá! - Jenna rápillantott.
- Úristen, hogy van? - guvvadt ki a szeme, és ha nem fogtam volna le, ki is ugrott volna az ágyból.
- Nyugi, csöppet jobban, mint te, de ő is szörnyen érzi magát. Mindjárt visszajövök, csak bedobom a kórtermébe.
- Ne, jó itt! Legalább ha nem leszel itt, tudok majd valakivel beszélgetni.
- Itt maradok egészen addig, amíg haza nem engednek titeket. Aztán megyünk hozzánk, téged is beleértve.
- Én miért menjek hozzátok? Mit akarsz? - ijedt meg egy kicsit.
- Egyedül laksz, vagy lakótárssal, aki vigyáz rád? Szüleid, barátaid közelben laknak?
- Egyedül - szomorodott el - A barátaim szerte-szét Európában élnek, anya meg az ország másik felében, Maine államban.
- Akkor bizony nálunk maradsz addig, amíg teljesen fel nem épülsz. És mielőtt tiltakoznál, gondolkozz! Én el foglak látni titeket egészen addig, amíg nem lesztek 100%-osan egészségesek, munkaképesek. Ez így mindenkinek jó lesz. Jarednek is, mert annyit beszélhet, amennyit csak akar, neked is, mert kiszolgállak, minden parancsodra ugrok, bár hallgatnod kell Jared örökös panaszkodásait, történeteit, diszkográfiáját, jeleneteit, szerepléseit, élményeit, nekem meg nem kell dolgozni mennem.
- Meggyőztél, na - egyezett bele.

*Demi szemszöge***

Körbe-körbe bolyongtam. Minden ház ugyanolyan volt, nem találtam a visszafelé vezető utat. Nem jutott más eszembe, kopogtattam egy nagy,kék falú ház ajtaján. Egy elég jóképű 40-es évei elején járó férfi nyitott ajtót.
- Jó napot! Elnézést a zavarásért, csak a segítségét szeretném kérni! Az a helyzet, hogy eltévedtem. A Maple Road 17-et keresem. Merre kell mennem? - a férfi azonban nem válaszolt azonnal. Sőt, először alaposan végigmért, és csak azután szólalt meg.
- Nem kérsz egy kis vizet? Látom, eléggé kifáradtál. Futottál? - érdeklődött. És mielőtt még válaszoltam volna, gondolkoztam. Miért is kéne kiadnom magamról felesleges információt? De a szám száraz volt, mint egy sivatag, ezért elfogadtam ajánlatát.
- Egy pohár víz jól esne, köszönöm - a férfi bement a házba. Ahogy kinyitotta az ajtót,engem is beengedett otthonába. Háza kissé szűkös volt, kívülről nagyobbnak látszódott. Megálltam a küszöbön, nem mertem beljebb menni, mégis csak egy idegen férfi ajtajában toporogtam. Kissé remegő kézzel engedte meg a konyhában levő, modern csapot, de mikor a vízsugár alá egy poharat tett, remegése elmúlt. Felém nyújtotta a vízzel teli üvegpoharat - Köszönöm - mondtam, és gyorsan meg is ittam.
- Kérsz többet is? - kérdezett.
- Nem, köszönöm, ennyi bőven elég volt - feleltem. Igazság szerint még legalább fél litert (ha nem többet) meg tudtam volna inni, de nem akartam szemtelen, telhetetlen lenni.
- Gyere be, itt kényelmesebb - hívogatott.
- Nekem sietnem kell, elnézést. Szóval merre is található a Maple Road 17? - hárítottam.
- Úgy tudom, hogy elég messze van. Bent van egy térképem, ha gondolod, elővehetem.
- Legyen szíves! - kértem. Beléptem a házba, becsuktam az ajtót. Alighogy becsaptam, kattant is a zár. A férfi újra megjelent.
- Á mindig ez az önműködő zár...Szóval itt van a térkép - mutatott a kezében levő atlaszra.
- Aha, szóval ez a Maple Road 17! - követtem az ujjammal a keresett utcát - Köszönöm a segítségét, most már mennék.
- Ne olyan gyorsan kis szívem! - kiáltott a férfi. Nem tetszettek a szavai, a hanglejtése.
- Szeretnék menni - sziszegtem a fogaim között.
- Maradj még egy kicsit szivi, és ne izgulj, nem bántalak! - mosolygott, de vigyora inkább egy veszett kutyáéra, Cujo-éra hasonlított...

15.bejegyzés *Negatív gondolatok tömkelege*

*Jared szemszöge***

Arra ébredtem, hogy szörnyen fázom. De már nem a raktárhelyiségben voltam, hanem egy...Nem tudom hol. A szemem még csak foltokban látott. Ám ahogy kitisztult a kép, rájöttem, hogy a kórházban fekszem. Balra fordítottam a fejemet, a fény irányába, az ablak felé. A nap vakítóan sütött, majdhogynem megvakultam. Szerencsémre Tomo takart el a los angeles-i fehér napsugarak elől. Mellettem ült és engem nézett. Nem kissé volt félelmetes.
- Na végre, hogy felébredtél Unikornis. Azt hittem, hogy még napokig itt kell virrasztanom melletted - szólt hozzám nem éppen érdemleges módon.
- Kellett Ben-nek bezárnia...Ezért még bosszút állok rajta! - szívtam fel magam egy pillanat alatt. Aztán eszembe jutott valaki, aki éppolyan nyomorultul érezhette magát, mint én - Jenna hogy van?
- Hát nehezen volt kitapintható a pulzusa, majdnem megfagyott szegény. Most a női osztályon van. Azt mondták, hogy mai napon kívül még egy napig bent kell maradnotok, úgyhogy vettem ki szabadságot - mondta, majd meghűlt ereimben a vér és nem azért mert fáztam.
- És most hogy van Jenna? - emeltem fel a hangomat. Nagyon izgultam.
- Most viszonylag rendben. Úgy, mint te.
- Akkor nincs rendben. Mindenem fáj, éget, fázik és viszket egyszerre. Egyáltalán létezik ilyen? - kételkedtem.
- Sajnálom - húzta a száját.
- Ne sajnálj, nincs szükségem sajnálkozásra. Mit is mondtál? Vettél ki szabadságot? Hogyan? Másfél hét után?
- Figyelj, régóta ismerem Ben-t és amúgy is, miatta kerültetek ide. Nem szóltam neki, majd rájön.
- Nagyon lazán veszed a dolgot. Csak nehogy a munkád rovására menjen a nagy "letojok mindent"-stílusod.
- Nem fog. Nem csinálná.
- Oké, de tudnod kell, hogy két fizetésből élünk. Jó lenne, ha nem fosztanád meg mindkettőnket a jövedelmünk felétől - komolykodtam.
- Igenis pénzügyminiszter úr - bólintott.
- Hékás ez nem vicces! - emeltem fel a hangom, amitől elkezdett még jobban fájni a mellkasom és a torkom. Utálok átfagyva lenni.
- Mit parázol? Van egy csomó pénzünk a bankban! Emlékszel? Rémlik valami a Thirty Seconds To Mars turnékról befolyt összegeiről, ami hármunk bankszámláján landolt? Annyi pénzünk van, hogy nem csak nekünk, de még a gyerekeinknek se kéne dolgozni! - Hol vagy Tomo? Hahó? Hol az épeszű barátom? Sehol. Elnyelte egy kapzsi, ego-mániás szörnyeteg és a helyére lépett.
- Ja és akkor kőgazdagok vagyunk, így nem is kéne bejárnunk dolgozni, nem? Hát minek? - nevetgéltem.
- Én is így gondolom! Mondjunk fel! - lelkesedett. Nem gondoltam róla, hogy tényleg ennyire hülye.
- Te megőrültél, igaz? Kérlek legalább helyeselj! Tomo ébredj fel! Amit évekig összegyűjtögettünk, azt szerinted majd én fel fogom használni? Komolyan? - kiabáltam megint. Addig sem volt angyali a hangom, de annyira berekedtem, hogy szinte nem is ismertem a hangomra.
- Igaz, igaz, igaz. Hazamegyek neked ruhákért, meg ilyesmikért. Szia - köszönt el.
- Csáó! - Várj csak! - állítottam meg - Tomo tudnod kell, hogy teljes mértékben megbízom benned - mosolyogtam rá - De ha netán véletlenül valami történik a Mercedes-emmel, akkor ne tudd meg, hogy mit kapsz! - ordítottam. Tomo nem szólt semmit, csak sietve távozott. Megértettem. Azt hiszem, hogy ez a kórház rossz hatással van rám. Nyűgösen dőltem hátra az ágyban és már nem érdekelt, hogy az egész testem robbanni készült. Sírni tudtam volna a belém villámló fájdalmaktól - akik a testem minden egyes négyzetméterén voltak -, de hirtelen megéreztem a fájdalomcsillapító gyógyító bódulatát. Végre képes voltam ellazulni. Nem fájt semmim, mintha a mennyországba kerültem volna. A gyógyszer álmosító hatása mély álomba repített. Fura álmom volt. Nagy összevisszaság. Shannon egy rózsaszín nyúljelmezben ugrált és tüzet okádott. Tomo balerinának öltözött és mindenkinek bókolt. Egy buzibárban éreztem magam. Amikor nyitogattam a szemem, minden homályos, élénk és mozgó volt. Tudtam, hogy a gyógyszer még nem ürült ki a szervezetemből. Aztán Tomot láttam, aki balerinaként belibbent a kórterembe. És rájöttem, hogy ezt is álmodom. Álom az álomban. Azt is utálom. Mindent utálok. Itt legalábbis mindent. A fájdalmat, ami az ébredés után visszatért, az álom-az-álomban álmot, a bennem levő tűket és azt a gondolatot, miszerint Jenna a halál kráterének peremén táncolt. Igen, azt hiszem, hogy Jenna nyomasztott a legjobban. Szörnyű érzés környékezett meg miatta.
 Mi van, ha egy órával többet töltünk bent a raktárban? Akkor meghalt volna Jenna? Akkor elítélnék Bent? Egyáltalán fény derült volna az esetre? És én is meghaltam volna?
Mindig is utáltam gondolkozni. A tettek emberének tartottam magam, de mostanában ez megcáfolni látszódott. Nem tudtam megválaszolni a kérdéseimet az anyámról, Shannonról, Jennáról, Benről, az életemről, a jövőmről, Tomoról, az...az...élni akarásomról. Hiszen akkor mi értelme élnem, ha Tomo esetleg amellett dönt, hogy visszautazik Bosznia-Hercegovinába, Shannon meghal, Ben kirúg, az anyámat nem engedik ki az ideggyógyászatról, Jenna pedig közönyösen viselkedik velem? Ha nem áll mellettem egy épkézláb ember sem és magamnak maradok? Akkor mi értelme az életemnek? Már a kórházi ágyban is úgy éreztem, hogy a mellkasomba kéne szúrni azt a nyomorék tűt és véget vetni a kínlódásoknak. De a rémisztő jövőhöz képest még mindig jobb volt a jelen. Tomo mellettem van jóban-rosszban, Shannon állapota nem túl rossz, Ben a jövőben a kegyeimet fogja lesni, mivel majdnem megölt, Jennával kibékültünk, és bár anyáról nem tudok semmit, remélem, hogy jól van. Sőt, biztos, hogy jól van. Vigyáznak rá. Szerencsére. Eme elgondolásom közben eszméltem rá arra, hogy Tomo besétált a szobába. 
- Elintéztem mindent - mondta komoly arccal. Furcsa volt így látni, hiszen Tomo alapjába véve egy humoros, idióta személyiség.
- Kösz. Mi van a táskában? - kérdezősködtem és majd' kiguvvadt a szemem, annyira figyeltem a telepakolt táskát.
- Pólókat, neszeszert, alsógatyákat - sorolta és azt gondolta, hogy ennyi nekem elég is. De nem volt. Ezért végigmutogatta az összes dolgot, ami a táskában lapult.
- Haza akarok menni - nyüszögtem.
- Egy napot minimum bent kell maradnod.
- Jó, de holnap vizit után hazaviszel. Igérd meg! - nyivákoltam.
- Jó, holnapra otthon leszel.
- De mi lesz Jennával? - torpantam meg.
- Mi lenne? 
- Hát..Nem maradhat itt. Egyszerűen nem lehet. Milyen emberek lennénk, ha itt hagynánk? - gondolkodtam hangosan. És ahol kilyukadtam, még engem is meglepett.
- Mi van? Valami az agyadra is ment? 
- Nem tudom, lehet... - ijedtem meg.
- Hívok egy nővért - mondta és elfutott. Végre eljött a megfelelő pillanat. Hogy mire? A SZÖKÉS-re.

*Adam szemszöge***

Ó istenem, mennyi szekrény! Szekrények..szekrények mindenhol!
- Adam válassz már egyet, aztán menjünk! - kérlelt Demi.
- De nem mindegy, hogy milyet választok! Az én szobám és nem akarom, hogy elrontsa a látványát egy szekrény...Inkább segíts keresni! 
- Jól van, na - szólalt meg, és nagyon húzta a száját - Ez jó lesz? - mutatott egy barna darabra. Nem sugárzott róla, hogy igazán segíteni akart volna, inkább rábökött az első szekrényre, amit meglátott.
- Tudod mit? Ha nem akarsz segíteni, inkább menj haza! Nem akarlak untatni - morogtam. Kicsit felbőszített.
- Ezt úgy vegyem, hogy szakítani akarsz velem? - kérdezte.
- Nem - nyugtattam meg - Úgy értettem, hogy vitesd magad haza taxival, hozzánk, és csinálj valami finom ebédet!
- Ja, úgy már más...De tudnod kell, hogy borzalmasan főzök.
- Ha annyira szörnyű lesz, anya majd segít - győztem meg.
- Leila? Akkor talán belevágok. Neked mindent - mosolygott, és gyengéden szájon csókolt.
- Akármilyen rossz lesz, megeszem. Ezt megígérem - nevettem. Majd beletúrtam szőke tincseibe, mélyen a nagy barna szemeibe néztem és megcsókoltam.
- Mellesleg egy boltban vagyunk Adam. Nem szeretnék a címlapon landolni. Azt meg főleg nem, hogy zaklassanak minket.
- Drága vagy - mosolyogtam rá -, de nem nagyon érdekel. Azt csinálok, amit akarok. És azzal, akivel szeretném. Veled - pusziltam meg az orra hegyét.
- Na de most már megyek. Még főznöm kell - ölelt meg és elsietett. Távozása után (két órával) megtaláltam végre a megfelelő szekrényt. Fekete színű, kissé fémesen csillogó szekrény lett a kiválasztott. A kocsimba épphogy befért. Már indultam volna, ha valaki nem kopogtatott volna az ablakomon.
- Láttalak - mondta.
- Először is, szia. Másodszor: mi van? - akadtam ki.
- Láttalak - ismételte magát.
- Na és mit láttál? - kérdezősködtem.
- Téged meg azt a lányt - közölte. Megfigyeltem. Kapucni volt fejére húzva, de még így is kilátszott szőke haja. A hang egy férfié volt, aki napszemüveggel takarta el arcát.
- Na hagyj békén - mondtam és elhajtottam.