16. bejegyzés *VALAKI SEGÍTSEN!***

*Demi szemszöge***

Adam végül hazaért. Elég zaklatottnak tűnt zihált külsőjével és ideges viselkedésével, ezért kérdezgetni kezdtem.
- Mi a baj? - simogattam meg a kezét.
- Semmi - válaszolt monoton hangon.
- Adam Mitchel Lambert, kénytelen leszek a teljes neveden hívni téged. Komolyan kérdezem: mi van?
- Mondtam már, hogy semmi  - mordult vissza.
- Mi vagy te? Valami kényes kislány, aki nem akarja elmondani, hogy mi ütött belé? Ez vagy?
- Demi, most gondolkozom - állított le. Kezével masszírozni kezdte homlokát és halántékát, amitől még inkább felhergeltem magam.
- Ha nem mondod el, hogy mi bánt, isten bizony, elmegyek - fenyegetőztem. Jobbat nem tudtam kitalálni.
- Úgysem hagysz el! Nem tennéd ezt velem - vigyorgott.
- Ó, dehogynem - vágtam vissza és felfutottam az emeletre. Adam szobájába érve minden gondolatomat összeszedtem, és úgy döntöttem, hogy nem hátrálok meg, összepakolok. Pár ruhám volt csak Adam íróasztalán, a többi a táskámban lapult. Belegyűrtem a maradék ruhát. Elegem volt. Nem elég, hogy 2 órán át szenvedtem a húslevessel, még fel is bosszantott. Úgy gondoltam, hogyha a mi kapcsolatunk ennyire sem bizalmas, hogy egymással megosszuk azt, ami bánt minket, akkor nincs értelme a viszonyunknak. Hiszen ha ezt a kis problémát (vagy mit) sem tudjuk megoldani, akkor mit csinálnánk egy nagy bajban?
- Ne csináld, Demi! Ne menj el! - kérlelt.
- Mondd el! Mondd el nekem, hogy mi bánt! Csak akkor nem megyek el.
- Na jó, de nem fog tetszeni. Szóval éppen jöttem ki az üzletből, amikor egy szőke hajú kapucnis pasas a kocsimnak támaszkodott. Se szó, se beszéd, belevágott, hogy "láttalak".
- Ez nem nagy cucc, lehet, hogy a rajongód volt...Erre te mit mondtál?
- Erre én kérdeztem, hogy "És mi volt olyan különös?". És tudod, hogy erre mit mondott? Azt, hogy látott engem, meg "azt a lányt". Minket.
- Adam ez egy baromság - nevettem - Ezt nem akartad elmondani?
- Nagyon komoly, és félek, hogy a titkunknak annyi.
- Én is tartok attól, de nem szabad félned! Ez csak egy zakkant idióta, aki kiszúrt minket - próbáltam megnyugtatni. Szorosan megöleltem - Ilyenen nem kellett volna hisztizned.
Eltolt magától. Egy másodperc alatt szeme szúrós lett, és dühös, mint egy éhes viperáé.
- Én hisztiztem? - húzta fel Adam a szemöldökét - Te voltál az, aki itt hagyott volna! - ordított.
- Adam! Nem bíztál meg bennem! - már én is ordítottam - Tudod, hogy ez milyen érzés? Én feltétel nélkül megbízom benned. Bár bennem is vannak kétségek afelől, hogy "visszaesel a homoszexualitásba".
- Hogy érted, hogy visszaesek? Tudod, hogy téged szeretlek! - emelte fel a hangját újra.
- Amikor fiúkat szerettél, akkor lány nem is jutott eszedbe a barátaidon és anyukádon kívül.
- Igen, bevallom. De téged SZERETLEK, Demi! Nem kell senki más, csak te - bizonygatta erősen irántam érzett szerelmét, mégis kételkedtem benne.
- Inkább együnk - javasoltam, és leszáguldottam a lépcsőn Ad-et kikerülve.
- Várj! - kiáltott utánam, és ő is lefutott a lépcsőn. Csak a konyhában ért be. Lihegve nyomott neki a konyhapultnak, és idegesen szorította ki fogai közül a mondatot, ami érlelődött fejében.
- Te azt hiszed, hogy nem szeretlek? Demi, remélem, hogy ezt nem gondolod komolyan! Mindennél jobban szeretlek. Amikor három hete először találkoztunk, nem hiába hívtalak fel magamhoz. Két és fél hete nem hiába csókoltalak meg. Demi, te és CSAK TE vagy az, aki kell nekem - vallott nekem szerelmet azt hiszem, hogy harmadszorra, majd megcsókolt. Én nem csókoltam vissza, csak álltam, és nem csináltam semmit - Demi?
- Most haragszom rád, Adam. Ezt semmilyen szerelmi vallomással nem tudod helyre rakni. Szeretném kicsit kiszellőztetni a fejem, kitombolni magam. Az ebédet egyedül csináltam, mert Leila dolgozni ment. A hűtő második polcán megtalálod. Elmentem futni, szia - Köszöntem el, és felrohantam az emeletre. A nagy bőröndömből kiszedtem a topomat és a sztreccs-nadrágomat, aztán felvettem őket. Copfba fogtam a hajam, aztán megint lefutottam a lépcsőn. Adam furán figyelt, követte lépteimet az ajtóig. Kinyitottam az ajtót, és már menni is akartam, mikor megszólalt.
- Hékás, vigyázz magadra, nem szeretném, ha bajod esne - Nem néztem rá, csak bólintottam, és intettem neki. Ezzel letudtam a búcsúzkodást. Nem csak azért akartam futni, mert mérges voltam, hanem mert a futás jót tesz. Minden izmomat edzi, és ráadásul a többhetes semmittevések közben a hasam környékén felgyülemlett egy kis zsír...Ezért jó volt, meg jól is esett kiszellőztetni a fejem. Folyton Adam járt a fejemben, na meg a szavai. " Amikor három hete először találkoztunk, nem hiába hívtalak fel magamhoz. Két és fél hete nem hiába csókoltalak meg. " - visszhangzott. Már akkor is tetszettem neki, mikor leöntöttem az ingét? Nem hiszem...Adam miért mond ilyeneket? Tényleg ennyire szeret? Jó, tegyük fel, hogy ezt tényleg azért mondja, mert így is van. De miért nem bízik meg bennem?

*Tomo szemszöge***


Elmentem egy nővérért. Jared egyre rosszabbul van. Aggódom érte. "Nagy szerencsémre" egyetlen árva nővérkét sem találtam. Gondoltam, hogy várok egy kicsit. Már húsz perce időztem a folyosón, mikor meguntam, ezért visszarohantam Unikornishoz. Mire lihegve a kórteremhez értem, Jarednek hűlt helyét találtam.
- Hol lehet ez az idióta? - morfondíroztam hangosan. Két lehetőség vetődött fel bennem: vagy a kórházban volt, vagy elszökött a kocsijával. Nem, nem mehetett ki, mert a biztonság őrök nem engedték volna ki, és az autó is a kórház parkolójában állt, úgy, ahogy hagytam. Akkor ha a odabent volt, hol bolyonghatott? Nővérért ment, a büfébe futott, esetleg csak úgy sétálgat? De ha sétálgat, akkor merrefelé? Mit is mondott?
- Aha, Jennánál van, esetleg Shannonnál, de inkább az előbbi - ezért Jennához futottam, s végre megláttam a lököttet. Jenna ágya mellett ült, beszélt hozzá, közben  kezét fogta, és simogatta a lány haját. Azt hittem, hogy eltévesztette a kórtermet, talán Shannonhoz indult, de itt kötött ki.
- Miattam kerültél ide. Ezt sosem fogom tudni megbocsátani magamnak. Ha én nem kezdelek el piszkálni, nem lennénk itt. Ó, Jenna, és amit elmondtál, el sem tudom hinni, annyira szörnyű és fantasztikus egyszerre - gyorsan beállítottam a telefonom, hogy lekamerázza - Nekem is be kell vallanom valamit: nekem is tetszel egy picinykét. És tudom, hogy ezt nem hallod, de legalább elmondhattam neked. Az első szekálódós pillanatunktól kezdve érdekelsz. Hidd el, hogy nem fogok hogy nem fogok neked csalódást okozni. Nem leszek egy újabb rocksztár, aki átgázol rajtad.Nem leszek az idióta apád, vagy a szemét Andy Biersack. Közöttünk működhet barátság is, ha neked az felel meg. Nem akarlak átvágni, de a lányok a gyengéim. Jobban meg kell ismerjelek ahhoz, hogy lemondjak a többi lányról... - jé, ez tényleg Jared ráismertem... - Jenna, Jenna...Mikor bent voltunk a raktárban, azt sem tudtam, mit csináljak, mit gondoljak. Hogy hogyan kerülünk ki onnét, hogy mikor, és legfőképp, hogy mi lesz a megmenekülésünk után. És hogy mi lett utána? Hát mi? Élet-halál között ingadozva fekszel itt, én meg annyira rosszul érzem magam, hogy legszívesebben meghalnék. De ezt nem szabad csinálni, nem lehet minden elől menekülni. Az élet nem erről szól! Az élet arról szól, hogy boldogan élsz, amíg meg nem halsz, vagy talán azután is. Arról szól, hogy egyszer megtaláljuk azt a társat, akire bármikor számíthatunk, aki mindig velünk van, aki szeret, aki az...Igazi. Számodra az a férfi, aki megnevettet, aki nemcsak jóban, hanem rosszban is veled van, akivel kiordítozhatod magad, aki elfelejteti a veled történt traumákat. Számomra pedig...Nekem nem kell nagy Ő. Nem vagyok olyan fickó, aki csak úgy elkötelezi magát - főleg nem egy életre. Ráadásul ki az a hibbant eszű nőszemély, aki képes velem leélni egy életet? - beszélt, aztán hirtelen elaludt. Leállítottam a felvételt, majd Jaredet ráfektettem a szomszéd ágyra.
-T-Tomo? - kérdezte suttogva Jenna.
- Igen, Tomo vagyok. Jenna, hogy vagy? - ültem le az ágya melletti székre, ahol 10 perce még Jared hablatyolt.
- Mindenhol ég a bőröm, meg színes pontokat látok mindenfelé. Zsír a nyugtató - mosolyodott el halványan.
- Jared is eléggé ki van ütve, nézz csak rá! - Jenna rápillantott.
- Úristen, hogy van? - guvvadt ki a szeme, és ha nem fogtam volna le, ki is ugrott volna az ágyból.
- Nyugi, csöppet jobban, mint te, de ő is szörnyen érzi magát. Mindjárt visszajövök, csak bedobom a kórtermébe.
- Ne, jó itt! Legalább ha nem leszel itt, tudok majd valakivel beszélgetni.
- Itt maradok egészen addig, amíg haza nem engednek titeket. Aztán megyünk hozzánk, téged is beleértve.
- Én miért menjek hozzátok? Mit akarsz? - ijedt meg egy kicsit.
- Egyedül laksz, vagy lakótárssal, aki vigyáz rád? Szüleid, barátaid közelben laknak?
- Egyedül - szomorodott el - A barátaim szerte-szét Európában élnek, anya meg az ország másik felében, Maine államban.
- Akkor bizony nálunk maradsz addig, amíg teljesen fel nem épülsz. És mielőtt tiltakoznál, gondolkozz! Én el foglak látni titeket egészen addig, amíg nem lesztek 100%-osan egészségesek, munkaképesek. Ez így mindenkinek jó lesz. Jarednek is, mert annyit beszélhet, amennyit csak akar, neked is, mert kiszolgállak, minden parancsodra ugrok, bár hallgatnod kell Jared örökös panaszkodásait, történeteit, diszkográfiáját, jeleneteit, szerepléseit, élményeit, nekem meg nem kell dolgozni mennem.
- Meggyőztél, na - egyezett bele.

*Demi szemszöge***

Körbe-körbe bolyongtam. Minden ház ugyanolyan volt, nem találtam a visszafelé vezető utat. Nem jutott más eszembe, kopogtattam egy nagy,kék falú ház ajtaján. Egy elég jóképű 40-es évei elején járó férfi nyitott ajtót.
- Jó napot! Elnézést a zavarásért, csak a segítségét szeretném kérni! Az a helyzet, hogy eltévedtem. A Maple Road 17-et keresem. Merre kell mennem? - a férfi azonban nem válaszolt azonnal. Sőt, először alaposan végigmért, és csak azután szólalt meg.
- Nem kérsz egy kis vizet? Látom, eléggé kifáradtál. Futottál? - érdeklődött. És mielőtt még válaszoltam volna, gondolkoztam. Miért is kéne kiadnom magamról felesleges információt? De a szám száraz volt, mint egy sivatag, ezért elfogadtam ajánlatát.
- Egy pohár víz jól esne, köszönöm - a férfi bement a házba. Ahogy kinyitotta az ajtót,engem is beengedett otthonába. Háza kissé szűkös volt, kívülről nagyobbnak látszódott. Megálltam a küszöbön, nem mertem beljebb menni, mégis csak egy idegen férfi ajtajában toporogtam. Kissé remegő kézzel engedte meg a konyhában levő, modern csapot, de mikor a vízsugár alá egy poharat tett, remegése elmúlt. Felém nyújtotta a vízzel teli üvegpoharat - Köszönöm - mondtam, és gyorsan meg is ittam.
- Kérsz többet is? - kérdezett.
- Nem, köszönöm, ennyi bőven elég volt - feleltem. Igazság szerint még legalább fél litert (ha nem többet) meg tudtam volna inni, de nem akartam szemtelen, telhetetlen lenni.
- Gyere be, itt kényelmesebb - hívogatott.
- Nekem sietnem kell, elnézést. Szóval merre is található a Maple Road 17? - hárítottam.
- Úgy tudom, hogy elég messze van. Bent van egy térképem, ha gondolod, elővehetem.
- Legyen szíves! - kértem. Beléptem a házba, becsuktam az ajtót. Alighogy becsaptam, kattant is a zár. A férfi újra megjelent.
- Á mindig ez az önműködő zár...Szóval itt van a térkép - mutatott a kezében levő atlaszra.
- Aha, szóval ez a Maple Road 17! - követtem az ujjammal a keresett utcát - Köszönöm a segítségét, most már mennék.
- Ne olyan gyorsan kis szívem! - kiáltott a férfi. Nem tetszettek a szavai, a hanglejtése.
- Szeretnék menni - sziszegtem a fogaim között.
- Maradj még egy kicsit szivi, és ne izgulj, nem bántalak! - mosolygott, de vigyora inkább egy veszett kutyáéra, Cujo-éra hasonlított...

15.bejegyzés *Negatív gondolatok tömkelege*

*Jared szemszöge***

Arra ébredtem, hogy szörnyen fázom. De már nem a raktárhelyiségben voltam, hanem egy...Nem tudom hol. A szemem még csak foltokban látott. Ám ahogy kitisztult a kép, rájöttem, hogy a kórházban fekszem. Balra fordítottam a fejemet, a fény irányába, az ablak felé. A nap vakítóan sütött, majdhogynem megvakultam. Szerencsémre Tomo takart el a los angeles-i fehér napsugarak elől. Mellettem ült és engem nézett. Nem kissé volt félelmetes.
- Na végre, hogy felébredtél Unikornis. Azt hittem, hogy még napokig itt kell virrasztanom melletted - szólt hozzám nem éppen érdemleges módon.
- Kellett Ben-nek bezárnia...Ezért még bosszút állok rajta! - szívtam fel magam egy pillanat alatt. Aztán eszembe jutott valaki, aki éppolyan nyomorultul érezhette magát, mint én - Jenna hogy van?
- Hát nehezen volt kitapintható a pulzusa, majdnem megfagyott szegény. Most a női osztályon van. Azt mondták, hogy mai napon kívül még egy napig bent kell maradnotok, úgyhogy vettem ki szabadságot - mondta, majd meghűlt ereimben a vér és nem azért mert fáztam.
- És most hogy van Jenna? - emeltem fel a hangomat. Nagyon izgultam.
- Most viszonylag rendben. Úgy, mint te.
- Akkor nincs rendben. Mindenem fáj, éget, fázik és viszket egyszerre. Egyáltalán létezik ilyen? - kételkedtem.
- Sajnálom - húzta a száját.
- Ne sajnálj, nincs szükségem sajnálkozásra. Mit is mondtál? Vettél ki szabadságot? Hogyan? Másfél hét után?
- Figyelj, régóta ismerem Ben-t és amúgy is, miatta kerültetek ide. Nem szóltam neki, majd rájön.
- Nagyon lazán veszed a dolgot. Csak nehogy a munkád rovására menjen a nagy "letojok mindent"-stílusod.
- Nem fog. Nem csinálná.
- Oké, de tudnod kell, hogy két fizetésből élünk. Jó lenne, ha nem fosztanád meg mindkettőnket a jövedelmünk felétől - komolykodtam.
- Igenis pénzügyminiszter úr - bólintott.
- Hékás ez nem vicces! - emeltem fel a hangom, amitől elkezdett még jobban fájni a mellkasom és a torkom. Utálok átfagyva lenni.
- Mit parázol? Van egy csomó pénzünk a bankban! Emlékszel? Rémlik valami a Thirty Seconds To Mars turnékról befolyt összegeiről, ami hármunk bankszámláján landolt? Annyi pénzünk van, hogy nem csak nekünk, de még a gyerekeinknek se kéne dolgozni! - Hol vagy Tomo? Hahó? Hol az épeszű barátom? Sehol. Elnyelte egy kapzsi, ego-mániás szörnyeteg és a helyére lépett.
- Ja és akkor kőgazdagok vagyunk, így nem is kéne bejárnunk dolgozni, nem? Hát minek? - nevetgéltem.
- Én is így gondolom! Mondjunk fel! - lelkesedett. Nem gondoltam róla, hogy tényleg ennyire hülye.
- Te megőrültél, igaz? Kérlek legalább helyeselj! Tomo ébredj fel! Amit évekig összegyűjtögettünk, azt szerinted majd én fel fogom használni? Komolyan? - kiabáltam megint. Addig sem volt angyali a hangom, de annyira berekedtem, hogy szinte nem is ismertem a hangomra.
- Igaz, igaz, igaz. Hazamegyek neked ruhákért, meg ilyesmikért. Szia - köszönt el.
- Csáó! - Várj csak! - állítottam meg - Tomo tudnod kell, hogy teljes mértékben megbízom benned - mosolyogtam rá - De ha netán véletlenül valami történik a Mercedes-emmel, akkor ne tudd meg, hogy mit kapsz! - ordítottam. Tomo nem szólt semmit, csak sietve távozott. Megértettem. Azt hiszem, hogy ez a kórház rossz hatással van rám. Nyűgösen dőltem hátra az ágyban és már nem érdekelt, hogy az egész testem robbanni készült. Sírni tudtam volna a belém villámló fájdalmaktól - akik a testem minden egyes négyzetméterén voltak -, de hirtelen megéreztem a fájdalomcsillapító gyógyító bódulatát. Végre képes voltam ellazulni. Nem fájt semmim, mintha a mennyországba kerültem volna. A gyógyszer álmosító hatása mély álomba repített. Fura álmom volt. Nagy összevisszaság. Shannon egy rózsaszín nyúljelmezben ugrált és tüzet okádott. Tomo balerinának öltözött és mindenkinek bókolt. Egy buzibárban éreztem magam. Amikor nyitogattam a szemem, minden homályos, élénk és mozgó volt. Tudtam, hogy a gyógyszer még nem ürült ki a szervezetemből. Aztán Tomot láttam, aki balerinaként belibbent a kórterembe. És rájöttem, hogy ezt is álmodom. Álom az álomban. Azt is utálom. Mindent utálok. Itt legalábbis mindent. A fájdalmat, ami az ébredés után visszatért, az álom-az-álomban álmot, a bennem levő tűket és azt a gondolatot, miszerint Jenna a halál kráterének peremén táncolt. Igen, azt hiszem, hogy Jenna nyomasztott a legjobban. Szörnyű érzés környékezett meg miatta.
 Mi van, ha egy órával többet töltünk bent a raktárban? Akkor meghalt volna Jenna? Akkor elítélnék Bent? Egyáltalán fény derült volna az esetre? És én is meghaltam volna?
Mindig is utáltam gondolkozni. A tettek emberének tartottam magam, de mostanában ez megcáfolni látszódott. Nem tudtam megválaszolni a kérdéseimet az anyámról, Shannonról, Jennáról, Benről, az életemről, a jövőmről, Tomoról, az...az...élni akarásomról. Hiszen akkor mi értelme élnem, ha Tomo esetleg amellett dönt, hogy visszautazik Bosznia-Hercegovinába, Shannon meghal, Ben kirúg, az anyámat nem engedik ki az ideggyógyászatról, Jenna pedig közönyösen viselkedik velem? Ha nem áll mellettem egy épkézláb ember sem és magamnak maradok? Akkor mi értelme az életemnek? Már a kórházi ágyban is úgy éreztem, hogy a mellkasomba kéne szúrni azt a nyomorék tűt és véget vetni a kínlódásoknak. De a rémisztő jövőhöz képest még mindig jobb volt a jelen. Tomo mellettem van jóban-rosszban, Shannon állapota nem túl rossz, Ben a jövőben a kegyeimet fogja lesni, mivel majdnem megölt, Jennával kibékültünk, és bár anyáról nem tudok semmit, remélem, hogy jól van. Sőt, biztos, hogy jól van. Vigyáznak rá. Szerencsére. Eme elgondolásom közben eszméltem rá arra, hogy Tomo besétált a szobába. 
- Elintéztem mindent - mondta komoly arccal. Furcsa volt így látni, hiszen Tomo alapjába véve egy humoros, idióta személyiség.
- Kösz. Mi van a táskában? - kérdezősködtem és majd' kiguvvadt a szemem, annyira figyeltem a telepakolt táskát.
- Pólókat, neszeszert, alsógatyákat - sorolta és azt gondolta, hogy ennyi nekem elég is. De nem volt. Ezért végigmutogatta az összes dolgot, ami a táskában lapult.
- Haza akarok menni - nyüszögtem.
- Egy napot minimum bent kell maradnod.
- Jó, de holnap vizit után hazaviszel. Igérd meg! - nyivákoltam.
- Jó, holnapra otthon leszel.
- De mi lesz Jennával? - torpantam meg.
- Mi lenne? 
- Hát..Nem maradhat itt. Egyszerűen nem lehet. Milyen emberek lennénk, ha itt hagynánk? - gondolkodtam hangosan. És ahol kilyukadtam, még engem is meglepett.
- Mi van? Valami az agyadra is ment? 
- Nem tudom, lehet... - ijedtem meg.
- Hívok egy nővért - mondta és elfutott. Végre eljött a megfelelő pillanat. Hogy mire? A SZÖKÉS-re.

*Adam szemszöge***

Ó istenem, mennyi szekrény! Szekrények..szekrények mindenhol!
- Adam válassz már egyet, aztán menjünk! - kérlelt Demi.
- De nem mindegy, hogy milyet választok! Az én szobám és nem akarom, hogy elrontsa a látványát egy szekrény...Inkább segíts keresni! 
- Jól van, na - szólalt meg, és nagyon húzta a száját - Ez jó lesz? - mutatott egy barna darabra. Nem sugárzott róla, hogy igazán segíteni akart volna, inkább rábökött az első szekrényre, amit meglátott.
- Tudod mit? Ha nem akarsz segíteni, inkább menj haza! Nem akarlak untatni - morogtam. Kicsit felbőszített.
- Ezt úgy vegyem, hogy szakítani akarsz velem? - kérdezte.
- Nem - nyugtattam meg - Úgy értettem, hogy vitesd magad haza taxival, hozzánk, és csinálj valami finom ebédet!
- Ja, úgy már más...De tudnod kell, hogy borzalmasan főzök.
- Ha annyira szörnyű lesz, anya majd segít - győztem meg.
- Leila? Akkor talán belevágok. Neked mindent - mosolygott, és gyengéden szájon csókolt.
- Akármilyen rossz lesz, megeszem. Ezt megígérem - nevettem. Majd beletúrtam szőke tincseibe, mélyen a nagy barna szemeibe néztem és megcsókoltam.
- Mellesleg egy boltban vagyunk Adam. Nem szeretnék a címlapon landolni. Azt meg főleg nem, hogy zaklassanak minket.
- Drága vagy - mosolyogtam rá -, de nem nagyon érdekel. Azt csinálok, amit akarok. És azzal, akivel szeretném. Veled - pusziltam meg az orra hegyét.
- Na de most már megyek. Még főznöm kell - ölelt meg és elsietett. Távozása után (két órával) megtaláltam végre a megfelelő szekrényt. Fekete színű, kissé fémesen csillogó szekrény lett a kiválasztott. A kocsimba épphogy befért. Már indultam volna, ha valaki nem kopogtatott volna az ablakomon.
- Láttalak - mondta.
- Először is, szia. Másodszor: mi van? - akadtam ki.
- Láttalak - ismételte magát.
- Na és mit láttál? - kérdezősködtem.
- Téged meg azt a lányt - közölte. Megfigyeltem. Kapucni volt fejére húzva, de még így is kilátszott szőke haja. A hang egy férfié volt, aki napszemüveggel takarta el arcát.
- Na hagyj békén - mondtam és elhajtottam.

Bemutatkozás. Mert még nem tettem meg :)

Szia kedves látogató, Kata vagyok!

Nem szeretnék kiadni személyes dolgokat magamról, csupán annyit, hogy szeretek rajzolni, írni, olvasni, kritikát írni, zenét hallgatni.

Kedvenceim:

• Adam Lambert: Számomra a legnagyobb rock-király, rock-isten, énekes, zenész, legjobb ember, legszexibb férfi, legtehetségesebb egyed. És a leg-alulértékeltebb tehetség. Mert homoszexuális. Az emberek szörnyűek. 
  
  
  
  
  
  
  
  
  
• Demi Lovato: Fantasztikus egyéniség, nekem igazi példakép. 
  
• Joe Cocker: Egyszerűen imádom ezt a pasast. Amikor énekel, beleremegek, annyira tetszik. 
  
• The QUEEN: Felejthetetlen zenekar. Freddie Mercury hangja, Brian May és John Deacon gitárszólói, Roger Taylor dobolása...eszméletlenek. 
  
• Thirty Seconds To Mars: Második kedvenc bandám. Aki hallotta már őket zenélni, tudja, hogy miért. 
  
• Michael Jackson: Remélem senkinek sem kell bemutatni, hiszen ő marad örökre a pop királya. 
  
• ByeAlex: Olvassátok el a kritikámat róla. Ott van minden.  http://starity.hu/profil/214399-glambechelon/velemenyek/
  
• Semi Precious Weapons: Érdekes. Egyedi. Nekem nagyon tetszik. 
  
• Green Day: Egyik legütősebb rockbanda a Földön. 
  
• Paramore: Hayley gyönyörű hangja teszi nekem eszméletlenül szerethetővé a bandát. Imádom a zenéjüket. 

És nagyjából ennyi. Ha bármiféle kérdésed van, esetleg meg akarsz ismerni, akkor nyugodtan írj! Remélem tetszett ez a ki összeállítás...

Róluk. A kedvenceimről. Na szép napot! Szia! 

14.bejegyzés *Fagyos a hangulat*

Úristen! 400 oldalmegjelenítés két bejegyzés között? Köszönöm! <3 Boldog új évet mindenkinek! <3

*Tomo szemszöge***

- Már tényleg ki kéne engedni őket Ben - forgattam a szememet. Nem találtam helyesnek főnököm azon cselekedetét, hogy bezárta Jaredet és Jennát egy raktárhelyiségbe.
- Az én kávézómban nem lesz perpatvar! Addig lesznek bent, amíg végleg el nem ássák a csatabárdot! - erősködött, én pedig kezdtem izgulni Jared testi épsége miatt. Hiszen Jenna kiszámíthatatlan volt, kinéztem volna belőle, hogy bántsa Jaredet. Aki persze még életében nem ütött meg nőt, így szerintem visszatámadás nélkül engedte volna azt is, hogy a munkatársnője megölje őt.
- Hallod? Már nem is verik az ajtót. Belenyugodtak. Kibékültek - próbáltam meggyőzni Bent, de ahogy kimondtam a "Kibékültek" szót, egyből tudtam, hogy ilyenről szó sincs - Legalább nézzük meg őket - noszogattam.
- Jó - adta fel végül. Örömmel konstatáltam, hogy végre beleegyezett. Ezennel hát elfordítottam a kulcsot a zárban. Az ajtó nyikorgás nélkül nyílt ki, így a raktárban levő két ember sem hallott meg. Ahogy kitártam a szabadság kapuját, olyan szinten meglepődtem, hogy még én magam sem hittem el. Jared vállára Jenna hajtotta a fejét, mindketten nyakig betakarózva aludtak. Bent farkasordító hideg volt.
- Ben - suttogtam, aztán mivel a siketet játszotta, halkan előreosontam hozzá az étterembe - Jaredék majdnem megfagytak odabent.
- És megfagytak? - húzta fel a szemöldökét.
- Nem, de nem kellett sok hozzá. Azt hiszem, hogy a hőmérséklet fagypont körül van - magyaráztam.
- Miért nem ezzel kezdted, te idióta? - ordította. Hátrafutott a két lökötthöz és azon kattogott az agya, hogy milyen gyorsan tudná őket kimenekíteni a helyiségből. Hamar kitakarta őket és Jaredet felállította, majd annak kezét a nyakába véve kitámolygott. Én Jennát vettem az ölembe. A kockás takarót is hoztam magammal. Ben irodájába mentem, ott találkoztam a főnökkel. Jaredet és Jennát két fotelbe tettük, a lányt melegen bebugyoláltam, Ben pedig Jaredre terített egy plédet.
- Meg tudod nézni a pulzusukat? - kérdeztem. A következő pillanatban Ben lóhalában tapogatta ki Jared kezén az eret.
- Jarednek van, Jennának meg... - mondta és gyorsan a lány kezét is nyomogatni kezdte - nagyon gyenge. Be kell vinni őket a kórházba! - szólított fel.
- És ki tartja a frontot?
- Majd April - jelentette ki.
- Hát szerintem ez nem jó ötlet. Emlékszel, hogy múltkor hogyan viselkedett, amikor Jared nem jött dolgozni, Jenna pedig "sztrájkolt"? A kávé belekötött a kávéfőzőbe!
- Jó, akkor bezárunk addig. Viszont szükségem van rád, legalább tedd be Jennát a kocsimba!
- Persze, de April menjen el veled - javasoltam, miközben Jennát újra az ölembe vettem.
- Ugye csak viccelsz? - kérdezte. Ketten cipeltük a két ifjút az autóhoz.
- Nem. Valakire szükséged lesz, Aprilt pedig nem okos döntés egyedül hagyni, hiszen csak végzős. Nem gondolkodik felnőtt fejjel.
- Na jó. Hívd ide a leányzót - egyezett bele.
- April! - kiáltoztam a csaj után. Az épület kávéfőző részében volt, éppen egy csokis süti tálalásával szerencsétlenkedett.
- Miért? Elszámolni-valója van velem? Ki akar rúgni? - nézett rám rémült arccal és már majdnem sírni kezdett.
- Á dehogy, semmi ilyenről nincs szó - nyugtattam meg - csak egyszerűen menj ki hozzá a parkolóba.
- Oki, szia - köszönt el, én pedig nekiláttam a sütinek. Szépen felszeltem, tányérra tettem és már ki is vittem. A vendégek között megtaláltam a süteményt rendelő úrt, így leraktam elé és jó éjvágyat kívántam neki. Utána visszamentem a pulthoz. A fiatalember volt a legutolsó vendég és már éppen a pakoláshoz készülődtem volna, de ekkor valaki éppen belépett a Starbucks-ba.
- Bocs, nem tudod, hogy hol van April? Nála van a töri tételem és kéne... - hadart a lány. Ismerős volt, de honnan is? Végignéztem rajta: haja szemébe fésülve volt, fekete inge idétlenül állt rajta. Fehér és kissé sportcipőjében topogott és tekintete izgatottan siklott rám.
- April nincs most itt, mert elment a főnökkel. Csak én vagyok itt.
- Te nem Tomo vagy? Nem te vettél fel úgy egy hete taxival? Nem a te taxisofőröd ütött el egy nőt? - kérdezgetett és minden beugrott.
- Caroline? Te vagy az? - hitetlenkedtem. Nem kicsit volt furcsa ez a nap. Először jégkockává fagy a már szinte testvérem és a munkatársnőm, aztán meg beállít egy csaj a kávézóba, aki történetesen az eddig megismert lányok közül a legtitokzatosabb.
- Igen - mondta és megjelent egy halvány mosoly tökéletes, hófehér arcán.
- Kérsz valamit? Most, hogy Aprilt nem tudom adni, hozhatok neked valamit? - udvariaskodtam úgy, mint megismerkedésünknél, csak most éppen nem az ajtót nyitottam ki neki, hanem az iránt gondoskodtam, hogy éhen ne haljon. Mindezt a "tomos, udvarias, férfias és elegáns vagyok a kötényemben"-módban.
- Egy kis süteményt elfogadok, ha nem gond...Van teátok? - érdeklődött nagy barna szemével (amelyiket nem takarta el a haja).
- Hát a Starbucks kávézó, szóval nincs, de ha találok teafiltert, akkor szívesen csinálok neked - I'm a gentleman. Ez már biztos.
- Köszönöm - mondta és különös módon letette a táskáját, majd hátrasétált velem a sütihez. Az egyik szeletet tányérra tettem, öntöttem rá egy kis juharszirupot (amiből sosem elég) és a kezébe adtam.
- Tessék - bólintottam és keresni kezdtem a filtert. Caroline letelepedett az egyik székre és lassan enni kezdte a süteményt. Eközben én még mindig a nyavalyás filter után kutattam, aztán feladtam.
- Nincs filter, kell valami más...Miből csinálnak még teát? - morfondíroztam.
- Csalánból. Az a kedvencem! - örvendezett - Biztos van valahol...Nézd meg a szekrényekben! - utasított én pedig engedelmeskedtem a parancsának. Megnéztem minden létező fiókot és csodák csodájára találtam is egy csalánnak kinéző zöld növényt. Meg sem szagoltam, vagy vizsgálgattam, hogy egyáltalán mi is az, csak beledobtam a forró vízbe mit sem törődve a dologgal. Pedig így végiggondolva talán jobb lett volna...
- Tádám a tea szépen lefőtt, öntöm is - mosolyogtam és kitöltöttem két bögrébe a teát. Mindketten a szánkhoz vettük a szélét és már ittuk is. Ám az ivászat hamarabb befejeződött, mint ahogy elterveztem.
- Fúj mi ez? - köpködte vissza Caroline a teát.
- Nem tudom, de tényleg szörnyű - köhögtem.
- Mit raktál bele? - kérdezte, miközben kiöntötte a teát a bögrékből.
- Valami zöldet... - gondolkoztam - Azt ott! - mutattam rá a rossz ízű dologra, aminek a fele a mosogatógép mellett maradt. Caroline odament, megszagolta és felkiáltott.
- Ez bazsalikom te gyökér! - röhögött. A padlón fetrengve nevetett.
- De egy idióta vagyok! - csaptam a homlokomhoz és közben felsegítettem Caroline-t a hideg acélpadlóról.
- Az - helyeselt és újra elkezdett iszonyatosan nevetni. Rám borult és szinte átölelt, úgy röhögött. Annyira megváltozott. Egy héttel ezelőtt még szomorú és lehangolt volt, most meg mint egy mókamester, úgy horkantgatott nevetés közben. Jaj de meg akartam csókolni! Istenem!
- Caroline - suttogtam, miközben még mindig nevetett, aztán elhallgatott. Csak rám figyelt. A szememet nézte. A hajába túrtam, majd megcsókoltam. Kissé váratlanul érte, éreztem rajta, de nem hagyta abba, folytatta. Nem húzódott el, sőt még szorosabban ölelt magához. És azt éreztem, hogy "oké Tomo, ennyi elég lesz", de még mindig csókolóztunk. Eszem ágában nem volt, hogy befejezzem. Amolyan "egy nyúlfarknyival több, mint egy barát"- féle csók volt a miénk, amit nem lehetett nem élvezni. Utoljára még megpusziltam a száját és kicsit elfordítottam magamtól. Lassan kinyitotta a szemét, de nem akart rám nézni - Nem esett jól? - kérdeztem.
- Dehogynem, nagyon is, csak...Ennek a csóknak semmi értelme nem volt, mert mi nem leszünk többek barátoknál - fejezte ki magát nyersen.
- Nem leszünk többek barátoknál? És ez a csók? Ez sem jelentett semmit?
- Tomo nem is ismerjük egymást. Semmit sem tudok rólad, azon kívül, hogy zenélsz, meg hogy brutál rossz voltál bioszból - röhögött, de komolyra váltotta hangját - Semmit.
- Akkor ismerjük meg egymást! Találkozzunk! Randizzunk! Let's Go!
- Nekem erre most nincs időm. Idén felvételizek és sok dolgom van. Most is csak a tételért jöttem be és nem számítottam rád.
Rúgj belém még párszor - hajtogattam magamban.
- Nem akarlak gátolni a tanulásban, nehogy azt gondold Caroline! - kiáltottam, de úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Szedte a cókmókját, felvette a pulóverét és a táskáját.
- Köszönöm a süteményt és a...nem, a teát nem. Szóval a süteményt - mondta kissé zavartan és elment. Úgy gondoltam, hogy ez nem maradhat így, ezért utána mentem.

- Caroline! - futottam. Szerencsére utolértem. Megálltam előtte, mert még mondanom kellett valamit. - Hidd el, sok nővel csókolóztam már, de veled volt a legfantasztikusabb - vigyorogtam és elmentem. Ha nem keres, akkor nem keres, kár ezt erőltetni, de...De. Legalább megmaradok a fejében a csók miatt. Tomo - Caroline 1:0. Persze kicsit bántott a dolog, hogy ily könnyen lerázott, de legalább volt eszem bosszút állni. Egyedül hagytam a gondolataival. Aztán hirtelen füttyentett a telefonom, Ben írt: Tomo zárj be. Aprilt hazavittem, gyere majd be a kórházba a két félnótáshoz. Amúgy Jared és Jenna is jól van. Ben - írta én pedig gondoltam, hogy a mai napnak még koránt sincs vége...




Jelentkeztem egy blogversenyre! http://divatvilagdiy.blogspot.hu/2014/01/iblogverseny.html