Karácsonyi köszönetnyilvánítás versenyre való jelentkezéssel egybekötve

Kedves olvasók szorítsatok, hogy sikerüljön! Jelentkeztem ugyanis egy blogversenyre, ahol vár rám pár megmérettetés...:)

Szeretnék kapni tőletek visszajelzéseket a blog kapcsán. Fontos lenne :) Szóval nem harapok, írj nyugodtan kritikát a blogomról vagy egy fejezetről, ahogy gondolod. Szívesen fogadom a visszajelzéseket. És ha te, igen te most éppen ezt olvasod, akkor engedd meg, hogy Kellemes és Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánjak! Nemsokára a szilveszter is eljön és addig nem lesz új bejegyzés, szóval Boldog Új Évet is! Most, hogy mindenkinek a legjobbakat kívántam, jöjjön egy kis köszönetnyilvánítás. Nagyon elképedtem és meglepődtem azon a tényen, hogy nyár óta milyen nagy mértékben növekedik az olvasóim száma. Hihetetlenek vagytok! Ezt is köszönöm. És persze azok az emberek, akik mindig mellettem álltak, elviseltek és szerettek ebben az évben. A szüleim, a barátaim (K.O.D.V), a bátyáim, a sógornőim, az unokaöcséim, az unokahúgaim, a mamám...Ők. Akikre mindig számíthattam, akik egoizmusomat és önzőségemet hátrahagyva a bennem rejlő igaz embert ismerték meg. Akiket nem tudok pótolni...És a legjobb az, hogy ezekre a dolgokra nem most jöttem rá. Nem a "szeretet ünnepén", hanem év közben. Mert nem csak karácsonykor kell szeretnünk egymást. Nem csak ünnepek alkalmával kell a másikra gondolnunk, hanem minden egyes nap. Bizonyítsd be a szeretetedet figyelmességgel, odaadással, megbocsátással, jólelkűséggel, ne pedig drága és semmitmondó ajándékokkal! Ha adsz is ajándékot, azt ne azért csináld, mert muszáj. Törekedj arra, hogy az illetőnek tetsszen az, amit kap és arra, hogy eközben te is érezd jól magad! Örülj neki, hogy adhatsz! Ebben a pénz által uralt világban már csak a szeretetnek van értéke. Szeress! És most, hogy ennek a kis monológnak a végére értél, ölelj meg valakit!
Szóval élvezd ki a pihenést, a lustulást vagy amit éppen csinálsz! A lényeg az, hogy jól érezd magad! Kellemes Ünnepeket!                                         Kata :)

13.bejegyzés *Szülők*

Boldog 1100., 1200., 1300. és 1400. oldalmegjelenítést mindenkinek!

*Jared szemszöge***

- Jópofa vagy Ben - harapdáltam számat mérgesen.
- Miért? Nem jó ötlet? - hitetlenkedett.
- Hát nem bizony! Azért jöttünk a Starbucks-ba, hogy dolgozzunk, nem pedig azért, hogy koncertet adjunk! Shannon, a dobosunk egyébként sincs itt, nem érted? Nélküle nem megy az egész. A dobos adja az ütemet... Eljutott az agyadig? - akadt ki Tomo. Szinte fortyogott a dühtől. Tudta, hogy mi lesz. Előbb-utóbb rájönnek, hogy a bátyám kómában van és mindenféle szörnyű pletykák fogják elárasztani az újságstandokat, az internetet, de legfőbb az Echelonok fejét. Ezt nem teheti. És bár nem tud az ügyről, akkor sem csinálhat ilyet. A héten minden nap plakátokat írtunk alá, fotókhoz pózoltunk, szóval kétszer annyira fáradtunk ki, mint amennyire kellett volna. Még Jenna, a mindig morcos, álmos és bunkó munkatársunk is segített aláírásokat hamisítani (tudom, hogy nem szép dolog, de naponta több ezer autogram még is csak "kicsit" sok). April, az ízig-vérig Echelon Starbucks alkalmazott már szinte hozzászokott a jelenlétünkhöz, így csak naponta ötször ájul el, amikor meglátja Tomot vagy engem. Ben pedig...a főnökünk egyre jobban kihasznál minket, és nem is olyan jó fej, mint ahogy Tomo leírta. Engedi, hogy a rajongók lerohanjanak, néha még át is másznak a pulton, hogy a nyakunkba ugorjanak. Egy ideig szerettem a reflektorfényben lenni, mármint a Starbuckban énekelni, de aztán rájöttem, hogy ez hosszú távon nem jó muri, mert elment a hangom. Napokig némán csináltam mindent, amitől Jenna boldognak érezte magát, mivel hogy "végre kussban van", April pedig szomorú volt, mert nem hallhatta a hangomat. Azt éreztem, hogy Jenna direkt bunkó velem. Okkal. Meg kellett tőle kérdeznem, hogy miért.
- Jenna valami bajod van? - kérdeztem.
- Úgy érted, hogy beteg vagyok? Idegbeteg? Mert ha erre gondolsz, akkor menekülj! - dühödt be a semmiért. Erről beszéltem...
- Nyu-godj már le! - kiáltottam - Nem kell fölöslegesen felkapnod a vizet, érted? Mi a bajod velem?
- Semmi - forgatta a szemét, de nem nézett rám.
- Ja persze. De most komolyan. Mondd már el. Napok óta kerülgetjük egymást és bunkóskodsz, ami nagyon idegesít.
- Egyszerűen nem vagy szimpatikus, fogtad? Folyton csinálod az agyad, hogy te ilyen, meg olyan nagy szupersztár vagy. Ez kissé idegesítő. Koncerteket adsz, mintha te lennél a világ közepe. Szóval ne lepődj meg, ha nem ugrállak körül.
- Ezért vagy mérges? Ezért kell bunkónak lenned? Szinte lefogadom, hogyha ismernél, akkor nem néznél rám ilyen szemmel.
- Nincs kedvem megismerni téged, érted? Nem minden rólad szól!
- Bocs, de ezt már tényleg nem értem...Fogom, hogy nem rólam szól minden, de ebbe most miért vonsz bele. Én csak szeretném, ha megismernénk egymást.
- Én meg nem! Volt dolgom rocksztárral. Tudom, hogy ti mind el vagytok magatoktól szállva, nagyon önzők és idegesítőek vagytok! Meg akartok ismerni, hogy aztán utána úgy átcsesztek, mit a sicc! Elhitetitek velem, hogy szerettek és közben pedig azon vagytok, hogy legyen egy újabb strigulátok. Haha egy a lány is bevette...Vagy nem ezt akarod? Nem akarsz átcseszni, úgy mint a többi? - és már meg is tört. Belül mély fájdalma volt, de az arckifejezése semmit sem árult el.
- Sajnálom, hogy így megbántottak, de én tényleg minden hátsó szándék nélkül szeretnék veled egy normális kapcsolatot. Csak egy normális munkaköri kapcsolatot. Semmi többet. Nem kell haverkodnunk, összeborulnunk, sőt még beszélgetnünk sem, csak próbáljuk meg elviselni egymást. Benne lennél?
- Csak normális munkaköri kapcsolat. Csak ez és más semmi, ahogy mondtad. Ha betartod, kezet rá - tartotta a markát kézfogásra.
- Csak normális munkaköri kapcsolat - csaptam bele a tenyerébe.

- Úgy van - mondta és végre elmosolyodott.

Jó volt látni mosolyogni, mert eddig mindig csak a "morcos Jenna" arcát láttam.
Szóval jól telt el a mai nap is. Tomoval este úgy értünk be az ajtón, mint a hullák. Mikor véget ért a munka, nem mentünk be Shannonhoz, mert éreztük magunkon, hogy bizony pihenésre van szükségünk. Remélem, hogy Shannon is megbocsájtotta. Hazaérve tehát egyetlen dolgunk az volt, hogy elérjük az ágyat, de még az is nehezen ment. Ahogy bemásztam a takaró alá, egyből elaludtam.
- Szállj ki a pofámból! - ordítottam rá kora hajnalban, amikor azért visítozott, hogy elkésünk.
- Told ki a valagad, öltözz fel és menjünk már! - siettetett.
- Nem megyek ma. Kifáradtam és kész. Ma egyébként is szombat van, miért kell bemennünk? - ásítoztam.
- Mert munkaidő van és Ben száz, hogy pipa lesz, ha nem leszel ott. Ha nem jössz, kénytelen leszek elvinni a kocsit...Egyedül... - nagyon akarta, hogy elmenjek. Álmosan nem találtam sok összefüggést, hiszen még az orromig sem láttam, de tudtam, hogyha Tomo elviszi a kocsit, akkor nagy bajok lesznek.
- Várj tíz percet - mondtam neki és kisétáltam a fürdőbe. Arcom beesett, tekintetem üveges, hajam kócos volt. Csak egy szokásos reggel - gondoltam. Ébresztésként vízzel locsoltam le magam, hogy friss és üde legyek, de higgyétek el, hogy a kinézetemen és a közérzetemen egy cseppet sem változtatott. Mindegy, attól még valahogy magamra kapkodtam a ruhát, nézhetővé tettem magam, aztán mivel Tomo már nagyon toporgott, kikínlódtam vele a kocsihoz.
- Vezethetsz - ajánlottam fel.
- Kösz haver - tartotta kezét pacsiért.
- Hagyj...Fáradt vagyok, ezért nem én vezetek. Amúgy is meg kell egyszer tanulnod vezetni - ásítoztam. Nem akartam, hogy hálálkodni kezdjen, mert ha egyszer belejön, akkor nem tudja abbahagyni. És egyébként is, nincs rá oka. Annyira álmos voltam, hogy a kocsiban újra visszaaludtam. Tomo rázogatott meg, amikor a kocsi már leállt.
- Na kelj fel! - noszogatott.
- Én itt maradok. Menj csak... - toltam el az arcát. A szemem újra lecsukódott és megint mély álomba szenderedtem.
- Jared! Na gyere már ki! - húzott ki Tomo a kocsiból és majdnem elestem, ha valaki nem rántott volna karon.
- Miért ilyen igazságtalan velem a sors? - hisztiztem. Felnőtt létemre is úgy viselkedtem, mint egy óvodás kölyök.
- Ne butáskodj! - nevetgélt April. Nagyon vidám volt ahhoz képest, hogy hajnali hat körül lehetett. Vegül ez a két jómadár bevonszolt a Starbucks-ba, aztán leültettek az első székre, amit láttak. Lábaim szétterpesztve, kezeim széttárva, fejem hátrahajtva volt és talán úgy nézhettem ki, mint egy részeg. Azokban a napokban úgysem ápoltam magam túlságosan, mert egyrészt nem volt rá sem időm, sem gondom. Nem voltam túlzottan igényes. Egy jó ideje már nem játszottam a "jófiú" Jaredet és már nem is borotválkoztam, a hajam is őrült módon nőni kezdett.
- Remélem, hogy csak álmodom és nem az egyik munkásomat látom aludni az asztalnál! - kiáltozott Ben.
- Figyu Ben...Jared eléggé kifáradt mostanában. Engedd egy kicsit pihenni, csak tíz percet...Kérlek! - próbálta Tomo jobb belátásra bírni a nagyfőnököt.
- Nem! Ez ugyanis egy munkahely, nem pedig hotel! Vagy beáll dolgozni, vagy hazamegy! - csinálta a hepajt.
- Ben, drága Ben...Tudod, hogy tegnap mennyit dolgoztam? A munkaidő elvileg reggel 6-tól délután 4-ig tart. És tegnap meddig voltam bent? Este 10-ig! 6 órával többet dolgoztam, mint kellett volna. És ez nem maszek munka volt, hanem rendes munkaidő! Vagyis ha jól kalkulálok, akkor hat órát pluszban dolgoztam csak a te kedvedért, nem? És persze ne legyek fáradt, amikor fél óra a haza és az ide út. Szóval akkor kinek is van igaza? - kérdeztem. A többiek kissé félénken néztek rám, valószínűleg tudták, hogy mi fog következni.
- Ki vagy rúgva - mondta Ben kíméletlenül. Úgy látszik, hogy semmiféle emberség nem szorult belé - Menj. Most.
- Ha így gondolod, hát legyen - húzogattam a vállam - Tomo elviszem a kocsit, mikorra hozzam?
- Hagyd, majd hazamegyek busszal...
- Oké és mikor érsz haza, éjfél fele? - lettem hirtelen szarkasztikus, aztán Ben gyilkos tekintetét állva mentem ki a bejárati ajtón. Beindítottam a kocsit és egyenesen a kórházhoz hajtottam.

- Jól van? - kérdeztem az egyik nővértől, aki éppen Shannon branül tűjét ellenőrizte.
- Az állapota nem romlik, de...nem látok sok esély arra, hogy teljesen egészségesen épül fel, ha egyáltalán felébred a kómából - mondta. Vigasztalásként megsimította a vállamat, ami jólesett, de egyben feszültté is tett.
- Hogy érti azt, hogy ha egyáltalán felébred? Ennyire reménytelen a helyzet?
- Nem lehet előre megjósolni ezt. Bízz benne, hogy a barátod fel fog kelni egyszer - mosolygott rám - Azt teheted csak, hogy vársz. Türelmesen.
- Ő a bátyám - néztem Shannie-re. - Nem élném túl, ha esetleg...Nem, ebbe bele sem merek gondolni - homályosult el a tekintetem.
- Ne sírj, nem szabad - tárta szét kezét a nővér, én pedig elfogadtam az ölelését - Nem lesz semmi baj.
- Nem akarom elveszíteni. Nagyon sokat jelent nekem és megszakadna a szívem, ha ez történne...
- Nem lesz semmi baj, higgy nekem. Most mennem kell, de ne add fel! - ment ki az ajtón, így egyedül maradtam Shannon-nal.
- Hogy vagy haver? - kérdeztem tőle. Szörnyen nézett ki. Reggeli kinézetemhez képest még így is ő volt felmosórongy. Persze nem válaszolt. A hangja annyira hiányzott, mint egy falat kenyér. Mindent megadtam volna egy-egy mozdulatáért, grimaszáért, sőt még leszidásáért is. Nem akartam elveszíteni - Itt vagyok melletted és mindig itt leszek, amíg fel nem ébredsz - szorongattam meg a kezét. Tenyere melegen izzott, bőre puha volt és selymes. A dobolástól sokszor száradt ki a bőre, sokszor lehetett keménynek érezni. Most már hidratálódott a bőre, nem volt rajta bőrkeményedés. Fél óráig ültem mellette, aztán elköszöntem tőle és elmentem. A kórház hátsó kijáratain közlekedtem, nem bíztam véletlenre a dolgot. Ahogy elértem az autóhoz, bepattantam és hazamentem. Otthon kavarogtam a gondolataim, nem tudtam közöttük rendet tenni. Shannie, Ben, Tomo, April, a nővér és Jenna járt a fejemben. Összekuszálódtak a mondatok, arckifejezések, semmit nem tudtam a helyére tenni. Végső elkeseredésemben inkább csak betakaróztam az ágyamon és benyomtam a szunyát.
Kopogásra ébredtem. Vagyis inkább dörömbölésre. Lassan kászálódtam ki az engem fedő takaró alól, hogy elküldjem a fenébe a huligánt. Ám az állítólagos huligán Ben volt.
- Bejöhetek? - kérdezte számomra elég pofátlanul.
- Zavarsz? Igen. Bejöhetsz? Nem - mondtam.
- Bocsánatot szeretnék kérni, reggel kicsit túllőttem a célomon. Sajnálom.
- Már bocs, de majdnem hulla voltam a héten.
- Tudom és tényleg sajnálom. Akkora a tömeg és mindenki téged akar a vevőktől kezdve a kis munkatársaidig...Kellesz. Légyszíves gyere vissza! - nézett rám kutyapofival.
- Még meggondolom... - morfondíroztam.
- Szükségem van rád!
- Nem tudom, adj időt és most menj el. Kösz - csuktam rá az ajtót. Nem érdekelt nagyon. Nem is gondolkoztam tovább a dolgon, inkább benyomtam egy kazettát. Shannont láttam a képernyőn. Összevágott felvétel volt, rengeteg jelenettel. Egyik pillanatban Shannon még gügyögött, a másikban pedig már a szalagavatóján táncolt. Nagyon örültem, hogy anyu megvédte tőlem az ilyen kazettákat, ugyanis (még kamaszkoromban) sokszor voltam mérges a bátyámra és ilyenkor mindent tönkre akartam tenni, ami az övé volt, vagy rá emlékeztetett.
- Csá Unikornis - köszönt Tomo - próbáltam rábeszélni Bent, hogy gondolja át, de hajthatatlan volt... - magyarázkodott.
- Szia és nem érdekel, de kösz. Amúgy volt ma itt, de elküldtem.
- Ben itt volt? És ezt csak így félvállról mondod? Hülye vagy? - visítozott.
- Nem megyek vissza! Nem érdekel!
- Ben az egyik legszigorúbb főnök, akit valaha ismertem és nem sok emberért tenne ilyet...
- Akkor miért oda mentünk dolgozni? Miért nála gürizünk naponta?
- Mert...nem tudom. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak és segítek új munkát keresni, de...Gondold végig, hogy biztos el akarsz-e menni a Starbucks-ból. Gondold meg.
- Jó, még meggondolom, de nincs rá sok esély - gondolkoztam. Miért maradnék ott?
- Tudod, hogy szinte mindenki kiállt melletted?
- Mindenki? Komolyan?
- Aha, kivétel nélkül. Legjobban Jennán lepődtem meg, tudod, aki egész eddig szemétkedett veled. Ma elég durcás volt, lehet, hogy Ben miatt.
- Tényleg? Hát ez nagyon fura... - ráncoltam a homlokom. Jenna a hiányom miatt lett volna morcos?
- Hát szerintem is. Mit nézel? - kérdezte a tv-re pillantva.
- Házi videót Shannonról. Ma tudod bent voltam nála és hát...nem kecsegtettek sok jóval.
- Mi volt? - ült le mellém a kanapéra.
- A nővér szerint nincs arra esély, hogy egészségesen felépüljön és a felépülése sem biztos, szóval el vagyok keseredve.
- Hát ez nem hangzik jól...Figyelj, de legalább van esély a felépülésére. Ez jó jel.
- Már nem tudok pozitívan gondolkodni. Meg kéne látogatni anyát... - latolgattam tervemet.
- Menjek veled?
- Nem tudom, őszintén fogalmam sincs róla. Lehet, hogy inkább ne. Átöltözöm, aztán átugrok BC-be (Bossier Citybe).
- Nem eszünk valamit? Éhes vagyok - mondta.
- Nem kívánok semmit. Mióta hazajöttem a kórházból, egy gyomorideg van a bennem. Egy falatot nem tudnék lenyomni a torkomon.
- Sajnálom. Figyelj haver - fogta meg a vállam, így a szemébe kellett néznem - Ne feledd, hogy nem vagy egyedül, én mindig melletted leszek. És mielőtt még bármit is szólnál, sajnálom, hogy vissza akartam menni Bosznia-Hercegovinába. Többet nem teszek ilyet, nem fogok elmenekülni a problémák elől. Gyere ide - ölelt meg szorosan, ahogy Shannon szokott...évente egyszer.
- Köszönöm, ez nagyon sokat jelent nekem - mosolyogtam el szomorúan - Megyek anyához, szia - köszöntem el és kiléptem az ajtón.
Sokaknak a vezetés egyfajta szenvedély, amit egy hosszú úttal kiélhetnek, de én sosem gondolkodtam így. A vezetés nekem mindig csak azt a célt szolgálta, hogy A pontból B pontba eljussak. Miközben a volán mögött ülök, nem gondolkozom semmin. Ösztönből szoktam lassítani, sebességet váltani. Most azonban nem tudtam nem töprengni dolgokon. Eddig sosem akadt ilyen alkalom és rendesen meglepődtem magamon, hogy ilyet tettem. Egy képet láttam magam előtt, Shannonét. Ahogy a kórházi ágyon kiengedett hajjal, mereven feküdt, beleégett az emlékezetembe. Próbáltam csak az útra és csak a vezetésre koncentrálni, de nem volt hozzá elég erőm. Rágódtam a dolgokon.
Ha Shannon nem épül fel, akkor én mit teszek? Évekig látogató leszek a kórházban? Folytatni fogom-e a zenélést? Boldog leszek-e valaha? És mennyi ideig lesz a lélegeztetőgép rabja, valamint mennyi ideig lehet gépekkel életben tartani? - gondolkodtam, de semmire nem találtam elfogadható választ.
Mire anyához értem, már túlontúl pesszimista és ideges lettem, mint egy idegbeteg. Lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét, de az nem mozdult, így teljes erőmből rángatni kezdtem azt.
Este nyolc óra körül anya már aludna? - kérdeztem magamtól. Mindegy, felhívtam a telefonját.
- Jó napot, ki Ön? - szólt bele egy női hang, ami határozottam NEM az édesanyámé volt.
- Elnézést kivel beszélek? Az édesanyám, Constance telefonját hívtam, nemde?
- Igen. Én egy nővér vagyok, aki elég közel áll az Ön édesanyjához. Az édesanyja mobilja nálam van, mert nem lehet Constance-nál.
- Miért, hol van az anyám? - dühödtem fel. Egyre ingerültebb lettem, egyre nyugtalanabb.
- Az édesanyja most jelenleg egy ideggyógyászaton van. Ő maga vonult be, amikor érezte magán a betegsége jeleit.
- Köszönöm, és hogy van? - még mindig nem tudtam túltenni magam a híren, amit az imént hallottam, de érdeklődtem iránta. Miért is ne érdekelt volna a hogyléte, hiszen ő adott nekem életet.
- Változó. Az állapota változó - sajnálkozott.
- Köszönöm, viszlát - tettem le. Minél előbb haza kellett érnem. Menekülni akartam. El a háztól, az anyámtól, Shannontól, a gondolatok elől. Túl hosszú volt a visszaút. Kétségbeesetten nyomtam be a rádiót, de legnagyobb pechemre éppen egy szomorú CD volt a lejátszóban. A fenébe is...Végighallgattam a lemezt egyszer és kellőképpen letargikus állapotba kerültem. Hazaérve már annyira végtelenül szomorú voltam, hogy még Tomo sem tudott felvidítani. Elmeséltem neki a történteket és már ő sem szólt semmit. Nem tudott. Lassú léptekkel mentem el a fürdőszobába, ahol levetettem a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Szappanozás, tusfürdőzés nélkül, csak természetesen engedtem magamra a vizet. Nem akartam aludni menni, mert biztos, hogy Shanonnal álmodtam volna...rosszat. Most kivételesen még lakótársam, Tomo sem szólt be, hogy sürgessem magam. Tudta, hogy nagyon magam alatt voltam. Kemény 20 percig álltam a zuhany alatt meztelenül, aztán meguntam és úgy gondoltam, hogy ideje szembenézni a dolgokkal, így egy szál törülközőben sétáltam át a szobámba. Felhúztam magamra egy alsót meg egy laza pólót, aztán bebújtam az ágyba. Éjjel többnyire csak forgolódtam, aludni nem tudtam, így hajnalban már reggeli bagolyként ültem az ágyamon.
- Unikornis - biccentett Tomo reggel 5 körül, amikor is már nem bírtam tovább az ablakon kúszó esőcseppeket nézni és inkább kimentem a konyhába enni valamit.
- Csá - köszöntem fáradtan - Figyu szerinted ma mehetek már dolgozni?
- Miért változott meg ily hamar a véleményed? - csodálkozott.
- Nem gondolkodtam normálisan. Jobb volt, amikor hullaként értem haza. Akkor nem kellett gondolkoznom, nem volt rá időm. Most viszont olyan vagyok, mint egy roncs. Nem szabad ezt csinálnom. Nem emészthetem magam azért, ami történt. Nem tehetem ezt sem veled, sem a bátyámmal, sem pedig a munkatársaimmal. Elhamarkodott döntést hoztam és megbántam. Remélem, hogy Ben visszafogad.
- Én is haver, de minél gyorsabban készülj el, ha tényleg nem akarsz munkanélküli lenni - sürgetett.
- Oké, na - mondtam és elfoglaltam a fürdőt. Elvégeztem a szükséges teendőket, amik elkerülhetetlenek voltak, aztán felöltöztem. Felvettem egy pólót meg egy farmert, aztán beszálltam a kocsiba.
- Most nem vezethetek én? - csillogott fel Tomo szeme.
- Nem - zártam le a témát. Siettem. Persze ezen besértődött és egész út alatt egy mukkot nem szólt - Na itt is vagyunk - néztem az épületre. Még sötét volt, csak a tábla miatt találtam ide. Sok fény szűrődött ki belülről, Benék már bent voltak.
- Jó reggelt - integetett Tomo a többieknek - Hoztam valakit - hívott be. Jenna, April és Ben is tátott szájjal állt, amikor megláttak.
- Te. Meg. Mit. Keresel. Itt? - kérdezte Jenna, aki elsőként eszmélt fel.
- Örülök, hogy visszajöttél Jared - mosolygott April és a nyakamba ugrott.
- Ben nagyon szeretném, ha visszafogadnál - váltottam komolyra - Kérlek. Imádok itt dolgozni és nem fogok többet hisztériázni ígérem.
- Utolsó lehetőséged, hogy bizonyíts. Na emberek, dolgozásra fel! Kötényt mindenkinek! - osztotta szét a SB köténykéket.
Megkaptuk a következő heti beosztást. Mára én maradtam a rendelések felvételénél, Tomo pedig átkerült April mellé, a kávéfőző és süteménykészítő-osztályra, a konyhába.
- Jenna, te ma Jared mellett dolgozol - osztotta ki a feladatokat. Egész nap kerülgettük egymást, mint tegnapelőtt. Mintha a megállapodásunknak nyoma veszett volna. Munka közben, amikor már nem is lézengtek vevők, konkrétan rákérdeztem a dologra.
- Mi bajod van megint?
- Semmi - hazudott.
- Csinálj bármit, csak ne kamuzz. Szóval mi van?
- Ne tettesd, hogy érdekel, mert tudom, hogy nem.
- Mit csináljak? Mondd, mert összezavarsz. Egyszer bunkó vagy, egyszer hiányolsz. Mondta Tomo, hogy tegnap elég lankadt voltál, mert hazamentem.
- Hagyjál már Jared! - emelte fel hirtelen a hangját - Akadj le rólam! Nem érdekelsz, nem fogod fel?
- Jaj, mintha ez izgatna...Persze. Azt mondtad, sőt megfogadtuk, hogy békét kötünk. Nem mondták még, hogy be kell tartani azt, amit megígérsz?
- Oviban, ami nem mostanában volt.
- Pedig nagyon úgy tűnik, hiszen elég gyerekesen viselkedsz!
- Mondja ezt egy szörnyecskéket rajzolgató 40-es éveiben járó férfi... - vágott vissza.
- Ha valamit, egy csekély dolgot tudnál arról, hogy milyen vagyok, hogy mit érzek, nem lennél ilyen.
- Te kezdtél el sértegetni!
- Elég legyen! Nem érdekel, hogy ki kezdte, de az biztos, hogy most befejezitek - szólt közbe Ben.
- De hát ő... - mutogattunk egymásra Jennával.
- Kuss legyen és dolgozzatok!
- Én vele nem vagyok hajlandó - hisztizett Jenna.
- Akkor megoldjátok, most! - mondta és bezárt minket a piciny raktárhelyiségbe.
- Engedj ki Ben! - ordítozott Jenna az ajtót püfölve.
- Nem fogja kinyitni az ajtót - válaszoltam.
- Nem téged kérdeztelek!
- Le kéne nyugodnod...Na mi a baj? - tértem vissza az eredeti témához.
- A helyzet az, hogy semmi közöd nincs hozzá.
- Jenna ne játszd meg magad, hanem beszélj! - javasoltam. A raktárhelyiség kicsi volt és telepakolt. Polcok és szekrények tömkelege fedte a falakat. Jenna akármilyen messze akart menni tőlem, nem sikerült neki, mert a kis szobában nem lehetett köztünk távolság.
- Ez hosszú... Nem értenéd.
- Mert hülye vagyok, nem? Egy normálisan gondolkodó embernek tartom magam. És igen, még akkor is, amikor szörnyecskéket rajzolok.
- Nem akarok veled rosszban lenni, sőt éppen ellenkezőleg. Az a baj, hogy tetszel, hogy bejössz, mint pasi.
- És ez miért rossz? Amúgy kösz - mosolyogtam rá - ez nagyon hízelgő.
- Mert...Már tapasztaltam, hogy a rocksztárok megbízhatatlanok, már bocs.
- Miből gondolod ezt?
- Nem mondhatod el senkinek - suttogta. Kezdett bizalmassá válni az egész beszélgetés és ez nekem nagyon tetszett - Szóval anyám annak idején, nagyon régen fanatikus Rolling Stones-rajongó volt. Szeretett volna eljutni egy koncertjükre és lám, sikerült is neki. Akkora szerencséje volt, hogy a fellépés után találkozhatott Mick Jagger-rel. Randiztak, aztán Mick szokásához híven ágyba vitte őt is. Az anyám utána terhes lett és elkezdett Mick után kutatni, de ő persze nem válaszolt. 9 hónappal később egy kislánynak adott életet. Nekem. Egyedül nevelt fel, sosem volt apám. Már kamaszkoromban tudtam, hogy ki az apám és rettenetesen szégyelltem ezt anyám helyett is. De én azt gondoltam, hogy ez csak egy alkalom. 20 évesen az első fizetésemből elmentem egy Black Veil Brides koncertre. Én is találkoztam az én kedvenc bandám frontemberével, Andyvel, akivel egy csodálatos éjszakát töltöttünk együtt. 1 hónap múlva ébredtem rá, hogy Andy Biersack gyerekét várom. Én is kerestem, kutattam, levelet írtam neki, nyomoztam utána, de nem találtam meg. 3 hónaposan elvesztettem a babát - meredt a távolba szomorúan, én pedig tátott szájjal hallgattam őt - És most már három és fél éves gyermekem lenne, ha megszületett volna. Még mindig nem bírtam feldolgozni és azóta nagyon utálom a bandát.
- Szóval én most Jenna Jagger-rel beszélek? Ez komoly? - hitetlenkedtem.
- Látod éppen ezért nem akartam elmondani.
- Nem, én értem, csak olyan fantasztikus az egész...
- Hidd el, hogy nem az. Apa nélkül felnőni nem jó dolog. Főleg ha az "apád" egy idióta, aki vén csontként ugrál még most is a színpadon.
- Bocsánat, de ezen nevetnem kell - röhögtem.
- A te szemszögedből nézve elég szórakoztatónak hangzik a történetem, de nehéz volt átélni. A legrosszabb az volt, amikor elvesztettem a kicsit... - szöktek könnyek a szemébe.
- Nagyon sajnálom, biztos jó anya lett volna belőled.
- Köszönöm. Ha megszületett volna, biztos belejöttem volna. De ha ő is apa nélkül élte volna le az életét...Nem, ezt nem tudom elképzelni. Remélhetőleg találtam volna egy normális apajelöltet. Csak ez a sok volna ne volna... - potyogtak a könnyei. Megindító volt. Magába roskadva ült a hideg padlón, kezébe temetve arcát - Ó meg még ez is! - mérgelődött. Felnézett az éppen beinduló légkondicionálóra, amire nem is volt szükség, hiszen így is elég alacsony volt a hőmérséklet.
- Ben elég lesz, most már jóban vagyunk, engedj ki! - dörömböltem az acélajtón, aztán belesajdult a kezem és abbahagytam.
- Te nem fázol? - kérdezte fagyoskodva.
- Dehogynem - feleltem, aztán kutatni kezdtem valamilyen takaró vagy ruha után.
- Semmit sem fogsz találni Jared. Itt minden más van, csak valamiféle melegítő eszköz nincs.
- Nem adom fel a reményt! - makacskodtam. A polc legfelső részén megláttam egy dobozt, amiből kilógott egy textildarab. Bárhogy nyújtózkodtam, nem értem el. Valamilyen csoda folytán mégis sikerült megkaparintanom, de nem a kezemmel.
- Vigyázz! - kiáltottam Jennának. Szerencsére lehúzta a fejét, így nem lett baja.
- Na nézzük, mi van benne - kutakodott - Egy takaró! De jó! - vette elő a plédet és betakarta vele magát.
- Én is kapok takarót? - kérdeztem a kezemet dörzsölgetve.
- Persze, de ne vedd el az egészet - húzta vissza magához az "ő részét".
- De még mindig fázok! Add vissza!
- Nekem is kell rész!
- Akkor gyere ide - kértem. Mellém húzódott és a vállamra tette a fejét. A testünk melege és a takaró által adott hőmérséklet már igen jó volt. Jenna bealudt. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el (hiszen sem óra, sem telefon nem volt nálam) addig, amíg Jenna fel nem ébredt, de ahhoz sok, hogy gondolkodni tudjak. Sok mindenen járt az agyam, de ezek szertefoszlottak, amikor megéreztem, hogy Jenna ébredezik. Megrebbentek a szempillái, én pedig igyekeztem nem bámulni őt. Nehéz volt. Natúr festék volt rajta, ami még inkább tetszett. Semmi műszempilla, semmi alapozó. Nem volt mű. Nagyon bejött. Persze ahogy kinyitotta barna szemét, egyből rám nézett és szinte megigézve buktam le.
- Köszönöm, hogy elmondtad - öleltem át az egyik kezemmel.
- Köszönöm, hogy meghallgattál - mosolygott.
- Köszönöm, hogy megbíztál bennem.
- Köszönöm, hogy levetted ezt a takarót, mert megfagytam volna - hálálkodott.
- Ne köszönd. Hálálkodj inkább Ben-nek, ő zárt be minket.
- Ja, a szemét. Mennyi az idő? Mióta vagyunk itt?
- Nem tudom. Nincs órám, a telefonom meg kint maradt. Az időérzékemről meg ne is beszéljünk, mert nincs - röhögtem.
- Hát ez jó. Akkor itt leszünk egy darabig - sóhajtozott.
- Nyugi, egyszer kijutunk innét. Úristen! - kiáltottam fel, mert valami eszembe jutott.
- Mi van? - ijedt meg.
- Te láttad a Pánikszoba című filmet? Játszottam benne, én voltam Junior. Tudod, az a fonott hajú fickó, akit a film közepén lepuffantottak.
- Aha. Bírtam azt a részt - vigyorgott.
- Most csalódtam benned - vágtam fel dívásan - Na mindegy. A lényeg az, hogy most is be vagyok zárva valahová. Ez fura, nem?
- Hát...nem.
- Te klausztrofóbiás vagy? - tértem át hirtelen egy másik témára.
- Nem, dehogy. És te?
- Én sem, szerencsére. Szörnyű dolog lehet félni valamitől... - gondolkoztam, aztán Jennára néztem, aki újra benyomta a szunyát. Én sem tudtam mit csinálni, ráadásul az "éjjeli alvástól" fáradt lettem. Halkan felálltam és lekapcsoltam a lámpát. Odabújtam mellé és megsimogattam a haját (nem tudom, hogy miért), aztán én is elálmosodtam...

*Demi szemszöge***

- Ne akadj ki - szóltam bele a telefonomba.
- Miért? Mi baj? - aggodalmaskodott Adam. Telefonon keresztül is hallottam hangjában a félelmet, így gyorsan meg kellett győznöm arról, hogy semmi bajom nincs.
- Jaj, jól vagyok, ne aggódj. Készültem egy meglepetéssel...
- Mivel? - lett hirtelen izgatott.
- Nem nagy cucc és lehet, hogy inkább kellemetlen, mint jófajta meglepetés - húztam a szám. Lehet, hogy rossz ötlet volt.
- Na mondd már... Tudod mit? Játsszuk el, hogy ezerszer megkérlek, hogy mondd el és te kilencszázkilencvenkilencszer is nemet mondasz, ám most kibököd. Szóval... - akarta megtörni titkolózásomat.
- Szia, majd ott találkozunk - köszöntem el és gyorsan leraktam a telefont.
- Minden rendben kicsim? - kérdezte anya az előttem levő ülésről. Mellette apa vezette a kocsit. A szüleim mindenáron el akartak jönni az ideiglenes koncertemre, így hát autóba pattantunk és már a Vegasból San Diegóba tartó úton haladtunk.
- Anya nincs semmi baj, csak Adam volt - magyarázkodtam.
- Az az Adam? - mosolygott anya. Erre apa is hátranézett, nem figyelve az autópályát.
- Apa! Hahó, te vezetsz! - kiabáltam rá. Egyből visszafordult - És igen AZ a Adam.
Muszáj volt anyuékat beavatnom az ügyekbe. Mikor egy hete hazaérkeztem, mindketten össze-vissza ölelgettek, puszilgattak, mintha nem egy hétre, hanem egy évre mentem volna el Vegasból. Kérdezősködtek mindenféléről és persze a "Kinél aludtál?"-téma is felszínre került. Gondolkoztam azon, hogy azt mondjam-e nekik, hogy csöveztem, vagy ilyesmi, de inkább elmondtam nekik a teljes sztorit. Persze a "meg akartam ölni magam, de Adam megmentett az utolsó pillanatban" részt kihagytam, de így is meglepett arcokat kaptam.
- Akkor most szerelmes vagy?
- Nagyon úgy tűnik - vallottam be.
- Akkor most odaköltözöl?
- Azt hiszem. Minden percemet vele akarom tölteni.
- Demi idő előtt még nem akarok nagymama lenni. Érted a célzást, ugye?
- De anya! - akadtam ki. Közben éppen a cuccomat rakodtam.
- Mi az? Hozzáköltözöl, gondolj ilyen dolgokra.
- Oké anya - nyugodtam le. Ez volt délelőtt.
- Kicsim elkalandoztál? - kérdezte anya határozottan a mostban.
- Csak gondolkoztam - tereltem el a figyelmét sikertelenül.
- Csak nem Adam-en?
- Nem, most kivételesen nem. Attól, hogy szerelmes vagyok, még nem biztos hogy csak rajta jár az eszem. Lehet, hogy 99,9 %-ban rajta gondolkozom, de most az a tizedszázalék foglalja le az agyam nagy részét.
- És mi az? - kérdezte apa, most már komolyan az utat figyelve.
- Izgulok. Nagyon remélem, hogy sikerülni fog, mert ha nem...Abba bele sem merek gondolni.
- Sikerülni fog. Tudom - nézett anyu hátra és megsimította a kezemet. Lefoglaltam nem éppen pozitív gondolataimat zenehallgatással, olvasással és mire feleszméltem, már a san diego-i városháza előtt voltunk. Nagy tömeg zárt el a színpadtól, ahová már rengeteg ember telepedett le. Nem volt könnyű előrefurakodni úgy, hogy senkit se lökjek meg, de a végére már "nem érdekel semmi" elven tolongtam előre meg-meg lökve jó pár rajongót. Végre előrejutottam a színpad mögötti részbe.
- Bocsánat Adam Lambert-öt keresem - szólítottam meg egy headset-es lányt.
- Rajongóknak tilos a belépés - mondta komolyan.
- De vicces a Trespassing koncert miatt - nevettem el magam - Demi Lovato vagyok, ma én is fellépek.
- Látom valaki nagyon rámenős - mosolygott a leány. Nem kedves, hanem inkább vigyorgó mosolyt villantott - Menj ki innét - mutatott a bejáratra.
- Gond van? - jelent meg Adam. Nagyon jól játszotta a szerepét, csak barátként vagyis előadóként kezelt. Nem nézett rám, nem kacsintott, egyenesen a lányra meredt.
- Ez a lány azt mondja, hogy ő Demi Lovato - fitogtatta igazát.
- Mivel ő Demi Lovato. Te pedig ki vagy rúgva - a lány tátott szájjal és kidülledt szemekkel fogta fel a történteket.
- Adam! Ne csináld ezt! Ne rúgd ki kérlek! - könyörögtem.
- Demi ő nem engedett volna be, érted? És ha miatta nem léphettél volna fel? Akkor mi lett volna?
- Jó ez a te dolgod, nem szólok bele. Van öltözőm? Szeretném valahol átvenni a ruhámat, ha nem baj.
- Menj a folyosón, az egyik Lovato névre szól, az lesz a tiéd.
- Köszi majd beszélünk - néztem rá barátságosan. Nehéz volt megállnom, hogy ne öleljem meg, hiszen az egy nélküle töltött hét igazi örökkévalóságnak tűnt. Hiányzott. Egy hét együtt, egy hét egymástól külön. Ez volt a kapcsolatunk jelenleg. Láttam rajta, hogy ő is kissé ideges és feszült, de nem csak a fellépés kapcsán. És hát szemében a negatív érzések mellett a boldogság is megcsillant, mikor bólintott szavamra. Nehézkésen, de izgatottan lépkedtem az öltözőm felé és mikor megláttam, hogy a nevem az ajtóra van írva, felsóhajtottam. Ez komoly Demi, ne szúrd el - gondolkoztam - Meg kell csinálnod. A jövőd múlik rajta.
Beléptem a szobába és csak ámultam-bámultam. Szép, fehér falú öltöző volt modern lámpákkal, tiszta sminkasztallal, puha kanapéval és élelmiszerekkel telepakolt üvegasztallal. Nagyon tetszett. Nem volt nagy, de nekem nagyon is megfelelt. Miután átvettem a ruhám egy nagy tükörben nézegettem magam. Az Adam által felvett göncöket párosítottam össze vagányul. A fejemben éppen a Heart Attack szólt, próbáltam nem elfelejteni a dalszöveget.
- Bejöhetek? - kérdezte egy selymes hang az ajtó másik feléről.
- Gyere akárki is vagy - szóltam gyanútlanul.de nagyon reméltem, hogy Adam az.
- Gyönyörű vagy Demi - mondta, de megvártam, hogy bezárja az ajtót és csak akkor öleltem meg. Ahogy hozzábújtam, két kezével átkarolt és úgy álltunk az öltöző közepén.
- Jó itt lenni - mondtam a szemébe nézve. Már majdnem kicsúszott a számon a szeretlek vagy a hiányoztál szó, de úgy gondoltam, hogy az korai lett volna. Bár így a helyzet kis mértékben kellemetlen volt.
- Örülök - mosolygott és fehér fogsora megcsillant az öltözői lámpák fényében - Felkészültél?
- De még mennyire! Nagyon izgulok... - tördeltem kezeimet - Szerinted menni fog?
- Biztos vagyok benne - nyugtatott meg, aztán gyengéden homlokon csókolt - Harapjunk valamit...Nem vagy éhes?
- Csak Adam Lambertre. De rá eszméletlenül - bókoltam. Vette a célzást és szemmel láthatóan élvezte a tőlem kapott csókot.
- Hányszor, mégis hányszor mondjam még, hogy tőlem nem laksz jól? - vigyorgott.
- Ahányszor ezt mondom. Újra és újra hallani akarom a hangodat, ahogy kinyögöd ezt a mondatot. Látni akarom a szádat, ahogy kiejted a szavakat. Nevetni szeretnék azon, hogy milyen komolyan gesztikulálsz a mondat közben. Százszor, ezerszer, tízezerszer mondd kérlek - néztem rá sóvárogva és ahogy befejeztem a beszélést, rájöttem, hogy ezek a sorok felértek egy komplett szerelmi vallomással is. Ebbe kicsit belepirultam, de Adam enyhítette ezt és gyengéd ajkaival csókra ösztönzött.
- Most, hogy kifejtetted rólam a véleményed, együnk. Tényleg éhes vagyok - mondta és leült a kanapéhoz. Rosszul esett, hogy ennyire nem érdekelte a mondandóm, vagy hogy ilyen gyorsan túlesett a dolgon, így én a kanapé másik végére ültem és válogattam a szendvicshez valót - Mérges vagy?
- Nem - feleltem szinte dühöngve.
- Látszik az arcodon. De miért?
- Hogy miért Adam? Elmondjam hogy miért? Azért, mert neked cseppet sem hiányoztam egy hét leforgása alatt, de én minden nap veled álmodtam! Veled akartam lenni, érted? Őrült módon hiányzott a vihogásod, a nevetésed, az érintésed, a csókod, a szeplős bőröd, a csodálatos szemed. Te nem érzed azt, amit én - könnyeztem - Én...én szeretlek, de tudom, hogy te nem így érzel - hunytam be a szemem. Csak akkor nyitottam ki, amikor Adam a hátamra tette a kezét.
- Hogy én nem szeretlek? Te is tudod, hogy ez badarság, Demi. De jól bedőltél - mosolygott.
- Mi van? - néztem rá értetlenül kisírt szemekkel.
- Csak azt akartam, hogy bevalld. Gondoltam, hogyha érzel irántam valamit és nem úgy szeretgetlek meg, mint ahogy eddig, akkor valami történni fog. És történt - közölte a tényt halovány mosollyal.
- Most legszívesebben egy kanál vízben megfojtanálak, ha nem lennél ennyire, de ennyire aranyos - öleltem meg.
- Nagyon szeretlek Demi. Mindennél jobban - mondta romantikusan, de ez az érzés alábbhagyott, amikor a harmadik mondatot is kimondta - Éhes vagyok, csinálsz nekem szendvicset?
- Rettentő ünneprontó vagy - mondtam, de azért csináltam neki egy szenyót. Már szinte jó volt nézni csámcsogását.
- Miért eszel ilyen gyorsan?
- Mert 2 perc van a fellépésig - mondta.
- Úristen! 2 perc? Erre még nem állok készen! - sápadtam le.
- Nyugi, neked még hat perced van.
- Hat perc! De sok! - fejeztem ki magamat cinikusan.
- Sikerülni fog. Gyere feküdj el, kicsit megmasszírozlak, hogy ellazulj - feküdtem hasra a kanapén. Jól esett Adam finom kezének masszírozása és az aközben levő édes csókok. Felültem és egy gyengéd csókkal köszöntem meg neki.
- Sok sikert. Menned kell - öleltem meg. Adam kisietett és pár pillanat múlva hallottam a morajt. A fanok sikongattak, mikor meghallották Adam hangját. Izgatottan hallgattam végig a Trespassing-et és mikor Adam felkonferált, kénytelen voltam kimenni.
- Köszöntsenek egy meglepetésvendéget, akit teljes szívből, szeretettel hívok fel ide. Közismert, nagyon jó hangú énekesnő, aki előad nekünk egy új dalt, a Heart Attack-ot. Üdvözöljék Demi Lovatót! - kiáltotta, az emberek pedig nagy lelkesedéssel vártak. Ahogy kiléptem a színpadra integetni kezdtem és kivettem Adam kezéből a mikrofont, valamint megöleltem őt. Adam leült a zongoraszékre, amit a turnéi során sosem használt és elővette a kottát.
- Üdv San Diedo! Fogadjátok szeretettel legújabb, legfrissebb számomat, a Heart Attack-ot! - mosolyogtam és énekelni kezdtem.

Fura, hogy én csak fellépés előtt izgulok, aközben nem és így nézve szerencsésnek vagyok mondható. Féltem a közönségre nézni, hátha nem tetszik nekik. Nem túl stabilan fordultam meg, ahol több ezer sikongató Glambert ujjongott. Tetszett nekik. Ott álltam a színpadon a zongora mellett, Adammel szemben és ahogy ránéztem, elöntöttek a könnyek. A boldogságtól sírtam, amit visszahozott az életembe. Amikor rám nézett és látta, hogy elkezdtem bőgni a színpad közepén, odajött hozzám és megölelt. Ledobta magáról a szájához erősített mikrofont és a nyakamhoz bújt.
- Sikerült. Ezentúl semmi baj nem lesz, higgy nekem - súgta a fülembe.
- Köszönöm. Nagyon szeretlek Adam - mondtam, aztán kibújtam az öleléséből és már majdnem adtam neki egy csókot. Szerencsére időben leállítottam magam és csak két puszit nyomtam az arcára. A Glambertek egyre hangosabbak lettek, mikor észrevették bennem azt a fajta hálát, amit Adam jogosan érdemelt ki tőlem. Látták rajtam azt, hogy mennyire szeretem Adamet és ennek szót is adtak a koncert utáni gyorsan megszervezett sajtótájékoztatószerűségen. Adam mellett ültem a bandájával együtt. A riporterek egymás hegyén-hátán akartak kérdezni dolgokat Adamtől, tőlem, de legfőképp kettőnkről.
- Hol találkoztatok? Adam írta a dalt? Mennyi idő alatt? Hogy jött szóba, hogy fellépsz egy Adam Lambert koncerten? - terheltek minket, de nekem volt türelmem válaszolgatni nekik.
- Felhívtam Ad-et, hogy ráér-e találkozni velem, mivel nagyon tehetséges dalszövegírónak és zenésznek tartottam és tartom. Igen, Adam írta a Heart Attack-ot. Azt hiszem, hogy egy nap alatt lett kész. Adam ajánlotta és belementem. Imádok szerepelni - mosolyogtam, de Adam-en nem ezt láttam. Elég feszült volt. Mintha a fellépés előtti énünket felcserélték volna fellépés között. Teljesen ellentétei voltunk az egy órával ezelőtti hozzáállásunknak. Én pozitív lettem, Adam viszont negatív és nem tudtam, hogy miért.
- Barátok vagytok? Mármint csak barátok? - szemtelenkedett az egyik firkász.
- Igen, nagyon jó barátok vagyunk. Nem tudom, miért nem lehet megérteni, hogy Adam homoszexuális - forgattam a szememet.
- Csak úgy látszott a színpadon, mintha ti...
- Adam sem táplál irántam érzéseket és én sem iránta. Nagyon jó, közeli és igaz barátok vagyunk. Igaz Ad? - kérdeztem és haverian meglöktem. Szegény nem figyelt, így nagyot zakózott.
- Bocsi - nevettem ki. A riporterek előtt más szerepet vettem fel, haveri jellegűt. Igazából lehajoltam volna hozzá, hogy felsegítsem és hogy adjak neki egy csókot, de ezt most nem tehettem meg.
- Nincs bocsánat! - nézett rám, aztán elröhögte magát. Helyre állt minden. A kérdések egyre fárasztóbbak lettek, így két óra faggatózás után mindenki ment a maga útjára. Úgy gondoltam, hogy nem is öltözök vissza, csak visszamegyek az öltözőmbe és felkapom a táskámat. Ez lett volna, ha úgy tizenöt sikongató lány nem állt volna az ajtóm előtt.
- Kérhetünk autogramot? - néztek rám nagy, csillogó szemükkel.
- Hát persze - mosolyodtam el - Hogy jutottatok be lányok?
- Az úgy volt, hogy beszöktünk. Eddig sosem sikerült, csak most. Az a biztonsági őr nem volt a szokott helyén. De ugye nem mondod el senkinek?
- Titok - mondtam és elhúztam a szám előtt az ujjam, cipzárt imitálva. A lányok boldogan vihorásztak még, aztán már indultak is kifelé - Azt hiszem, hogy máskor nem tudtok bejönni, úgyhogy ha akartok találkozni Adam-mel, most tegyétek! - javasoltam.
- Merre találjuk? - sikították izgatottan.
- Várjatok egy picit - mondtam, aztán kezembe vettem a telepakolt táskám - Mehetünk. Én sem tudom, hogy hol van, keressük meg együtt. Lopózva sétáltunk a folyosón. Halkan lépkedtünk és megláttunk végre egy szép ajtót.
- Adam - szóltam be. Szerencsére tényleg ő volt, bár először Tommy Joe Ratliff szőke fejét láttam meg.
- Mi az drágám? - jött hozzám.
- Adam hoztam neked rajongókat - vigyorogtam.
- Jaj ne - suttogta, de már késő volt. A lányok olyan módon rohanták le, mint ahogy a rovarok sáskajárás idején Egyiptomot. Alig láttam belőle valamit. Össze-vissza ölelgették, puszilgatták, nyomtak elé tollakat és papírfecniket, a telefonok az arcában voltak... Már majdnem röhögőgörcsöt kaptam, mikor Tommy félrehívott.
- Beszélhetnénk? - bizalmaskodott.
- Persze, mondd csak.
- Te vagy az imádott lány? - kérdezte. Megint elpirultam, nem tudom hányadszorra életemben, vagy életem azon időszakától kezdve, hogy megismertem Adamet.
- Azt hiszem... Ezt Adam mondta?
- Igen. Nagyon szeret téged. Figyelj - váltott mélyebb hangra - szeretném, ha nem bántanád meg. Inkább most hagyd el vagy mondd meg neki, hogy nem vagy belé szerelmes, mint később. Adam az egyik legjobb barátom és nem akarom, hogy összetörd a szívét.
- Jaj Tommy... Annyira jó, hogy ennyire aggódsz Adamért és ez nagyon szép tőled, de felesleges. Eszem ágában nincs elhagyni, mert én szeretem őt. Igazán szeretem. Nem tudom, hogy hogyan lesz, meddig tart majd ez a kapcsolat, de minden tőlem telhetőt el akarok követni annak érdekében, hogy sikeres, boldog jövőnk legyen. Nem pár hónapos kapcsolatot szeretnék vele, nem csak járáson gondolkozom vele kapcsolatban.
- Huh egy kő esett le a szívemről - sóhajtott fel, aztán megölelt.
- Örülök és nyugalom. Szeretem őt - mosolyogtam. Tommy elengedett, rám mosolygott, aztán a rajongókkal együtt elment. Adam-mel már csak ketten maradtunk az öltözőben.
- Most hazamegyünk? - kérdezte, miközben a derekamat fogta és mélyen a szemembe nézett.
- Ha a te otthonod, az én otthonom is, akkor igen, haza.
- Akkor pattanj fel a hátamra!
- Dehogy megyek! Eszement vagy! És akkor mi lesz, ha sérvet kapsz? Akkor én mit csinálok? - akadtam ki.
- Ne aggódj, jól bírom a terhelést - mondta, aztán befeszítette az izmait. Kijelentéséhez képest alig tett meg pár métert.
- Na ennyi volt? A kutyám tovább vinne el - nevettem.
- Kifáradtam. Hány kiló vagy?
- Egy nőtől nem szabad ilyet kérdezni! Nagyon szemtelen vagy! - ripakodtam rá.
- Na és hol a meglepetés, amiről beszéltél?
- Pillanat - intettem le - itt van. Adam, ők a szüleim. Charlotte Lovato, az anyukám és Richard McPumpkin, az apám - Adam kicsit lemerevedett, de gyorsan előhozta legjobb és legszimpatikusabb formáját, aztán illendően bemutatkozott.
- Jó napot! Adam Mitchel Lambert-nek hívnak - nyújtotta a kezét. Apa kicsit hezitálva fogadta el a kézfogását, aminek anya láthatóan nem örült. Én sem. Bemutatkozás után még ejtettünk pár szót, aztán apuék induláshoz készülődtek.
- Anya még ne, a cuccaim a kocsiban vannak.
- Akkor mi legyen? - kérdezte csípőre tett kézzel.
- Jöjjenek el hozzám, vagyis a szüleimhez. Összeismerkedhetnek és beszélgethetnek velük, ha szeretnének - ajánlotta fel Adam és próbáltam ezt a cselekedetét nem elfelejteni, mert ez egy nagy piros pontot ért a képzeletbeli Adam-osztályozókönyvemben.
- Hát jó. Akkor Adam ti menjetek elöl, követünk titeket - egyezett bele apa, így hát gyorsan kocsiba pattantunk, aztán elindultunk.
- Olyan aranyos vagy - mosolyogtam rá.
- Ugyan már, szerintem ez így volt helyes. Milyen dolgokat hoztál tőletek? - érdeklődött.
- Hát... - húztam el a szám - Nem sok mindent...
- Pontosan? Ne kelljen harapófogóval kiszedni belőled a dolgokat, mondd már!
- Csak ruhát. Meg sminket. Meg párnát. Meg neszeszert. Női cuccokat. Vágod, nem?
- Dehogynem, de remélem, hogy nem hoztál fotelt, szekrényt, meg ilyesmiket, mert csak foglalnák az amúgy is kis helyet.
- Semmiféle bútort nem hoztam. Várj csak, hol lesznek a gönceim, meg a dolgaim? - gondolkoztam.
- Majd megoldjuk - biztatott. Lambert-ékhez érve elfogott az a bizonyos "otthon vagyok"-érzés, amit Vegasban, anyuéknál nem tapasztaltam. Fura dolgok ezek.
- Jaj Demi már nagyon hiányoztál! - ölelgetett meg Leila, Adam anyukája.
- Nekem is hiányoztál - viszonoztam. Ebertől is kaptam jó pár puszit, meg "Üdvözlünk újra itt"-mosolyokat, amik nagyon jól estek. Adam és az én szüleim hamar összebarátkoztak, aztán Adammel felmentünk az emeletre. Telepakolva, izzadtan dőltünk le az ágyra és szerintem egyre gondoltunk-holnap pakolászunk. Lehánytuk a bőröndöket meg a táskákat, aztán szépen elterültünk az ágyon.
- Lesz itt nekem hely? - vinnyogtam.
- Persze, majd kidobálunk pár dolgot. Beszerzünk egy fiókos szekrényt és minden meg lesz oldva.
- És hol lesz a szekrény? - egy üres négyzetmétert nem láttam.
- Css...Ne gondolkodj. Majd holnap minden el lesz intézve - rendezett le.
- Adam - néztem fel a mellkasáról - remélem, hogy holnap nem ezt fogod mondani.
- Én is remélem - nyögte ki és mindketten felnevettünk.
- Fáradt vagyok, azt hiszem, hogy mindjárt elalszom... - suttogtam.
- Főzök neked kávét, gyere - annyira édes!
- Köszi, inkább alszom.
- Demi tájékoztatlak, hogy délután öt óra van
- Nem érdekel. Álmos vagyok - makacskodtam.
- Na szívem főzök neked kávét - emelt fel és ölben vitt le a földszintre.
- Mi az Demi? Valami baj van? - ijedt meg Leila és anya.
- Jaj dehogy, csak nagyon kifáradt, ezért főzök neki kávét. Ki mit kér inni? - nézett mindenkire figyelmesen. Mindannyiunk leadta a "rendelését", amiket Adam kiosztott. A kávé tényleg jót tett, utána olyan voltam, mint egy túlpörgött búgócsiga.
- Megyünk drágám, legyél jó. Néha azért telefonálj  - ölelt meg anya.
- Szia Demi, vigyázz magadra. Bár ilyen emberek között ez könnyű feladat lesz - nézte boldogan Leiláékat.
- Sziasztok - öleltem meg őket, aztán integetve mentem vissza a házba.
- Na most már csak ketten vagyunk - közölte Adam vigyorogva és megcsókolt.
- Drágám, a szüleid is itt vannak - toltam el magamtól a szép kis fejét.
- Nem érdekel - kezdte el csókolgatni a nyakamat.
- Adam... - nagyon finom ajkai voltak és nehéz volt neki ellenállni.
- Ugyan, ne zavartassátok magatokat, felmegyünk - jelentette ki Eber és már el is tűntek Leilával együtt. Adam felültetett a konyhapultra és újra szájon csókolt. Két kézzel öleltem át, miközben egyre forróbb lett köztünk a hangulat. Odáig mentek el a dolgok, hogy az inge már kigombolva volt a mellkasán.
- Azt hiszem, hogy most kell abbahagynunk - suttogtam a fülébe.
- Ne szomoríts el, kérlek - csókolt meg újra és újra - Demi kérlek ne hagyjuk abba. Most ne.
- Ne itt. Ez a konyha és mégis csak...Menjünk el fürödni. Most - javasoltam. A következő pillanatban már a fürdőszobában voltunk. Egyre szenvedélyesebben csókolt meg, egyre nagyobb volt a vágy köztünk. Meleg testünk szinte egybeforrt, amikor pár ruha lekerült. Már javában folyt a víz a kádba, mi pedig mellette ölelkeztünk. Már csak tényleg pár gönc volt rajtunk, amikor Adam megszólalt.
- Azt hiszem, hogy elsietjük a dolgot. Nem szabad ilyen őrült tempóban haladnunk, Demi.
- Az a helyzet, hogy én sem állok készen - vallottam be - Szeretlek Adam - öleltem meg - Olyan jó, hogy így gondolod. Nagyon szeretlek és nem csak ezért.
- Nem tudom, hogy jó lesz-e. Kicsit izgulok, mert számomra ez az első alkalom...
- Mi? De hát... - nem értettem semmit.
- Lánnyal még életemben nem voltam és nem akarom elszúrni. Rá kell hangolódnunk egymásra.
- Szerintem is, de most menjünk aludni. Már tényleg álmos vagyok... - ásítoztam.
- Bújj csak be az ágyba, én megyek utánad - mondta - Még lefürdök - adott egy csókot.
- Oké én pedig átöltözök - egyeztem bele és átsétáltam a szobába. Nehezen, de elpakoltam a bőröndöket, mert szükségem volt helyre és meg kellett keresnem a pizsamámat. Ahogy felvettem, elszomorodtam. Nem állt úgy rajtam, mint Adam Queen-es pólója, így kutatni kezdtem a bizonyos ruhadarab után. Amikor végre megtaláltam és áthúztam a nyakamon, Adam éppen akkor lépett be.
- Látom, hogy mindig jól időzítek - állt mosolyra a szája.
- Na gyere - paskoltam meg a fekhelyet - Te mikor lett ilyen nagy az ágyad? Múltkor alig fértünk el rajta - gondolkoztam.
- Úgy, hogy ez egy másik ágy... De hogy került ide? - töprengett - Anya! - kiáltotta el magát, aztán elfutott. Amikor beértem, már én is ott álltam mellette az apukáék hálószobájában.
- Minek köszönhetjük a franciaágyat? - kérdeztem.
- Demi sokáig leszel itt, legalábbis ezt reméljük, így beszereztünk nektek egy olyan ágyat, amin kényelmesen el tudtok férni- Remélem, nem baj - mosolygott.
- Persze, hogy nem baj. Köszönjük - hálálkodtunk, aztán jó éjszakát kívántunk és már tényleg elmentünk aludni.
- Nagyon jó fejek a szüleid - mondtam, miközben bebújtam a takaró alá és Adam mellkasára hajtottam a fejem.
- Tudom, szerintem is - értett velem egyet és adott egy csókot. Aztán még egyet és még egyet...Olyan jó volt hallani szíve dobogását, érezni finom illatát, ízlelni édes száját, simogatni selymes haját. A szemébe nézni olyan volt, mintha egy istennel szemeznék. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?