8.bejegyzés *Barátok vagy szerelmesek?*

*Demi szemszöge***

Mit keresek én Adamnél? Valami halványan beugrik, de miért aludtunk együtt?
- Demi kérsz valamit enni? - kérdezte figyelmesen, én pedig próbáltam nem észrevenni kidolgozott, meztelen felsőtestét.
- Köszi valami reggeli jól esne - feleltem és reméltem, hogy összedob valami könnyűt. Erre elővett egy 2 mázsás szakácskönyvet.
- Mit csinálhatok magának Miss Lovato? - érdeklődött tágra nyílt szemmel. Észrevette, hogy mellkasát figyelem és halványan elmosolyodott - Fogd meg - és kezemet a szívere tette, aztán a kockás, szőrtelen hasán húzta végig.
- Ezentúl izomagynak hívjalak? - viccelődtem.
- Nekem mindegy, de te éhes fogsz maradni, ha csak a tökéletes testemre koncentrálsz - szemtelenkedett.
- Mr. Egó csinálna nekem valami ínycsiklandozó ételt?
- Bízza rám hölgyem. Maga csak öltözzön fel, sminkelje ki magát. Használhatja a ruháimat és a sminkkészletemet - én pedig kérésének eleget téve felsiettem az emeletre és készülődni kezdtem. Kiloptam a szekrényéből az American Idol alatt látott Queen-es pólóját, valamint egy rövid sortot. Ráérősen vetkőztem le és öltöztem fel. Átmentem a fürdőbe, ahol a sztereotípiákat meghazudtolóan nem láttam Adam sminkkészletének egy darabját sem. Kutatgattam a fürdőszobaszekrényben és megtaláltam. A mosdó alatti szekrényben CSAK smink volt. Hirtelen ötletemben gyorsan leordítottam Adamnek a lépcsőn.
- A Strut cimű számodban nincs bent véletlenül a Maybeline szó?
- Majdnem mindenki azt hiszi, pedig nem, mert az make-believe. Egyébként is MAC-et használok - ordította vissza sértődötten.
- Látom. Felvásároltad az egész MAC áruházat? - erre már nem válaszolt, de hallottam ahogy elkezdi énekelni a Bohemian Rapsody-t. Komótosan visszakullogtam a fürdőbe és végre elkezdtem kisminkelni magam. Alapozót sosem használtam, így csak szempillaspirált tettem fel és szemhéjtussal húztam egy vonalat a szemem fölé. Ami normálisra csak akkor sikeredett, mikor vagy ötvenedszerre csináltam meg. Még kutatgattam, nézelődtem a felső szinten, aztán lementem Adamhez a konyhába. Azt hiszem, majd' leesett az állam, mikor az asztalra néztem. Adam rákos, pesztós, zöldséges tésztát készített el nekem, ami már kinézetre is fenomenálisnak látszott.
- Zsó étvázsát kívánok a kiszasszonynak. Hemélem, hozs megfelelőnek találjá á főételt. Kíván hozzá eszetleg egy kisz boht? - mondta ezt francia akcentussal. Én pedig majdnem dobtam egy hátast.
- Ui monsieur lá petit boht kéhek - válaszoltam, mire Adam (még mindig egy szál gatyában) kitöltötte a bort. - Merci - mosolyogtam rá és adtam az arcára egy puszit.
- Szíveszen hölzsem - evés közben még beszélgettünk, aztán egyszer csak kattant a zár és belépett egy középkorú nő az ajtón.
- Szia Anya! - ölelte meg Adam az édesanyját, aki viszonozta azt, majd kérdőn nézett körbe.
- Mi történt itt? - kérdezte bár nem úgy, mintha ordításhoz készülődne.
- Semmi sem történt köztünk - magyarázkodtam. És ezt persze egy olyan hosszú pólóban mondtam, ami félreérthető volt.
- Anya itt aludt nálam a barátnőm. Nem csak a pólóm van rajta, hanem a sortom is. Mutasd meg Demi. - erre felhúztam a felsőt addig, hogy látszódjon a rövidnadrág - Ennyi az egész. És hogy rajtam miért nincs ruha? Szeretek feszíteni a csajoknak - mondta mosolyogva.
- Nem akartam semmit sem félreérteni. Tudom, hogy a fiúkat szereted. Az étel miatt kérdeztem. Már karácsony óta unszollak, hogy csinálj nekünk valamit.
- Hát most megjött a kedvem - pimaszkodott.
- Akkor ahhoz is jöjjön meg a kedved, hogy felöltözöl. Sipirc! - küldte el Adamet a helyszínről, aztán vigyorogva rámnézett. - Bocsánat még valószínűleg nem ismerjük egymást. Leila Lambert vagyok, Adam édesanyja - nyújtott kezet.
- Demi Lovato vagyok és a fia egy isten - fogadtam el a kezét és kicsit elpirultam.
- Jobbat nem is kívánhatnék. Várjunk csak...Demi? Te? Nagy öröm, hogy itt láthatlak! - mosolygott rám és megölelt - Szerintem Adam nagyon kedvel téged - jelentette ki.
- Honnan gondolja? - kiváncsiskodtam, mert elültette a fülemben a bogarat.
- Megkérlek, hogy tegezz. És Adam még a pasijainak sem főzött. Csak karácsonykor szokott. Te könyörögtél neki? - mi van?
- Nem! Dehogy! Ráadásul ő kérdezte, hogy éhes vagyok-e, és hogy csinálhat-e nekem valamit. Khm...biztos, hogy Adam homoszexuális?
- Fura. Igazából nem vagyok benne biztos, hogy nem habarodott-e beléd - jelentette ki, nekem pedig újra leesett az állam. Aztán Leilával észrevettük, hogy Adam boldogan jön le a lépcsőn.

Szürke kopott nadrág, fehér póló és barna, kötött mellény volt rajta. Ahogy mellém ért, átkarolta a vállam és nagyban mosolygott. Már biztos, hogy belém szeretett.

7.bejegyzés *Kínos találkozások*

400 oldalmegjelenítés :)

*Tomo szemszöge***

Azt hiszem depressziós lettem. Komolyan. Nem tudom, hogy mi legyen a zenekarral, magával az életemmel. Hogy mi lesz Shannonnal. Mindennel. Mit szólnak ehhez a 30 Seconds To Mars rajongói, az Echelonok? Mit szól ehhez anyukám, aki reményekkel engedett el Amerikába zenélni? Mit szól ehhez a sajtó és fogják-e a kómás Shannont zaklatni? És mit szólok én az egészhez? Azt, hogy véget ért. Nagy döntések előtt állok. Menjek haza Bosznia-Hercegovinába feladva az álmomat, reálisan élni, vagy maradjak itt és nézzem végig a karrierem hanyatlását, valamint a legjobb barátom halálát? És ha hazamennék, mi lenne Jareddel? Itt hagynám egyedül az idegbajos (bocsánat, nem sértésként) anyukájával? És ha Shannon felépülne? Mit szólna hozzá, hogy nem voltam itt vele és az öccsével? Nem költözhetem el. Nem tehetem ezt. Nem lenne etikus és nem mellesleg a közérzetem sem lenne a helyén.
- Álljon meg! Vigyen vissza! - mondtam a taxisofőrnek, aki mérgesen nézett vissza rám.
- Csak ha kétszeresen fizeti ki a fuvart! - alkudozott.
- Jó, jó,jó. A lényeg, hogy forduljon vissza - és közben a taxiból figyeltem az elém táruló világot. Az emberek annyira kiismerhetők. Volt, aki lefelé hajtva a fejét szomorúan ballagott. Megbántották. Volt, aki szinte szökdelt a macskaköveken, annyira jól érezte magát. "Ép testben ép lélek" - ez teljesen illett rá. Volt, aki telefonnal a kezében élesen artikulálva beszélt. Valószínűleg a stressz tette ezt vele. Viszont volt, aki semmilyen mimikát nem mutatva normális léptekkel haladt. Barna haja eltakarta fele arcát. Sötét kapucni volt a fején, fekete nadrágot hordott és ütött-kopott sportcipő villant meg a lábán. Olyan fura volt. Más.
- Stop! - kiáltottam a sofőrre, aki persze az adott pillanatban akkorát fékezett, hogy a fejem jó erősen beütöttem az előttem levő ülés hátsó részébe. Odakaptam a fejemhez. Szerencsére velem nem az történt, mint Shannonnal. Szerencsére.
- Most kiszáll? Mit képzel magáról? - háborodott fel a taxis. Jogosan.
- Pillanat - tartottam fel az ujjamat és kinyitottam az ajtót. Gyorsan odafutottam a lányhoz - Mi a baj? - kérdeztem a leányt, mire ő összeráncolt homlokkal ezt mondta:
- Mit érdekel az téged?
- Csak úgy. Szomorúnak látszottál. Figyelj - mondtam gyorsan belefojtva a szót - sietnem kell. Beülsz mellém a taxiba? - kérdeztem spontán.
- Hová visz? - és még mindig ellenséges volt.
- Haza. Hozzám. De ha akarod, utána hazafuvarozlak.
- Mi után? - értetlenkedett.
- Azt hittem, hogy beszélgetünk...De ha nem akarsz...Szia - köszöntem el.
- Várj már. Nem mondtam azt, hogy nem akarok. Menjünk - lepett meg.
- Hölgyem - nyitottam ki neki az ajtót. Kicsit talán idegesítette az udvariasságom, de nekem nem mondta. Megkerültem az autót (így illik) és bepattantam mellé hátra.
- Ja amúgy bocs még nem mutatkoztam be - szégyelltem el magam - Tomo vagyok, Tomo Milicevic. Biztos ismersz - reméltem, hogy ismer, de arckifejezését látva ez nem volt egyértelmű. Más már a nyakamba ugrott volna, ő meg csak ül itt és úgy néz rám, mint valami idiótára. - Na jó. Hallottál már a Thirty Seconds To Mars nevű bandáról? - még mindig értetlenül nézett rám. Erre elkezdtem dúdolni az egyik legismertebb dalunkat, az Up in the Air-t ( http://www.youtube.com/watch?v=y9uSyICrtow ). Na erre a tettemre már reagált és elgondolkozva állított le.
- Ja már hallottam ezt a dalt. Az osztálytársam imádja ezt a zenekart. Teljesen odavan meg vissza.
- Oké én ennek a bandának a gitárosa vagyok. De mindegy. Téged hogy hívnak?
- Én Caroline vagyok és mondhatnám, hogy "és ezen a beceneven hívnak a barátaim", de nincsenek barátaim, úgyhogy ezt nem mondom.
- És... - nem jutott eszembe hirtelen a neve, mert a mondat további részére figyeltem - Caroline hogyan lehetséges az, hogy nincsenek barátaid?
- Nem fogadnak el. Ennyi. Én írok, rajzolok, zongorázok és azt hiszik, hogy más vagyok. Vagyis inkább hogy rosszabb, mint ők.
- Sajnálom, hogy így gondolják - mondtam és láttam Caroline-on az ijedtséget. Abba az irányba néztem, ahová ő.
- Komolyan elütött egy nőt? - ordítottam a sofőrrel és gyorsan kiugrottam a taxiból, hogy segíteni tudjak.
- Jól van? - kérdeztem aggódva.
- Tomo? - kérdezte kissé bódultan.
- Igen persze. Ingyen fotó és beszélgetés...De jól van?
- Nem ismersz rám? - sok rajongó kérdi ezt. Honnan tudnám? De most tényleg egy ismerős arcot láttam. A volt barátnőmét.

6.bejegyzés *Csókok a láthatáron*

300 oldalmegjelenítés! Nagyon köszönöm, hajtsunk az újabb százasra! Jó olvasást<3

*Adam szemszöge***

Ének, ének, ének. Körülbelül öt órán át. Eddig tartott megírni egy dalt kottával, dalszöveggel együtt. Kivoltam teljesen...
- Kérsz whiskey-t? - végre itt volt a várva várt pihenés. Csak Demi, én és Jack Daniels.
- Tölts. Sokat. Rúgjunk be - ő sem fáradt ki. Á dehogy...
Mivel nem vagyok alkoholista típus megengedtem magamnak, hogy egyetlen egyszer a sárga földig leigyam magam. Még hogyha ezt egy "úrihölgy" társaságában is teszem. Éjjel folyamán borozgattunk, vodkáztunk (oroszok örömére) és tequilát is kevertünk.
Sokat beszélgettünk. Az ágyamon feküdve arra eszméltem fel, hogy Demi egyre közelebb jön hozzám. Közben lehunyta a szemét és fogalmam sem volt, mi a célja ezzel. Aztán mikor szája az enyémhez ért már rájöttem mit akar. Engem.
Első gondolatomat megvalósítva ellöktem magamtól gyengéden a fejét, mire hirtelen elaludt és a mellkasomra dőlt. Utána kényelmesen elhelyezkedett rajtam és szuszogni kezdett. Megsimogattam a haját és lassan a másik oldalára fordítottam Demit. Aztán felemeltem és ölben vittem be anyuék szobájába. Letettem az ágyra gyöngéd testét és komótosan betakartam. Egy jó ideig még nyújtózkodott a párnák között, aztán végül teljesen elaludt. Nem hiszem, hogy emlékezne a csókra ébredés után. Vagy egyáltalán bármikor. Elgondolkozás közben bementem a szobámba és ledőltem az ágyra. Még soha nem csókolt meg nő úgy, hogy érzelem lett volna benne, nem csak rajongás iránti vonzalom.
Fura, pedig már sok kapcsolatban éltem. Mondjuk nem nőkkel, hanem férfiakkal, de ez részletkérdés.

Már tizenéves koromban észrevettem, hogy a fiúkhoz vonzódom. És az, hogy ezt megállapítottam, megnehezítette az életemet. A hozzáállásom dolgokhoz, emberekhez, élethelyzetekhez nem változott meg, mert ugyanaz az ember maradtam, mint voltam. Egyedül az emberek változtak meg. Ahogy lenéztek, mert a saját nememhez vonzódtam. Mert én más voltam. Mintha én nem ember lettem volna, hanem egy földönkívüli. Nem azt nézték, hogy volt tehetségem, hanem azt, hogy én fiúkkal csókolózom. Ez miért háborítja fel az embereket? És egy nő és egy férfi csókja miért nem? Mert az normális? Akkor én ezek szerint nem vagyok normális? Mondja meg már valaki...Kérem...Olyan emberek ítélkeznek felettem, akik egy mukkot sem tudnak rólam. Akik felszínesen ismernek. Vagy inkább akik nem ismernek.
Ránéztem a szobában Demire. Olyan volt, mint egy angyal.

Fejével az ablak felé fordult én pedig leültem az ágy másik felére. Aztán annyira elnyomott az álmosság, hogy befeküdtem mellé az ágyba. Arra ébredtem, hogy Demi forgolódni kezdett. Felültem az ágyban és Demire pillantottam. Össze-vissza kiabált és jobbra-balra forgolódott. Gondoltam, hogy felébresztem. Kicsit megráztam, hátha felkel. De nem. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Gondoltam, hogy kiabálok neki. Nem ment. Hoztam egy pohár vizet is. Ráöntöttem. Ijedten nyitotta ki a szemét és nedves hajjal ült fel az ágyban.
- Jézusom! Adam? - kérdezte. Hát igen a smink nekem is számít.
- Igen. Tudod tegnap dalt írtunk, aztán jól leittuk magunkat - hát nem hangzott ez olyan szépen, mint gondoltam.
- És mi...lefeküdtünk egymással? - lepődött meg ténylegesen. Nem csoda. Egy szál alsógatyában álltam ott előtte.
- Nem. Dehogy. Tudod én meleg vagyok - jelentettem ki. Hiszen tényleg nem feküdtünk le egymással. Sőt egy kósza csóktól eltekintve semmi sem történt köztünk szerencsére.
- Hú oké - és láttam rajta, hogy megnyugodott.
- Nem történt köztünk semmi, Demi nyugodj meg - nyugtatgattam. Igaz közben eltusoltam egy dolgot. A csókot. Betudtam annak, hogy csak részeg volt. Pedig nem csak erről volt szó...

5.bejegyzés *Változnak a sorsok*

*Demi szemszöge***

Az egyik pillanatban meg akarom ölni magam, a másikban pedig már az új albumomra készülök egy san diegoi villában. Normális ez?
- Na akkor drága Demi hogyan kezdjünk hozzá a dalíráshoz? - kérdezte Adam a zongora mellett állva.

- Adam neked van olyan dalod, amit te írtál? - érdeklődtem - Talán abból meríthetnénk egy csöppnyi ihletet.
- Hát konkrétan... - törte a fejét - Pillanat mindjárt jövök. Nézz csak körül, tudom, hogy akarsz - én pedig tágra nyílt szemmel és némi kiváncsisággal jártam körbe a ház minden egyes szegletét. A ház szinte csak fekete és fehér volt, egyedül a családi fotók hoztak színt Lamberték otthonába. Egy csigalépcső vezetett a második szintre, ahol megpillantottam az Adam szobáját. Az ágyon a takaró nem hogy megigazítva nem volt, de egy nagy csomónak látszott. A fekhely alatt tartózkodtak a szennyes ruhák. Tipikus pasi. Csak pár kép volt a falon. Egy fotó Adamről és Kris Allenről, valamint egy gyermekkori kép egy mosolygós, vörös hajú, kék szemű kisfiúról.

Vajon Adam lehetett az? Nemhiszem... Íróasztalán egy HP laptop feküdt, mellette és körülötte pedig szanaszét heverő dalszövegek, kották és emlékeztető cetlik sokasodtak. Nagy fekete szekrényajtók tárva-nyitva voltak (úgy is lehetne mondani, hogy közszemlére tette) megmutatva a bennük rejlő fellépőruhák és egyéb textilanyagok tömkelegét.
- Látom megtaláltad a szobámat - szólalt meg a hátam mögül az itt lakó férfiú.
- Hát ez volt a legrendetlenebb, úgyhogy erre tippeltem. Amúgy ez az édes kisgyerek te lennél? - böktem rá az adott képre.
- Igen. Tudod valójában vörös a hajam. Fura mi?
- Hát...igen. Azt hittem, hogy természetesen vagy fekete, de úgy tűnik, hogy nem minden olyan, amilyennek látszik.
- Szóval akkor írunk egy dalt valamikor? Mert én igazából ráérek, de neked még innét haza is kell jutnod - gondolkodott az én szemszögemből. De én nem akartam hazamenni.
- Majd keresek egy motelt. Vagy ilyesmi...Na de most ne rám koncentráljunk, hanem a dalra. Oké?
- Igenis Miss Lovato! Na akkor irány a piano! - indult a zongora felé. Majd elővett egy nagy hangjeggyel díszített mappát, amit sok papírt tett tömötté. Kihúzta belőle az első lapot és gondolkozva énekelni kezdte.
-"Puttin' my defences up, Cause I don't wanna fall in love, If I ever did that, I think I'd have a heart attack" - és elsőre tudtam, hogy ez a dal az a DAL. Ami hamarosan az én dalom lesz.

*Jared szemszöge***

Csak mereven  feküdt ott. Pedig élt. De azt hiszem, hogy inkább ő élt abban a pillanatban, mint én. Még hozzá képest is halottnak éreztem magam...A testvérem kómásan feküdt az ágyon és semennyire sem érzékelte a külvilágot. Nem tudtam, mit is tehetnék. Üljek ott mellette addig, amíg fel nem ébred, vagy egy csekélyke kis esélyt mutat arra, hogy tud még normális életet élni? És ha ez nem csak pár hónapig, hanem évekig fog tartani? Akkor mit teszek? És ha vajon még fel is épül, akkor fog-e változni? Milyen irányba? Ilyen horderejű gondolatokkal terheltem meg így is épp eléggé zavaros elmémet.
 - Na jó. Utasítottam a főnővért, hogy tartsa titokban miféle rocksztár van a kórházban. Remélem a rajongók sem fogják megtudni mi történt Shannonnal - hadarta el Tomo. Ha adhatnék neki egy hozzá illő jelzőt, akkor biztos ez lenne "Tomo az inkognitós celeb". Miközben hallgattam zenésztársam további nyavalygását a "lelepleződésről" egyre biztosabb lettem benne, hogy milyen rohadtul önzőek vagyunk.
- Tomo - szakítottam félbe - nem vetted észre, hogy csak magunkra gondolunk? Itt van egy kómás ember mellettünk és közben tervet eszelünk ki arra, hogy ezt az egészet hogyan titkolhatnánk el a nyilvánosság elől? Nem hogy őt támogatnánk, beszélnénk hozzá...Nem, mi csak itt sajnálkozunk, hogy mi lesz, miközben a bátyám nincs eszméleténél! Nem tudnál egy kicsit nem saját magadra, hanem másra gondolni? - üvöltöttem vele. Nagy volt rajtam a feszültség. És mellesleg igazam is volt.
- Te komolyan nem fogod fel, hogy mit mondok? Az a tét, hogy Shannon pihenni tudjon. Hogy ne zaklassák a rajongók és persze minket sem. Mégis kinek lenne az jó, ha a sajtóban olyan hírek keringenének, hogy "A 30 Seconds To Mars felbomlik, mert a dobos éppen haldoklik"...
- Várj te azt mondtad, hogy haldoklik? Hogy merészeled azt mondani, hogy haldoklik?! - bőszültem fel - Az én testvérem igenis él! Él!
- Figyelj én nem azt mondtam, hogy nem fog felépülni, de nem látok rá sok esélyt - próbálta gondolom elsimítani a helyzetet. Hát nem kimondottan sikerült neki...
- Hogy a jó francba adhatod fel? Itt senki sem adhatja fel!Akkor takarodj innét! Nem akarlak látni! Tűnj el innen! - ordítottam neki. Már az ajtó kilincsét markolászta, mikor odamentem hozzá. - Ne haragudj Tomo. Kérlek ne menj el, mert nem akarom. Shannon sem akarná azt, hogy rosszban legyünk. Én annyira ostobán viselkedtem... - és szemem sarkából egy könnycsepp futásnak eredt - De nem tudom, hogy mi legyen a bandával. Azt hiszem az lenne a legjobb ha....egy jó hosszú időre a Thirty Seconds To Mars szünetet tartana.

Vége...

Mást nem tehetünk. - Mi hárman vagyunk a zenekarban és más nem léphet be!
- Szóval akkor véget ért az Echelonok kora? - kérdezte Tomo olyan mélységesen szomorúan, hogy én majdnem elbőgtem magam.
- Igen azt hiszem véget ért - és ma vetettem még egy utolsó pillantást bátyámra. Kiengedett haja a válláig ért és csukott szemmel feküdt ott mozdulatlanul. Igen, az Echelonok kora végleg lezárult.

4.bejegyzés *Gyere el hozzám*

Csodálatosak vagytok! Imádlak titeket köszönöm a 200-on felüli oldalmegjelenítést :* így tovább!

*Adam szemszöge***

- Szóval te komolyan meg akartad ölni magad? - szakítottam meg a csendet a metrón ülve. Igen akármilyen sztárok vagyunk még mehetünk földalattival, nem?
- Szia figyu találkozhatnánk valamikor, nem? - szólt nekem egy eléggé közönséges lány nagy, mély dekoltázzsal.
- Nem mutatkoznánk be egymásnak? - kérdeztem. Ez azért elég alap, nem?
- Szia Vanessa vagyok - mutatkozott be a szűk ruhájú, rámenős lány.
- Michael vagyok és meleg, sajnálom - hazudtam.
- Ó de kár... Nagyon hasonlítsz Adam Lambertre, tudod?
- Igen, sokan összekevernek vele, de már megszoktam. Szia.
- Csáó - köszönt végre el a lány.
- Komolyan ezt mondtad neki? Nem gondolod, hogy kicsit leégett szegény? - védte meg egy csöppet a lányt Demi.

Fotózzuk le Adamet az új pólójában, mert az olyan jópofa! Kösz Demi :D 

- Figyelj ő kezdett ki velem, hát ezt kapta. Most mit mondjak erre? Nincs kedven folyton rajongókkal foglalkozni még szabad perceimben sem.
- Jó vagy Adam. Profi. Szóval miért akartam megölni magam? - tért vissza a kérdésre - Úgy éreztem, hogy senkit sem érdekli az, hogy végigcsináltam, sem az, hogy élek.
- Először is köszönöm, másodszor pedig hogy hogy nem voltak ott melletted a barátaid?
- Hát nem tudom, hogy miért nem. Fogalmam sincs róla. Pedig én jó voltam hozzájuk.
- Lehet, hogy meguntak téged. Vagy más miatt nem foglalkoztak veled.
- Igen, de visszatértem! Itt vagyok! Hahó! - a metrón ülő emberek egy pillanatra felénk néztek, aztán úgy 5 másodperc után lelankadt a figyelmük, és tovább csinálták azt, amit eddig.
- Látjuk, látjuk. Figyelj volt turném a Trespassing-gel, de még most is akadtak kisebb koncertek, értsd 5000 fő. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha te lennél az elő-fellépőm?
- Drága Michael - hívott az álnevemen - nincs is új számom! Régiek már lejárt lemezek, senkit sem érdekelnek...
- Nézd itt is vagyunk! Dehogynem! Nagyon jók a dalaid! Én egy rockerfigura vagyok és kéne írni neked valami hasonlót. - közben leszálltunk a metróról - Na milyen lett az új Demi?
- Erős azt hiszem...
- Milyen? Nem hallom jól...
- Erős!
- Milyen?
- Erős! Erős! Erős! - kiáltotta torkaszakadtából Demi. A san diegoi-i járókelők már meg sem lepődtek a kiáltozás hallatán. Hát igen üdv újra San Diego!

Lekaptam :P

- És milyen albumot készülsz piacra dobni legközelebb Demi? - játszottam el a kedvéért egy őrült riportert. Miss Lovato benne volt a játékban és válaszolgatott.
- Egy nagyon ütős számokkal teli cd-t! Nagyon állat lesz! - mondta lazán és rockeresen, miközben kinyújtotta a nyelvét és ördögvillát mutatott.
- Örülök a hírnek! Ééés vége! - zártam le az "interjút" - Na menjünk el hozzám és ott írunk majd valami dalt neked te kis rocker!
- Oké irány hozzád! Amúgy ettől a ponttól messze laksz?
- Nem messze. Elég közel - mondtam ki az igazat. Csak arra nem számítottam, hogy Demi egész út alatt azt fogja kérdezgetni, hogy "ez a te házad?". Már a vége felé kicsit meguntam és azt mondtam itt vagyunk. Az már tényleg az én házam volt.