7.bejegyzés *Kínos találkozások*

400 oldalmegjelenítés :)

*Tomo szemszöge***

Azt hiszem depressziós lettem. Komolyan. Nem tudom, hogy mi legyen a zenekarral, magával az életemmel. Hogy mi lesz Shannonnal. Mindennel. Mit szólnak ehhez a 30 Seconds To Mars rajongói, az Echelonok? Mit szól ehhez anyukám, aki reményekkel engedett el Amerikába zenélni? Mit szól ehhez a sajtó és fogják-e a kómás Shannont zaklatni? És mit szólok én az egészhez? Azt, hogy véget ért. Nagy döntések előtt állok. Menjek haza Bosznia-Hercegovinába feladva az álmomat, reálisan élni, vagy maradjak itt és nézzem végig a karrierem hanyatlását, valamint a legjobb barátom halálát? És ha hazamennék, mi lenne Jareddel? Itt hagynám egyedül az idegbajos (bocsánat, nem sértésként) anyukájával? És ha Shannon felépülne? Mit szólna hozzá, hogy nem voltam itt vele és az öccsével? Nem költözhetem el. Nem tehetem ezt. Nem lenne etikus és nem mellesleg a közérzetem sem lenne a helyén.
- Álljon meg! Vigyen vissza! - mondtam a taxisofőrnek, aki mérgesen nézett vissza rám.
- Csak ha kétszeresen fizeti ki a fuvart! - alkudozott.
- Jó, jó,jó. A lényeg, hogy forduljon vissza - és közben a taxiból figyeltem az elém táruló világot. Az emberek annyira kiismerhetők. Volt, aki lefelé hajtva a fejét szomorúan ballagott. Megbántották. Volt, aki szinte szökdelt a macskaköveken, annyira jól érezte magát. "Ép testben ép lélek" - ez teljesen illett rá. Volt, aki telefonnal a kezében élesen artikulálva beszélt. Valószínűleg a stressz tette ezt vele. Viszont volt, aki semmilyen mimikát nem mutatva normális léptekkel haladt. Barna haja eltakarta fele arcát. Sötét kapucni volt a fején, fekete nadrágot hordott és ütött-kopott sportcipő villant meg a lábán. Olyan fura volt. Más.
- Stop! - kiáltottam a sofőrre, aki persze az adott pillanatban akkorát fékezett, hogy a fejem jó erősen beütöttem az előttem levő ülés hátsó részébe. Odakaptam a fejemhez. Szerencsére velem nem az történt, mint Shannonnal. Szerencsére.
- Most kiszáll? Mit képzel magáról? - háborodott fel a taxis. Jogosan.
- Pillanat - tartottam fel az ujjamat és kinyitottam az ajtót. Gyorsan odafutottam a lányhoz - Mi a baj? - kérdeztem a leányt, mire ő összeráncolt homlokkal ezt mondta:
- Mit érdekel az téged?
- Csak úgy. Szomorúnak látszottál. Figyelj - mondtam gyorsan belefojtva a szót - sietnem kell. Beülsz mellém a taxiba? - kérdeztem spontán.
- Hová visz? - és még mindig ellenséges volt.
- Haza. Hozzám. De ha akarod, utána hazafuvarozlak.
- Mi után? - értetlenkedett.
- Azt hittem, hogy beszélgetünk...De ha nem akarsz...Szia - köszöntem el.
- Várj már. Nem mondtam azt, hogy nem akarok. Menjünk - lepett meg.
- Hölgyem - nyitottam ki neki az ajtót. Kicsit talán idegesítette az udvariasságom, de nekem nem mondta. Megkerültem az autót (így illik) és bepattantam mellé hátra.
- Ja amúgy bocs még nem mutatkoztam be - szégyelltem el magam - Tomo vagyok, Tomo Milicevic. Biztos ismersz - reméltem, hogy ismer, de arckifejezését látva ez nem volt egyértelmű. Más már a nyakamba ugrott volna, ő meg csak ül itt és úgy néz rám, mint valami idiótára. - Na jó. Hallottál már a Thirty Seconds To Mars nevű bandáról? - még mindig értetlenül nézett rám. Erre elkezdtem dúdolni az egyik legismertebb dalunkat, az Up in the Air-t ( http://www.youtube.com/watch?v=y9uSyICrtow ). Na erre a tettemre már reagált és elgondolkozva állított le.
- Ja már hallottam ezt a dalt. Az osztálytársam imádja ezt a zenekart. Teljesen odavan meg vissza.
- Oké én ennek a bandának a gitárosa vagyok. De mindegy. Téged hogy hívnak?
- Én Caroline vagyok és mondhatnám, hogy "és ezen a beceneven hívnak a barátaim", de nincsenek barátaim, úgyhogy ezt nem mondom.
- És... - nem jutott eszembe hirtelen a neve, mert a mondat további részére figyeltem - Caroline hogyan lehetséges az, hogy nincsenek barátaid?
- Nem fogadnak el. Ennyi. Én írok, rajzolok, zongorázok és azt hiszik, hogy más vagyok. Vagyis inkább hogy rosszabb, mint ők.
- Sajnálom, hogy így gondolják - mondtam és láttam Caroline-on az ijedtséget. Abba az irányba néztem, ahová ő.
- Komolyan elütött egy nőt? - ordítottam a sofőrrel és gyorsan kiugrottam a taxiból, hogy segíteni tudjak.
- Jól van? - kérdeztem aggódva.
- Tomo? - kérdezte kissé bódultan.
- Igen persze. Ingyen fotó és beszélgetés...De jól van?
- Nem ismersz rám? - sok rajongó kérdi ezt. Honnan tudnám? De most tényleg egy ismerős arcot láttam. A volt barátnőmét.