15.bejegyzés *Negatív gondolatok tömkelege*

*Jared szemszöge***

Arra ébredtem, hogy szörnyen fázom. De már nem a raktárhelyiségben voltam, hanem egy...Nem tudom hol. A szemem még csak foltokban látott. Ám ahogy kitisztult a kép, rájöttem, hogy a kórházban fekszem. Balra fordítottam a fejemet, a fény irányába, az ablak felé. A nap vakítóan sütött, majdhogynem megvakultam. Szerencsémre Tomo takart el a los angeles-i fehér napsugarak elől. Mellettem ült és engem nézett. Nem kissé volt félelmetes.
- Na végre, hogy felébredtél Unikornis. Azt hittem, hogy még napokig itt kell virrasztanom melletted - szólt hozzám nem éppen érdemleges módon.
- Kellett Ben-nek bezárnia...Ezért még bosszút állok rajta! - szívtam fel magam egy pillanat alatt. Aztán eszembe jutott valaki, aki éppolyan nyomorultul érezhette magát, mint én - Jenna hogy van?
- Hát nehezen volt kitapintható a pulzusa, majdnem megfagyott szegény. Most a női osztályon van. Azt mondták, hogy mai napon kívül még egy napig bent kell maradnotok, úgyhogy vettem ki szabadságot - mondta, majd meghűlt ereimben a vér és nem azért mert fáztam.
- És most hogy van Jenna? - emeltem fel a hangomat. Nagyon izgultam.
- Most viszonylag rendben. Úgy, mint te.
- Akkor nincs rendben. Mindenem fáj, éget, fázik és viszket egyszerre. Egyáltalán létezik ilyen? - kételkedtem.
- Sajnálom - húzta a száját.
- Ne sajnálj, nincs szükségem sajnálkozásra. Mit is mondtál? Vettél ki szabadságot? Hogyan? Másfél hét után?
- Figyelj, régóta ismerem Ben-t és amúgy is, miatta kerültetek ide. Nem szóltam neki, majd rájön.
- Nagyon lazán veszed a dolgot. Csak nehogy a munkád rovására menjen a nagy "letojok mindent"-stílusod.
- Nem fog. Nem csinálná.
- Oké, de tudnod kell, hogy két fizetésből élünk. Jó lenne, ha nem fosztanád meg mindkettőnket a jövedelmünk felétől - komolykodtam.
- Igenis pénzügyminiszter úr - bólintott.
- Hékás ez nem vicces! - emeltem fel a hangom, amitől elkezdett még jobban fájni a mellkasom és a torkom. Utálok átfagyva lenni.
- Mit parázol? Van egy csomó pénzünk a bankban! Emlékszel? Rémlik valami a Thirty Seconds To Mars turnékról befolyt összegeiről, ami hármunk bankszámláján landolt? Annyi pénzünk van, hogy nem csak nekünk, de még a gyerekeinknek se kéne dolgozni! - Hol vagy Tomo? Hahó? Hol az épeszű barátom? Sehol. Elnyelte egy kapzsi, ego-mániás szörnyeteg és a helyére lépett.
- Ja és akkor kőgazdagok vagyunk, így nem is kéne bejárnunk dolgozni, nem? Hát minek? - nevetgéltem.
- Én is így gondolom! Mondjunk fel! - lelkesedett. Nem gondoltam róla, hogy tényleg ennyire hülye.
- Te megőrültél, igaz? Kérlek legalább helyeselj! Tomo ébredj fel! Amit évekig összegyűjtögettünk, azt szerinted majd én fel fogom használni? Komolyan? - kiabáltam megint. Addig sem volt angyali a hangom, de annyira berekedtem, hogy szinte nem is ismertem a hangomra.
- Igaz, igaz, igaz. Hazamegyek neked ruhákért, meg ilyesmikért. Szia - köszönt el.
- Csáó! - Várj csak! - állítottam meg - Tomo tudnod kell, hogy teljes mértékben megbízom benned - mosolyogtam rá - De ha netán véletlenül valami történik a Mercedes-emmel, akkor ne tudd meg, hogy mit kapsz! - ordítottam. Tomo nem szólt semmit, csak sietve távozott. Megértettem. Azt hiszem, hogy ez a kórház rossz hatással van rám. Nyűgösen dőltem hátra az ágyban és már nem érdekelt, hogy az egész testem robbanni készült. Sírni tudtam volna a belém villámló fájdalmaktól - akik a testem minden egyes négyzetméterén voltak -, de hirtelen megéreztem a fájdalomcsillapító gyógyító bódulatát. Végre képes voltam ellazulni. Nem fájt semmim, mintha a mennyországba kerültem volna. A gyógyszer álmosító hatása mély álomba repített. Fura álmom volt. Nagy összevisszaság. Shannon egy rózsaszín nyúljelmezben ugrált és tüzet okádott. Tomo balerinának öltözött és mindenkinek bókolt. Egy buzibárban éreztem magam. Amikor nyitogattam a szemem, minden homályos, élénk és mozgó volt. Tudtam, hogy a gyógyszer még nem ürült ki a szervezetemből. Aztán Tomot láttam, aki balerinaként belibbent a kórterembe. És rájöttem, hogy ezt is álmodom. Álom az álomban. Azt is utálom. Mindent utálok. Itt legalábbis mindent. A fájdalmat, ami az ébredés után visszatért, az álom-az-álomban álmot, a bennem levő tűket és azt a gondolatot, miszerint Jenna a halál kráterének peremén táncolt. Igen, azt hiszem, hogy Jenna nyomasztott a legjobban. Szörnyű érzés környékezett meg miatta.
 Mi van, ha egy órával többet töltünk bent a raktárban? Akkor meghalt volna Jenna? Akkor elítélnék Bent? Egyáltalán fény derült volna az esetre? És én is meghaltam volna?
Mindig is utáltam gondolkozni. A tettek emberének tartottam magam, de mostanában ez megcáfolni látszódott. Nem tudtam megválaszolni a kérdéseimet az anyámról, Shannonról, Jennáról, Benről, az életemről, a jövőmről, Tomoról, az...az...élni akarásomról. Hiszen akkor mi értelme élnem, ha Tomo esetleg amellett dönt, hogy visszautazik Bosznia-Hercegovinába, Shannon meghal, Ben kirúg, az anyámat nem engedik ki az ideggyógyászatról, Jenna pedig közönyösen viselkedik velem? Ha nem áll mellettem egy épkézláb ember sem és magamnak maradok? Akkor mi értelme az életemnek? Már a kórházi ágyban is úgy éreztem, hogy a mellkasomba kéne szúrni azt a nyomorék tűt és véget vetni a kínlódásoknak. De a rémisztő jövőhöz képest még mindig jobb volt a jelen. Tomo mellettem van jóban-rosszban, Shannon állapota nem túl rossz, Ben a jövőben a kegyeimet fogja lesni, mivel majdnem megölt, Jennával kibékültünk, és bár anyáról nem tudok semmit, remélem, hogy jól van. Sőt, biztos, hogy jól van. Vigyáznak rá. Szerencsére. Eme elgondolásom közben eszméltem rá arra, hogy Tomo besétált a szobába. 
- Elintéztem mindent - mondta komoly arccal. Furcsa volt így látni, hiszen Tomo alapjába véve egy humoros, idióta személyiség.
- Kösz. Mi van a táskában? - kérdezősködtem és majd' kiguvvadt a szemem, annyira figyeltem a telepakolt táskát.
- Pólókat, neszeszert, alsógatyákat - sorolta és azt gondolta, hogy ennyi nekem elég is. De nem volt. Ezért végigmutogatta az összes dolgot, ami a táskában lapult.
- Haza akarok menni - nyüszögtem.
- Egy napot minimum bent kell maradnod.
- Jó, de holnap vizit után hazaviszel. Igérd meg! - nyivákoltam.
- Jó, holnapra otthon leszel.
- De mi lesz Jennával? - torpantam meg.
- Mi lenne? 
- Hát..Nem maradhat itt. Egyszerűen nem lehet. Milyen emberek lennénk, ha itt hagynánk? - gondolkodtam hangosan. És ahol kilyukadtam, még engem is meglepett.
- Mi van? Valami az agyadra is ment? 
- Nem tudom, lehet... - ijedtem meg.
- Hívok egy nővért - mondta és elfutott. Végre eljött a megfelelő pillanat. Hogy mire? A SZÖKÉS-re.

*Adam szemszöge***

Ó istenem, mennyi szekrény! Szekrények..szekrények mindenhol!
- Adam válassz már egyet, aztán menjünk! - kérlelt Demi.
- De nem mindegy, hogy milyet választok! Az én szobám és nem akarom, hogy elrontsa a látványát egy szekrény...Inkább segíts keresni! 
- Jól van, na - szólalt meg, és nagyon húzta a száját - Ez jó lesz? - mutatott egy barna darabra. Nem sugárzott róla, hogy igazán segíteni akart volna, inkább rábökött az első szekrényre, amit meglátott.
- Tudod mit? Ha nem akarsz segíteni, inkább menj haza! Nem akarlak untatni - morogtam. Kicsit felbőszített.
- Ezt úgy vegyem, hogy szakítani akarsz velem? - kérdezte.
- Nem - nyugtattam meg - Úgy értettem, hogy vitesd magad haza taxival, hozzánk, és csinálj valami finom ebédet!
- Ja, úgy már más...De tudnod kell, hogy borzalmasan főzök.
- Ha annyira szörnyű lesz, anya majd segít - győztem meg.
- Leila? Akkor talán belevágok. Neked mindent - mosolygott, és gyengéden szájon csókolt.
- Akármilyen rossz lesz, megeszem. Ezt megígérem - nevettem. Majd beletúrtam szőke tincseibe, mélyen a nagy barna szemeibe néztem és megcsókoltam.
- Mellesleg egy boltban vagyunk Adam. Nem szeretnék a címlapon landolni. Azt meg főleg nem, hogy zaklassanak minket.
- Drága vagy - mosolyogtam rá -, de nem nagyon érdekel. Azt csinálok, amit akarok. És azzal, akivel szeretném. Veled - pusziltam meg az orra hegyét.
- Na de most már megyek. Még főznöm kell - ölelt meg és elsietett. Távozása után (két órával) megtaláltam végre a megfelelő szekrényt. Fekete színű, kissé fémesen csillogó szekrény lett a kiválasztott. A kocsimba épphogy befért. Már indultam volna, ha valaki nem kopogtatott volna az ablakomon.
- Láttalak - mondta.
- Először is, szia. Másodszor: mi van? - akadtam ki.
- Láttalak - ismételte magát.
- Na és mit láttál? - kérdezősködtem.
- Téged meg azt a lányt - közölte. Megfigyeltem. Kapucni volt fejére húzva, de még így is kilátszott szőke haja. A hang egy férfié volt, aki napszemüveggel takarta el arcát.
- Na hagyj békén - mondtam és elhajtottam.