*Demi szemszöge***
Utoljára csókolt meg lágyan, majd mélyen a szemembe nézett.
- Demi fél nyolc van - keserített el és finoman beletúrt a hajamba.
- Hát elszaladt az idő...Ennyi ideig feküdtünk volna itt, az ágyon?
- Úgy látszik. Nem vagy éhes? Csináljak neked valamit? - kérdezgetett.
- Az egyetlen amire szükség van, az te vagy - mosolyogtam.
- Tőlem nem laksz jól. Inkább főzök levest. Milyet kérsz?
- Brokkoli krémlevest. Azt szeretem a legjobban - mondtam, aztán vigyorogva lesietett az emeletről. Végigterültem az ágyon és kérdőn vizslattam szőke és pink tincseimet. Az ember hülyeségi rohamaiban csinál őrültségeket, ezért betudtam annak. A tükörben megnézegettem magam alaposan. Vajon miattam egy homoszexuális férfi kiszeretne a férfiakból? Úgy látszik igen. Kellett úgy tíz perc végiggondolni a dolgokat. Ez a mai nap egyszerűen fergeteges volt. És én tegnap még meg akartam ölni magam. Rettentő fura helyzet ez. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Jézusom!
- Adam van telefonotok? - siettem le.
- Nem ez itt a középkor. Találsz Morse-távírót a szalonban - mutatott a nappali irányába.
- Adam ne hülyéskedj légyszíves, ez fontos - és végre elkezdett gondolkodni, aztán odanyújtotta a mobilját - Köszönöm - adtam neki egy puszit. Erre a mozdulatomra szorosan átölelt - Fel kell hívnom anyuékat. Tegnap óta nem is hallottak felőlem. Biztos szétizgulták magukat - magyaráztam meg tettemet.
Beírtam a telefonszámot, majd rányomtam a "hívás" gombra.
- Ki az? - kérdezte apa halkan.
- Apa én vagyok az, Demi. Azért hívlak fel titeket, hogy ne menjetek a rendőrségre, nincs semmi bajom. Az egyik barátomnál vagyok San Diegóban.
- Örülök, hogy hívtál. Anyád már nagyon ideges, de megnyugtatom majd. Mikor jössz haza?
- Nem tudom. Őszintén nem tudom. Fogalmam nincs róla, de majd megcsörgetlek téged, ha hazafelé indulok.
- Jól van kicsim. Érezd jól magad. Várunk haza - köszönt el és letette a kagylót.
- Na mi volt? - érdeklődött Adam félig engem, félig a brokkolit figyelve. Csak kapkodta a fejét a zöldség és köztem, aminek eredményeképp sikeresen elvágta az ujját.
- Nagyon fáj? - kérdeztem aggodalmaskodva. Kiskutyaszemekkel nézett vissza rám, utána elnevette magát.
- Igen. Ennyi vérveszteségtől nagy bajom lehet - mosolygott - Na de mit mondtak a szüleid?
- Apával beszéltem csak - válaszoltam miközben tettem egy ragtapaszt szegény hadirokkant ujjára - Azt mondta, hogy anya eléggé kikészült. Többet nem csinálok ilyet.
- Remélem is. Nem akarom, hogy Amerika városaiban "Eltűnt" plakátokat lássak a képeddel - tükröződött szemeiben a szomorúság.
- Nem lesz ilyen. Ne is gondolj ilyenre - öleltem át. Majd megtörve a csendet faggatni kezdtem szakácsomat - Mi lesz ezzel a krémlevessel? Befejezed?
- Neked mindent - mondta és nekiállt befejezni a leveskémet. Sec-perc alatt kész lett vele én pedig élveztem az ínycsiklandozó leves evésének minden pillanatát.
- Mert követni akartam az álmaimat. Egész életemben az volt a vágyam, hogy szerepelhessek. Utáltam, ha valaki elvette előlem a reflektorfényt. Ragyogni akartam, csillogni és megmutatni az embereknek, hogy igenis tehetséges vagyok. Az énekléssel és a zenével akartam foglalkozni, mert ez tett boldoggá - felelt.
- Mit akarsz csinálni este? - mosolyogtam.
- Arra gondoltam, hogy ehetnénk valami finomat egy romantikus vacsora keretében - ábrándozott, én pedig hangosan felvihogtam - Na jó filmezhetnénk esetleg vagy mondj valami ötletet.
- Film jó lesz? Mit akarsz nézni?
- Amit a filmszakértő művésznő még nem látott - jaj de vicces valaki - Nekem mindegy. Romantikus, horror, vígjáték, thriller...Ezek közül válassz. Az akciófilmeket egyenesen utálom. Van tipp?
- Hát így, drága Adam ugrott a Rambo...Nem ám! Már 80-szor megnéztem. Megkukkantjuk, hogy mi lesz a tv-ben - feküdtem el a kanapén és kitanulmányoztam az egész műsorújságot - Hát nem lesz semmi jó. Egy csomó Bud Spencer film, amit szeretek is, de már kívülről tudom. Van dvd-d?
- Fönn a padláson azt hiszem, elpakolva, de ne várd, hogy felmenjek érte, pókok laknak ott. Viszont van videótéka a tévén a T-Home-nak hála - vette ki gyengéden markomból a távirányítót - Na láss csodát! Itt van a Barátság extrákkal. Azt írja, hogy Justin Timberlake és Mila Kunis játsza a főszerepet. A tartalomból ítélve vígjáték-romantikus film és vannak benne perverz jelenetek is. Akarod? - húzta fel a szemöldökét (csak az egyiket, mert az a menő) és csábító mosolyt villantott. Személy szerint én a művészfilmeket és a feldolgozott életrajzokat szeretem, de szívesen megnézek ezektől a témáktól eltérő filmremekeket. Nem igazán jött be nekem ez a tartalom, de mivel Adam akkora pimaszsággal és lelkesedéssel várta válaszom, gondoltam, hogy én leszek az engedő fél és belemegyek az ötletébe.
- Indítsd el, biztos élvezni fogjuk. Na gyere huppanj le mellém te séf - paskoltam meg a kanapét. Mint ahogy egyszer mondtam, a Lambert-villa fekete-fehér színekben úszott és ennek megfelelően a nappaliban fekete bőrkanapé nyújtott kényelmet a pihenő vendégeknek. Adam leült mellém és átkarolta a vállam. Majdnem biztosra veszem, hogy a tv gyér fényénel is lehetett látni azt, ahogy elpirultam. Jut eszembe: Most akkor mi járunk, vagy mi van? Ezen a kérdésen rágódva ültem végig a filmet fapofával, mellettem Adam pedig nagyokat nevetett. Éppen figyeltem a filmre, mikor az omniózus mondat elhangzott (a filmben).
- Tudod mit? Maradjunk barátok.
- Tényleg?
- Nem! B***ódj meg! - mondta Mila és Adam újra felvihogott. Minek a kapcsolatunkon gondolkodni? Ma csókolt meg először és rettentően önző vagyok! Mit várok én tőle? Ő ma jött rá, hogy mégsem meleg és ez nagyon nagy dolog. Itt vagyok nála és boldogan karol át. Csak erre kell figyelnem. És az ember nem mindennap kap szerelmi vallomást. Ránéztem és láttam, hogy nevetőráncai megszépítik az arcát.
- Adam - suttogtam halkan, hátha rám figyel egy pillanatra. Persze, hogy a filmet nézte, hiszen a férfiak nem tudnak egyszerre két dologra figyelni. Még akkor sem, ha a szerelmük szólongatja őket. Egyre közelebb húzódtam hozzá, azzal a céllal, hogy megcsókoljam.
- Látlak - húzta mosolyra édes száját.
- Nem baj - legyintettem, aztán szájon pusziltam. Gyorsan elkaptam (volna) a fejem, ha éppen nem kezdeményezett volna egy csókcsatát. Már csak háttérzajként szolgált a tv, mivel inkább a másikra figyeltünk.
- Abba kéne hagynunk - keserített el Adam 10 perc múltán - Anyáék nemsokára hazajönnek és nem akarom, hogy így tudják meg azt, hogy járunk.
- Jó. Már vége is lett a filmnek? - törtem a fejem - Érdekel a befejezés? Tekerjük oda és nézzük meg - javasoltam, de Adam mosolyogva rázta a fejét. Vagyis inkább a haját. Mindegy, a lényeg az, hogy nem értett velem egyet.
- Úgyis összejönnek. Te mondtad ma, hogy a vígjátékok végén mindig happy end van. És ha nincs boldog befejezés, akkor sem dől össze a világ. Te sokkal jobban lefoglaltál. A producerek nem hoztak össze Oscar-díjas filmet, ezt mindketten beláthatjuk - vigyorgott.
- Nincs konkrét, csak picinyke ötletek kavarognak odabent - kopogtatta meg a koponyáját - Egyébként is ahhoz, hogy holnap legyen programunk, ahhoz meg is kell érni a holnapi napot. Pihenni kell, sokat aludni, hogy ne legyenek ilyen karikák a szemed alatt - vizsgálgatta közelről az arcomat, én pedig eltoltam magamtól.
- Elnézést, nem téged keltettek fel vízzel!
- Csak egy őrült ébreszt fel így! Ki volt az a marha? - gesztikulált.
- Nem tudom, de ha még egyszer meglátom, kinyírom, az tuti - mondtam és Adam egyre távolabb ült tőlem. Hát jó színész vagyok, nemde? - Amúgy neked van valami elképzelésed arról, hogy hol aludjak?
- Hát persze izé...Nem, ott anyuék...Kényelmes volt a kanapé?
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy a nappaliban aludjak? - döbbentem le. Azért remélem a rózsaszín ködön kívül (ami elborítja az agyát) még értelmes gondolatai is maradtak. Nagyon remélem.
- Akkor alszol a szobámban, én pedig nappaliban. Ennyi az egész.
***- Egy kétszintes házban nincs egy vendégszobátok? Hogyan lehetséges ez? Keresek magamnak szobát - és elindultam a felfedezőutamra. Lent a nappali, a konyha, egy fürdő volt, valamint egy kisebb szoba is megbújt az alsó szinten. Ki akartam nyitni az ajtót, de nem tudtam, mert valaki bezárta - Adam ezt a szobát nem tudom kinyitni! - kiáltottam és Adam szinte egyből mellettem termett - Azt hittem, hogy hozol kulcsot, vagy ilyesmit...Mit csinálsz?
- Ez a zár hangrendszer alapján működik. Ha be akarsz lépni a szobába, akkor azt kell mondanod, hogy "Mit sütsz kis szűcs? Tán sós húst sütsz kis szűcs?".
- Ez most komoly? - próbálgattam kimondani a két irtó nehéz mondatot. Végre sikerült, de az ajtó nem nyitódott ki - Mit mondjak még ki?
- Azt, hogy "szeretlek".
- Adam örülök, hogy ennyire hülyének nézel - mosolyogtam - De komolyan, hogy lehet kinyitni az ajtót?
- Szeretlek. Csak ennyi.
- Jó. Szeretlek - mondtam az ajtónak. Erre az kinyitódott - Mi van odabent, amit a Lambertek ennyire nagy becsben tartanak, hogy a saját védelmi vonalat szereltek be a szobához?
- Meglátod, gyere.
- Platina lemezek, fellépőruhák? Esetleg valamilyen családi ereklye?
- Közel jársz a valósághoz - mondta Adam és betessékelt a szobába. Vagy 10 bekeretezett fénykép volt ott és mindegyik kép mellett egy váza - Mivel zsidó a családom, ezért mi más szemléletet vallunk, mint a katolikusok, vagy a reformátusok. A rokonaimnak nincsenek sírjai a temetőben, hanem a hamvaikat hazahoztuk ebbe a szobába - mondta, én pedig elájultam.***
- Demi! Ébredj fel! Hahó! - kiáltott Adam a fülembe, ahogy szokott. Köszi a szép ébresztést...megint.
- Hú - nyögtem ki első szavamat - olyan nagy hülyeséget álmodtam... - és ahogy rágondoltam már el is felejtettem. Hurrá. Azt hiszem, hogy fejleszteni kéne a memóriámat vagy ilyesmi.
- Mit álmodtál? - érdeklődött.
- Szó volt valami olyasmiről, hogy a házatokban vannak a szeretteid hamvai. Nagyon zavaros volt az egész, de valóságosnak tűnt. Mintha tényleg megtörtént volna...Nagy baromság, mi? - foglaltam össze a történetet nagyjából, aztán látva Adam értetlen arcát, elmeséltem neki oda-vissza a sztorit.
- Aha eléggé. Tudod attól, hogy zsidók vagyunk, még nem hozzuk haza a szeretteinket. Mi legalábbis nem. De egy olyan csúcs szuper ajtó jól jönne - ragadt le a részleteknél.
- Jó most próbáld kimondani azt, hogy "Mit sütsz kis szűcs? Tán sós húst sütsz kis szűcs?" - nyaggattam.
- Mit sütsz kis szűc? Tán sós húszt szütsz kisz szűc? - próbálgatta, én pedig hasamat fogva nevettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése