*Demi szemszöge***
Úgy két-három éve vettem magamon észre először, hogy kövér vagyok. Persze ehhez hozzásegített, hogy nem modellgéneket örököltem szüleimtől. Nem nevezném őket kövérnek, inkább normálisnak. De akkor a soványság volt a "menő". A sajtó is közrejátszott abban, hogy ne legyek elégedett az alakommal. Törekedtem bő és legfőkébb észrevétlen ruhákban mutatkozni, nehogy megint testalkatom miatt zaklassanak. Már nem nagyon jártam emberek közé, de ha mégis, akkor sem a hírességekhez. Ha bekapcsoltam az internetet, csak a rajongói oldalamra kerestem rá. A fanjaimtól vártam vigaszt, de ott is az
fogadott, hogy fogynom kéne. Szégyenem miatt elhanyagoltam a barátaimat, pl: Joe Jonast és Miley Cyrust. Ha nem kerestem őket, ők sem kerestek, azt gondolták jól vagyok, csak lefoglal valami és nincs rájuk időm.
Mikor másodszorra mondtam le Selena bulimeghívását gyanakodni kezdett és átjött hozzám beszélni.
Minél többször társalogtunk, annál jobban felfogta, hogy mi a helyzet. Az, hogy Selenával beszéltem egyáltalán nem változtatott semmin, sőt még szorongtam is, mert mindig féltem, hogy tőle bárki megtudhatja. Ekkor kezdtem folyamatosan nyugtatózni magam. Anyáék sem vettek észre semmit, mert csak titokban csináltam. Mindig csak a legismertebb (a sztárok körében) ás legismeretlenebb (a rendőrök, nyomozók körében) drogárushoz fordultam. Mr.Sommerfield, a vegyészből és botanikusból lett kábítószercsempész mindig pontosan és olcsón szállította a nyugtatókat fájdalomcsillapítókat, valamint a kedvencemet:LSD-t. Ilyen szempontból én viszonylag"jókislány"
voltam, mert nem szívtam extasyt, füves cigit, marihuánát, kokaint és különféle drogokat. Mikor Selena éppen nem a kis Bieberrel volt elfoglalva, jött hozzám. Megkérdeztem tőle, hogy kér-e egy kis port, erre ő elkezdett velem ordítani, hogy hogyan lehetek ekkora idióta. Valahol a szívem mélyén tudtam, hogy igaza van,de nem akartam beismerni sem neki, sem pedig magamnak. Úgy érzem most már, hogy Ő javított meg. Csak Ő. Megbeszélte anyuékkal ezt az egészet. Megmutatta nekik az irigy rajongók kiírásait, a porokat a szekrényeimben, az alkoholt, amit vízként vedeltem és végül a los angelesi rehabilitációs központot, ahol végül elhelyeztek.Visszagondolva már sohasem énekelném Amy Winehouse-tól a Rehab-et. Az elvonó nagyon nehéz volt. A piáért és a drogért mindenem odaadtam volna. De végül itt vagyok. Itt állok ebben a pillanatban a központ előtt és elbúcsúzom a "sorstársaimtól". És eszembe jut egy név: Selena. Akinek mindezt köszönhetem.
*Adam szemszőge***
Beléptem az ajtón. Köszöntem a zsűriknek. Elénekeltem a választott dalt, majd vártam a kritikát. Simon Cowell utolsóként szólalt fel. Az előző mentoroknak elállt a szavuk tőlem (nem egoizmusból). Simon várt addig, amíg én konkrétan szétizgultam magam. Majd megszólalt.
- Tökéletes volt. Ha nem jutsz tovább, én felakasztom magam - dicsért meg Cowell.
- Ekkora megtiszteltetésben még nem volt részem. Igazán köszönöm.
Megkaptam a cetlit, miszerint várnak vissza a következő meghallgatásra is. Kiléptem és először anyuékat láttam meg. Megöleltem a szüleimet és megmutattam a papírt, ami a jövőmet jelentette. Anya először sikítozott és a nyakamba borult. Apa kezet fogott velem, majd láttam, hogy könnyek szöktek a szemébe. Szóval egyszer mégiscsak büszke lett rám.
Az American Idol során sokat gyakoloroltam és tanultam. Nem küszködés volt, sem pedig szenvedés, hiszen minden pillanatát élveztem. Amikor kiálltam a színpadra mindig egy hirtelen eufória söpört át rajtam, ami megadta nekem a hitet és az erőt, hogy valamiben igenis jó vagyok, hiszen akkor nem lennék itt. A végső döntőhöz közeledve kételkedni kezdtem benne, hogy nyerni tudok. Ki szavazna egy homoszexuális, zsidó énekesre? Pedig egyikről sem tehetek. De ez kit érdekel? Senkit. Valahogyan mégis eljutottam a 2.helyre. Ha 2009-ban nem jelentkeztem volna az American Idolba, most nem lennék sztár. És bár mindennek (mint ahogy a sztárságnak is) van rossz oldala örülök, hogy én vagyok a sokak által ismert Adam Lambert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése